Az ​utolsó Árpádok 6 csillagozás

Szűcs Jenőtől én csak az … Európa három régiójáról szóló szösszenetét olvastam, de megjegyeztem a nevét. Most került sorra (az új Képes Történelem sorozat hatására) hogy a kései Árpádkorról szóló könyvére rászánjam magam.

Ez a könyv eredetileg kettős célzattal íródott: egyrészt az Akadémiai Kiadó monumentális Magyarország története sorozat* második kötetének elejére szánta a szerző, másrészt – ezt a bővebb szövegváltozatot – a szakmai közönségnek. Sajnos befejezetlen; a III. Endre halála utáni interregnum (1301-1308) időszakának eseménytörténete ill. a korszak művelődéstörténete – Szűcs Jenő 1988-as öngyilkossága miatt – már nem készült el, de így, jelenlegi formájában is nagyon értékes munka.

A művelt laikusnak – amennyiben ezek közé sorolom magam – helyenként túlzottan részletgazdag és szakmai szöveg; ugyanakkor nagyon tanulságos, és jólesően nélkülöz minden marxista közhelyet. Sine ira et studio mondta Tacitus (aztán jó vehemensen lehúzta az erkölcstelen, hülye római császárokat); nos, Szűcs viszont valóban követi ezt a szabályt, félelmetesen tárgyilagos, kritikus, mentes a nemzeti elfogultságtól. Olyannyira, hogy ezt a könyvet akár egy – persze a tárgyát kiválóan ismerő – svéd vagy ausztrál történész is írhatta volna.

IV. Béla tatárjárás utáni szociális és hadügyi reformjával indít a szerző – a királynak több nehézfegyverzetű katonára volt szüksége, de ennek társadalmi-gazdasági alapjait meg kellett teremteni. Béla szakított korábbi politikájával; nem akarta visszaszerezni többé a – főleg apja, II. Endre által – elkótyavetyélt királyi birtokokat, hanem elismerte azok új tulajdonosait, de cserébe várépítést, páncélos harcos felszerelését és kiállítását követelte. Erősítette az akkoriban elkülönülő nemesi középrétegek pozícióját, cserébe, hogy azok (többen összefogva) ugyancsak nehézfegyverzetű katonát állítsanak neki.

Nagyon érdekes a király gazdaságpolitikájáról és városfejlesztéseiről szóló rész. A már elosztogatott régi koronabirtokokat békén hagyta, viszont az ország peremvidékein (pl. a még mindig királyi birtok Zólyomi Erdőispánságban, amely a Felvidék több mint felét elfoglaló, javarészt lakatlan terület volt) telepítéseket kezdett, városi közösségeknek adott kiváltságokat, az őt szolgáló nemeseknek pedig birtokokat. Jelentősen növelte a városi jogú települések számát, ekkoriban lett apró faluból városi jogúvá Zólyom, Késmárk, Kassa, Lőcse, Beregszász, Szatmárnémeti, Szeged. Buda lett az ország új centruma, azzal, hogy Pest lakosságának nagy részét a Duna túlsó partjára, a jobban védhető Várhegyre költöztette. Joggal mondhatjuk, hogy Kölcsey, Széchenyi és Wesselényi kora csupán a második reformkor volt, s az első IV. Béla nevéhez fűződik.

A társadalom összetételéről, fejlődéséről szóló részek inkább a szakemberek szintjén beszélnek, de némi erőfeszítéssel a laikus is kiszűrheti belőlük a lényeget. A falu világában az egységesülő jobbágyi rendet mutatja be, mely jogokkal (pl. szabad költözés, jobbágytelek örökölhetősége) is rendelkezett, nem csupán kötelezettségekkel. Ilyen értelemben a jobbágyi sor nagyon sok ilyen státusz nélküli szolga (gyakorlatilag rabszolga) számára felemelkedést jelentett, nem pedig süllyedést. Ugyanakkor az egykori szabad földművelők, telepesek rétege differenciálódott: egyesek – fegyveres szolgálatra képesen, s ezért cserébe – nemesekké avanzsáltak, mások – a kevésbé szerencsések – jobbágysorba süllyedtek. Kialakultak tehát a társadalom rendjei. A városi fejlődésnél azt emeli ki Szűcs, hogy a IV. Béla reformjai nyomán kb. fél évszázad alatt létrejött városi hálózat jóformán Mohács idejéig szinte alig bővült (s megjegyzi, hogy a városi iparok kb. 20 foglalkozást foglaltak magukba, a két évszázaddal későbbi, jóval differenciáltabb, mintegy 50 szakmával szemben). A külkereskedelem egyoldalúságáról is szó esik: Magyarország ekkoriban lényegében a nemesfémek (arany, ezüst) és a viasz exportőreként volt csak számon tartva Nyugat-Európában (az élőállat- és borkereskedelem max. a közeli szomszédokra (Velence, Cseh- és Lengyelország) korlátozódott)).

A IV. Béla és fia, V. István közötti konfliktusról, a kettős udvartartás hátrányairól, az e helyzetet kihasználó tartományurak felemelkedéséről (1262-1272) szóló rész bemutatja Béla reformjainak megtorpanását, apa és fia harcainak áldatlan következményeit, majd a Béla halála (1270) utáni három évet, amikor István sikertelenül próbálta meg visszagyömöszölni a szellemet a palackba. Az ország bárói (egykor mind Béla hívei) birtokaik csereberéje (ma úgy mondanánk: tagosítása), továbbá kisebb szomszédaik kifosztása révén regionális hatalmi centrumokat hoztak létre, melyek egyelőre még képtelenek voltak a központi kormányzattól történő elszakadásra, így inkább a kormányzati kulcspozíciók megkaparintására törekedtek (state capture a középkorban). A leggusztustalanabb tartományurak a szlavóniai Gutkeled Joachim, illetve a nyugati határszél (Zala, Vas, Sopron) birtokosai, a Kőszegiek voltak (Joachim elrabolta a gyermek IV. Lászlót, Kőszegi Henrik pedig meggyilkolta IV. Béla leányági unokáját, Béla herceget).

Az eseménytörténet legdrámaibb (egyben a laikus számára legolvasmányosabb) része IV. (Kun) László uralkodása. (1272-1290). A bábként rángatott gyermekkirály, kamaszodván megpróbált a nemesek és az egyház segítségével úrrá lenni az anarchián (ebben támogatták őt anyai rokonsága révén a kunok is), ám az első biztató lépések után a pápai legátus, Fülöp fermoi püspök (1279-ben), megcsáklyázta az ifjú király próbálkozásait: a kunok erőszakos térítését és letelepítését követelte tőle, illetve a legfőbb ellenségeivel, a Kőszegiekkel történő 'kibékülést'. A király – a kiközösítés terhe miatt – kénytelen volt engedni a zsarolásnak, de meghasonlott, és élete utolsó évtizede ámokfutás lett. S ezért az anarchiáért elsősorban a pápai udvar beavatkozása volt a felelős. Az utolsó 'aranyágacska', a velencei III. Endre már hiábavalóan küzdött hatalma megszilárdításáért, s váratlan halála (1301 januárjában, 38 éves korában) űrt hagyott maga után.

Nem könnyű olvasmány, egy laikusnak főleg a társadalom rétegződését tárgyaló, erősen szakmai fejezetek lehetnek fárasztóak. Ugyanakkor jól követhető az első rész (Az ország „reformációja”) és a negyedik rész (A rendi korszak hajnalán). Ez utóbbiból a Kun Lászlót tárgyaló szakasz – mely jóval árnyaltabb a korábbi, a 'zabolátlan kun vérre' hivatkozó, vagy éppen vulgármarxista magyarázatoknál – különösen érdekes.

Kitűnő munka, nehézsége ellenére érdemes megismerni. Megadom rá az öt csillagot, de élvezeti értéke a történelemben kevésbé jártas olvasók számára alacsonyabb lehet! Az Árpád-kor iránt komolyan érdeklődőknek ajánlom.

* Ha valaki nem emlékezne: ezek a monstrumok voltak (példának itt az első 'kötet'):
Székely György (szerk.): Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig I-II
A 'kötet' megnevezés eleve vicces, ugyanis minden rész 2 kötetes volt. 10 részre tervezték a sorozatot, és ebből 9 meg is jelent; csak pont a tizedik (1242-1526) nem, mivel közbejött a rendszerváltás, s a sorozat abbamaradt. Ebbe a hiányzó részbe (az elejére) került volna Szűcs Jenő e munkájának tömörített változata…