Vázlat ​Európa három történeti régiójáról 4 csillagozás

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról

A nagyszabású történelmi esszé több évszázad fejlődését tekinti át Európa fogalmának megszületéséről e földrész végletes részekre szakadásáig. Melyek a „nyugatias” társadalomszerveződés legfontosabb elemei? Hogyan alakult Kelet-Európa szerkezeti fejlődésének menete? S hogyan jött létre a kettő között egy sajátos alkatú képlet: Közép-Kelet-Európa? E térség – s benne Magyarország – kialakulásának mélyreható strukturális elemzését végzi el a neves középkorkutató.

>!
Magvető, Budapest, 1983
138 oldal · ISBN: 9632719530

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

nemes


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 4

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Tutajos
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról

Háromszor kezdtem bele, mivel nem volt mindig elérhető számomra, pedig a tartalma és terjedelme alapján egy nap alatt is elolvasható könyvecske ez – igaz, odafigyelős szövege van, nem lehet olvasása közben mondjuk a paksi atomerőmű irányítóközpontjában a kapcsolótáblákat kezelni. Szerzőjéről, Szűcs Jenőről, korábban sosem hallottam, csak a Wikipédiából tudom, hogy „a 20. század kiemelkedő magyar történésze” volt. Ugyanitt ez olvasható erről a könyvéről:

Eredetileg a Bibó István tiszteletére 1980-ban összeállított, szamizdatban megjelent emlékkönyvbe írta meg nagy hatású, az akkori politikai hatalom számára nehezen elfogadható tézist tartalmazó tanulmányát Európa három régiójáról, amelyben azt bizonyította, hogy a Magyarországot felölelő térség nem kelet-európai, hanem egy Nyugat- és Kelet-Európa közé ékelődött, de minőségében inkább az előbbihez közel álló harmadik történeti régióként (Kelet-Közép-Európa) fejlődött. Ez a műve 1985-ben jelent meg francia fordításban „Három Európa” címen Fernand Braudel előszavával. Rendkívül elismerő francia fogadtatásának köszönhetően később németül, lengyelül, románul, szlovákul, olaszul és angolul is kiadták.

Szűcs Jenő, Bibó István nyomán, vallja – és ezt lehet tézise alapvetésének is tekinteni –, hogy a „történések” mögött a századokon átnyúlóan, hosszú távon is bizonyos „szerkezetek” a lényegesek, melyek a jelen számára egyszerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket. Mondhatjuk, hogy a határokból szükségszerűségek, a lehetőségekből pedig esetlegességek következnek. Ez utóbbiakról pedig Szűcs mondja, hogy A történelem nem realizált lehetőségeire jogosulatlan egyből rásütni, hogy mivel nem realizálódtak, irreálisak voltak.
Ilyen gondolatokat lehet találni ebben a könyvben.

Számomra roppant stimuláló volt, ahogy Szűcs ezeknek a „szerkezetek”-nek a kialakulását és továbbfejlődését rekonstruálta – először Nyugat-, majd Kelet-Európában, végül szűkebb-tágabb hazánkban, Közép-Európában (ő még Közép-Kelet-Európának nevezte – akkoriban így hívták ezt a területet).
120 oldalnyi gondolatgazdagság ez az írás, olyan levezetésekkel, problématálalással és feloldásokkal – végigzongorázva Európán Nagy Károlytól egészen a 20. század közepéig –, melyeknek újszerűségét még úgy is érzékeltem, hogy nem vagyok történész.

Kedvenc lett, és újraolvasós.


Népszerű idézetek

>!
Molnár_Gyula

A városiasodás tömeges bázisa viszont megmaradt hibrid képletnek, hiszen a több száznyi mezőváros „nyugatias” volt ugyan, de bennük inkább a paraszti „szabadságok” egy magasabb, mint a polgári szabadság egy alsóbb szintje öltött testet. Másfelől az átalakulás szervetlen gyorsaságából következett, hogy a koraéretten nemesi „testületté” szerveződő szabad középrétegekből nem szelektálódtak ki oda nem illő elemek, akik kiváltságaik révén a parasztságtól élesen elkülönültek, nemesi funkciók ellátására viszont „paraszti” jellegük miatt alkalmatlanok voltak; ily módon a magyar középkor a Nyugatra jellemző egy százalék körüli arány helyett egy sokkal tömegesebb, a népesség mintegy 4-5 százalékát (Lengyelországban talán 7-8 százalékát) kitevő nemesi masszát hagyott az újkorra, benne azzal a parlagian műveletlen, de kiváltságolt szellemmel eltelt kisnemességgel, melyet éppen Bibó István teljes joggal „az újkori magyar társadalmi fejlődés legkártékonyabb jelenségének” nevezett.

64. oldal (Magvető, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: nemes
>!
Molnár_Gyula

Magát ezt a közel négy évszázados integrációs keretet egyébként hosszabb távon minden tekintetben sajátságos köztes, sőt felemás helyzet jellemzi a kialakuló európai államrendszer nyugati és keleti prototípusai közt. Maga a „második jobbágyság” oly elhatározó jellegű demarkációs vonala is az új képlet testén át húzódott, hogy ott meg is rögződjék. Az osztrák örökös tartományok agrárstruktúrája alapjában véve a nyugatival maradt rokon, mi több, két szigeten (Tirol, Vorarlberg) azzal a még Nyugaton is kivételes politikai konzekvenciával, hogy a parasztság képviseletileg bennmaradt a tartományi „politikai testben”. Az államképlet egyfelől „keleties”, azaz az orosszal rokon volt a maga „birodalmi” jellegénél fogva, másfelől határozottan el is ütött attól, hiszen az összbirodalmi centralizáció mindvégig jórészt terv maradt. A dinasztikus egységen, valamint a katonai és a kincstári igazgatás központosításán mindvégig átütött az egyes „országok” (köztük tartományok) tradicionális különállása – legtöbb helyütt oly erővel, hogy az párját ritkította még nyugati viszonylatban is. Ha egyfelől a Habsburg-abszolutizmus kifejlődésének időbeli ritmusa a Nyugattal tartott rokonságot (az erősődő állam és a pozícióit védelmező rendiség „vallásháborúk” mezében, helyenként szükségképpen korai „nemzeti” jelszavakkal vívott konfliktusait csak a 17. század folyamán váltotta fel az állam igazi „abszolutisztikus” fordulata), másfelől már az első határozottabb fordulat, legalábbis Csehország esetében (1620), vérbeli „keleties” brutalitással következett be, hogy hasonló stílus kísérletével folytatódjék Magyarországon is (1670); a vártnál szívósabb ellenállás viszont itt fél évszázadon belül olyan kompromisszumhoz vezetett, mely természetesen elképzelhetetlen volt Keleten, de megint csak nincs párhuzama Nyugaton sem. Aminthogy annak sincs párhuzama, amilyen szinten az osztrák örökös tartományok egyidejűleg tartották meg a nemesség, polgárság és parasztság középkorias szabadságaival együtt tartományi rendiségük és széttagoltságuk masszív maradványait, és váltak egyben mégis a feltétlen dinasztiahűség jegyében az abszolutizmus bázisaivá. E „fél-nyugatias” képlet ugyanakkor a punctum salinsen, a 18. századi kiérlelődéskor jellegzetes kelet-európai módon „népeinek” társadalmai helyett maga vette kézbe a felvilágosodás ügyét (holott Európában akkor már régen egyedülálló módon számított a pápai klerikalizmus bástyájának), hogy ezt is félsikerekkel és félkudarcokkal teljesítve az európai történelem nagy vízválasztója, 1789 után éppúgy a „népek börtönévé” váljék, mint Oroszország. Ezen az alaptényen már az sem változtatott sokat, hogy a forradalmak bukása és egy „összbirodalmi” reneszánszelképzelés fiaskója után az újabb századforduló körüli időben megint csak „fél-nyugatias” módon keretévé vált egy rapid kapitalizálódásnak és modernizálódásnak. Elkerülhetetlen felbomlását éppen az okozta, hogy a nacionalizmus korában a „népek börtönét” már lehetetlen volt átalakítani a népek szabad együttélési keretévé. Hogy felbomlása utána nem megnyugvás következett, hanem a zűrzavar még fokozódott, az jelentős részben megint csak négy évszázadra prolongált hibrid szerkezetéből következett: ez az abszolutizmus jellegénél fogva eleve nem volt arra alkalmas, hogy „népeiből” modern nemzeteket – akár tiszta államnemzeteket, akár tiszta nyelvnemzeteket – kovácsoljon ki, ami tőle Nyugatra és Keletre (ha nem is mindenütt „tökéletes” eredménnyel) az abszolút állam egyik alapvető történeti funkciója volt.

103-106. oldal (Magvető, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: Habsburg Birodalom · Habsburg-ház
>!
Tutajos

A határok és lehetőségek hosszú távú trendjén Bibó István a magyar történelmet egy háromfázisú mozgás képleteként fogta fel. Végsőkig leegyszerűsítve: ezredforduló utáni történelmének első ötszáz évében a magyarság „alkatilag”, azaz társadalomszerkezetében a Nyugathoz tartozott, legalábbis ahhoz közelített (noha„egyszerűbb szövedékben, vidékies jelleggel” és „fokozati különbségekkel”); történeti katasztrófák szorították ki aztán a következő több mint négyszáz évre a helyzetből, hogy belekényszerítsék egy kelet-európai jellegű szerkezetbe, melyet a „társadalmi erőviszonyok mozdulatlansága”, „holtpontok” és reménytelen visszatérési kísérletek jellemeznek, eladdig,hogy a folyamat a 19. század második felében kísérteties „zsákutcába” torkolljon; az utcanyitást (az „újra-belekapcsolódást a nyugati társadalomfejlődésbe”), vélte és vallotta Bibó, 1945 tette lehetővé.

6. oldal (Magvető, 1983)

1 hozzászólás
>!
Tutajos

Keleten maradt Európa középkori műve a legeldolgozatlanabb, sőt egyedül csonka. Az orosz földtől délre és keletre a majdani európai Oroszországnak – egész Európa területe kereken felének – túlnyomóan nagyobbik része az újkorig nem volt még sem „orosz föld”, sem „Európa”, hanem az eurázsiai sztyepperégiónak és nomád világnak az az ékszerűen a geográfiai Európába belehatoló nyugati nyúlványa, melyen egyebek közt eleink is eljutottak a Kárpátok mögé; ebbe aztán az ezredforduló után az ék elkeskenyülő hegye bele is tört.

12-13. oldal (Magvető, 1983)

>!
Tutajos

[…] két „határszempontot” nem árt máris felvillantani. Az egyik, hogy Európa ezredforduló utáni új belső határának élességét és realitását sokféle térképpel lehetne illusztrálni, nem csupán az egyházmegyékével. Olyanokkal például, melyek a romantika és gótika, a reneszánsz és reformáció elterjedését mutatnák; mi több, olyanokkal is, melyek például az autonóm város, a korporatív szabadságok, a rendi szerkezet és egy sor egyéb, vizuálisan már nehezen ábrázolható strukturális jegyet tüntetnének fel. Mindeme jelenségek keleti elhatárolódása csekély átszüremlésekkel a lengyel és a magyar királyság, északon a német lovagrend (utóbb Kelet-Poroszország) keleti határvidékével azonos, jóllehet e térképeken a pontok sűrűsége vagy a satírozás éppen az egykori Karoling-határon túl mutatna minden vonatkozásban feltűnően ritkásabb alakzatokat. Igaz, bizonyos mértékű ritkulás már a Rajnánál kezdődne. Az egykori római limes nyomvonala is benne maradt Európa morfológiai térképében, a „Nyugat” fogalmán belül már kezdettől elkülönítve “Közép-Europa” csíráját.
A másik szempont viszont egy kísérteties visszahajlás. Az az éles gazdaság- és társadalomszerkezeti demarkációs vonal, mely Európát mintegy 1500 után kettészelte, a túlnyomóan tágasabb keleti félt jelölve ki a „második jobbágyság” területéül, megdöbbentő pontossággal ama bizonyos 800 körüli Elba-Lajta határ nyomvonalában reprodukálódott. Mi több, újabb csaknem fél évezred múltán, napjainkban, szinte pontosan megint a határvonal mentén (csupán csak Türingiánál némi ingadozással) oszlik meg Európa minden korábbinál végletesebben két „táborra”. Mintha Sztálin, Churchill és Roosevelt gondosan tanulmányozták volna a Nagy Károly-kori status quót, a császár halálának 1130.évfordulóján.

10-12. oldal (Magvető, 1983)

>!
Tutajos

A koordináták tehát nagy vonásokban így festenek: a „barbárok" Róma nyugati örökségét bekebelező első expanziója létrehozta a „Nyugat" fogalmát (500-800); újabb „barbárok" pacifikálása után a Nyugat első nagy expanziója (1000-1300) keleti és északi irányban tágította ki Europa Occidens kereteit (benne Észak- és Közép-Kelet-Európával), miközben a Róma keleti örökségét őrző Bizánc kisugárzásában létrejött egy „csonka" Kelet-Európa, valamint Dél-Kelet-Európa (mely utóbbi azonban, minthogy a középkor végére fokozatosan elsorvadó Bizánccal együtt félévezredre kiesett az európai struktúrákból, figyelmünkön kívül marad). Az újkor egyik irányból a Nyugat második nagy expanziójával (1500-1640) köszöntött be, mely a képlethez az Atlanti-óceánon átnyúlva hozzákapcsolta Amerikát (s idővel abszorbeálta Skandináviát), másik irányban a „csonka" Kelet-Európa nagy expanziója létrehozta a „teljes" Kelet-Európát, hozzákapcsolva a képlethez a Csendes-óceánig kiterjedő Szibériát. A kettő közé szorult Közép-Kelet-Európa az újkor hajnalán defenzív döbbenettel eszmélhetett rá, hogy míg nyugat felől a történelem újra megvont egy elmosódottnak vélt határvonalat, dél felől az évezredes múltú közép-ázsiai eredetű inváziók utolsó (s legerősebb) hulláma partjait ostromolta, s maga sem tudta pontosan, hogy beletartozik-e még Europa Occidens kereteibe, vagy kiesett belőle.
A régiók eredeti helyzetéből, eltolódásaiból és a történelem kihívásaira adott válaszaiból következtek azok a strukturális modellek, melyek máig ható érvénnyel meghatározzák a modern Európát.

14-15. (Magvető, 1983)


Hasonló könyvek címkék alapján

Majoros István – Ormos Mária: Európa a nemzetközi küzdőtéren
Stephen E. Ambrose: Az elit alakulat
Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában
Neal Ascherson: A Fekete-tenger
Seymour Freiden – William Richardson: Végzetes döntések
Martin Roberts: Európa története 1900–1973
John M. Roberts: Az európai birodalmak
Rupert Butler: A Gestapo története
Rupert Butler: A Gestapo
Niall Ferguson: Civilizáció