Olvadás 92% 67 csillagozás

Tímea évtizedes feldolgozatlan gyász miatt fordul pszichológushoz. Eddigi élete beteg fia intenzív ápolásáról és szeretetéről szólt, halála időtlen élménnyé vált számára, élete kiüresedett, megkővült. Ott alszik minden éjjel fia üres ágya mellett, és képtelen újrafogalmazni magát, nem tud és nem is kész új célokat találni. Szondy azért választotta ezt az esetét, mert ez volt az egyik leghosszabb és megterhelőbb terápiája, amely 3 évig tartott. A kliens pedig csak fél év után érzi, hogy ezentúl már nem félelemmel, hanem bizalommal megy a heti ülésekre.

Bár Tímea gyásza szívszaggató, és lehetetlen könnyek nélkül olvasni, a történet érdekessége azonban, hogy A terapeuta esetei részeként nem a kliens, hanem a pszichológus szemszögéből olvashatunk a terápiáról. Mikor Szondy Máté megkérdezi az “utánkövetéskor”, hogy mi volt Tímea számára a leghasznosabb a találkozások során, a kliens kizárólag Máté emberségét említi. És valóban, az egész kiadványt ez a csodálatos erejű emberség, empátia és szakmai alázat lengi át. Az ember szinte akaratlanul is megfogalmazza olvasás közben a kérést, hogy még több dr. Szondy Mátét a világnak. :) Bár a terapeuta személyiségével nem vehet részt a terápiában, a könyvben olyan őszinte érzelmekkel találkozhatunk, amelyek megjelennek benne az ülések során (és sokszor után is), mint például vajon ő-e a legmegfelelőbb a terápia lefolytatására, hiszen még sose találkozott ilyen gyásszal saját élete során, a tehetetlenség érzése, az ülések után maradt szorongó lezáratlanság, vagy épp a kliens életében fontos ezoterikus-spirituális tanok befogadása a személyes meggyőződése ellenére. Emellett olyan fontos kérdéseket is boncolgat, hogy a diagnózis valóban címkézés-e, vagy mennyire adhat teret saját érzéseinek egy pszichológus. Alig várom, hogy a sorozat többi részét is elolvashassam, bár van egy olyan érzésem, hogy az Olvadás igen magasra tette a mércét.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a kis könyvecskével kapcsolatban, és nehéz is csillagoznom illetve szöveges értékelést írnom róla. Azt azért is, mert én vagyok az első, aki véleményt ír a molyon erről a könyvről, ilyenkor pedig mindig olyan különös felelősségérzet fog el.

Szondy Máté pszichoterapeuta egy, a praxisában kezelt hölgy, Tímea esetét dolgozza fel. Tímea második gyermeke súlyos betegen született, folyamatos ápolásra, felügyeletre és ellátásra szorult, mígnem tizenegy évesen elhunyt. A gyermek halála után férje elhagyta, Tímea pedig az elmúlt nyolc évet beszűkült tudatállapotban, a gyász feldolgozására képtelenül töltötte, szociális kapcsolatrendszere beszűkült, ő maga izolálódott, érzéseiről, fájdalmáról beszélni nagyrészt képtelen. Rendkívül erős szorongás, alvászavar, megválaszolhatatlan kérdések jellemzik napjait, halott gyermekét elengedni képtelen, tárgyait, ruháit, játékait évek elteltével is őrzi, hozzá kapcsolódó élményeit újra és újra, teljesen valóságosan átéli, megéli. Rendkívül megrázó eset. Tímea három éven keresztül jár aztán pszichoterápiára, melynek végére drasztikus változások következnek be állapotában. A terapeuta által kezdetben megfogalmazott célt közösen elérik a végére:

A cél? Az, hogy Tímea úgy legyen képes az emlékezésre, hogy nem éli újra a múltat. A pszichoterápia nem abban segít, hogy elfelejtsük a múltat, hanem abban, hogy képesek legyünk emlékezni. Emlékezni úgy, hogy a múltat múltként éljük meg: ez teszi lehetővé, hogy a jelent is megéljük.

Ez tehát az eset, amelyet Szondy Máté bemutat, de ezt nem egy szakmai esettanulmány keretében teszi, hanem inkább egy pszichológiai ismeretterjesztő írás formájában, annak minden előnyével és hátrányával. Előnyével, mert közérthető, háttér-ismereteket nem igényel az írás befogadása, végig sodró, gyakorlatilag letehetetlen. Hátrányával, mert igazán mély betekintést a terápiás módszertanba nem nyújt. Látjuk Tímea fejlődését oldalról oldalra, de hogy konkrétan az előrelépéseket melyik terápiás módszer, mely adott mozzanata lendítette előre, sokszor homályban marad.

Zavart az is, hogy bár laikusoknak szánt ismeretterjesztő írás ez inkább, mégis olykor (bár valójában ritkán) teljesen felesleges szakzsargont is alkalmaz (pl.: Ahogy az orvos elkezdett beszélni, Tímea köztiagyában a hipotalamusz elkezdte kiválasztani a kortikotropint felszabadító hormont, amely gyorsan eljutott az agyalapi mirigybe. Ennek hatására az agyalapi mirigy mellékvese-serkentő hormont (ACTH) pumpált Tímea ereibe. Mellékvesekérgében az ACTH hatására kortikoidhormonok szabadultak fel. Ezek közül a legjelentősebb, a kortizol testének minden szövetére hatással volt. (…) Az agyában a kortizol csökkentette a hippokampusznak nevezett agyterület működésének hatékonyságát. Ennek következtében az átélt élmények nem a szokásos módon rögzültek az idegrendszerében. /35-36. oldal/).

A különböző biológiai, fiziológiai, biokémiai folyamatok ismerete és megértése természetesen rendkívül fontos a pszichés jelenségek vizsgálatakor, viszont nekem ez például ebben a kötetben kifejezetten furcsán hatott, annyira eltért az általánosan használt stílustól. Kicsit úgy éreztem, meg kell ám itt mutatni pár sorban olykor, hogy nem csak a levegőbe beszélünk, a terápia nem hókuszpókusz, emögött tudományos kutatások állnak. Amivel természetesen nincs baj és ami természetesen tény, csak akkor legyünk konzekvensek a stílusban mindvégig.

Összességében négy csillag mellett döntöttem, mert fontosnak tartom az ilyen köteteket. Még mindig rengeteg előítélet él a pszichoterápia iránt a magyar társadalomban, ha az ilyen írások segítenek ezeket lerombolni, akkor már nagy hasznuk van.

Nagyon tetszik a cím. Bizonyos traumák esetén valóban úgy érzi az ember, beleragadt, benn rekedt egy adott állapotban, mintha egy jégtömb zárulna köré szorosan, amiből csak az orra van ki, hogy épp lélegezni tudjon.
Személyes érintettség okán nem fogom tovább értékelni, de bátran vágjon bele bárki, akit érdekel a téma, vagy hasonló problémával küzd. Nincs teletömve érthetetlen szakkifejezésekkel, fölösleges mondatokkal, ellenben végtelen humánusan, tele empátiával írja le Szondy az egyik legnehezebb terápiáját, melynek pikantériája a kettős szemszög, a gyászoló Tímeáé és magáé az orvosé.

Talán szemétség összehasonlítani a körtét az almával, de ezzel a könyvvel milliószor gyorsabban haladtam, mint a sorozat másik kötetével, ami az első Terapeuta esetei könyvem volt. Míg azt hetekig simogattam, ezzel pár óra alatt végeztem.

Legszívesebben minden második mondatát idéztem volna, ugyanakkor képtelen voltam megállni és folytonos idézetekkel megszakítani az olvasást. Rég nem volt már ilyen olvasós flow élményem.
Azonnal beszippantott, és bár egy bizonyos élethelyzet miatt kezdtem el olvasni és későbbiekben egy szülőpárnak szerettem volna odaajándékozni, végül mégis úgy alakult, hogy egy harmadik ember teljesen más jellegű problémája járt olvasás közben végig a fejemben.
Talán mert sokkal több ez, mint gyásztörténet vagy gyászt feldolgozó történet.

Hihetetlen, hogyan férhet bele 108 oldalba ennyi minden, anélkül, hogy csapongó, hiányos, vagy lekerekítetlen érzést keltene az olvasóban.

Kötelező olvasmány minden pszichológia iránt élénken érdeklődőnek és/vagy elekadással küzdőknek.

Egy kihívás miatt találtam rá a könyvre, és féltem belekezdeni. Féltem, mert sok pszichológiával kapcsolatos kötet (sajnos) inkább árt az embereknek, mint használ. Ellenben ez nem az a könyv volt.
Egyrészt a sorozatnak is az a célja, hogy megtudjuk, mi is történik a terápiákon. Ez egyrészről eloszlatja a távhiteket, hogy mi is történik bent, másrészről egy izgalmas történetet is elénk tár, amelyet mi is át tudunk érezni.
Ez a könyv a gyászról szól, és azt hiszem, mindenki került már hasonló helyzetbe. A könyvben nem csak az volt a jó, hogy egy különleges esetet mutatnak be, ami miatt izgalmas is lesz a olvasmány, hanem az egyszerű, mindennapi tanácsok is vannak benne, a végén pedig egy irodalomlistával, ha valaki szeretne a gyásszal kapcsolatban is olvasni.
A történet engem is megérintett, és azt hiszem, más olvasókat is meg fog. Remélem (ha nem is ez a könyv de a sorozat egyes darabjai) sok emberhez el fognak jutni.

Néha olyan érzésem, hogy a pszichológusok olyanok, mint orvosok: tapogatóznak, próbálkoznak és azt remélik, hogy segíteni fog. Ez a könyv is abban erősített meg, hogy nagyon sok múlik a páciensen / kliensen.

Az olvadás valójában a belső világ metaforája: minden megfagyott, odafagyott az időbe, a múlt és a jelen egy, szilárd, változatlan.

Ez történik Tímeával, miután elveszti gyermekét.
A történet az ő gyógyulását, olvadását mutatja be.

Rendkívül súlyos témát mutat be tehát a kötet… A terápia kezdetén Tímea újra és újra átélte a múltat: úgy magyarázza a kötet, hogy ezek szabadon lebegő emlékek, amik nincsenek lehorgonyozva időben, és valójában nem is emlékként, hanem valódi élményként térnek vissza a kliens számára.
Nagyon megragadó ennek a leírása a kötetben (és a hátlapon): a terápia nem abban segít, hogy elfelejtsük a múltat, hanem hogy múltként kezeljük. Hogy képesek legyünk emlékezni.

A kötet kezdetén már egymás mellett látjuk a terápia első napját, egy másik szálon pedig a terápia lezárultát követő gondolatokat.
Hogyan változtak Tímea gondolatai a terápia végeztével? Hogyan jutottunk el idáig? Ezekre a kérdésre választ nyújt a kötet.

A terápiás folyamat során látjuk a kliens jegyzeteit is a kötetben, megmutatva ezzel az ő érzéseit, gondolatait. Ezek a jegyzetek nekem nem annyira tetszettek, szívesebben átugrottam volna őket, nehézkesen haladtam velük.

Vannak a kötetben szakmaibb részek is, amiket bár nagyon hasznosnak és érdekesnek éreztem, néha már túlságosan is szakmaiak és nehezen követhetők voltak, zavaróan félbeszakították a fővonalat. (Utóbbit a kliens jegyzeteinél is éreztem.)

Mindebből az is látszik talán, hogy nagyon sokrétű a kötet, és nem is biztos, hogy jót tett ez az aprólékosság ebben a rövid, százoldalas formátumban. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a szerkesztési mód segített abban, hogy jobban átlássam a folyamatot, aminek bemutatása a kötet célja. Mintha igencsak szétszálazódott volna.

A kötet egyik nagy előnye, hogy nem csak a kliens, de a terapeuta is megmutatkozik benne, az ő gondolatai, érzései is láthatók lesznek. Kérdések, kétségek, gondolatok, amik felmerülnek a terápia során, itt megjelennek, emberközelségbe hozva a terapeutát.

A szerző nagyon szimpatikus gondolatokat fogalmaz meg a pszichológusokról és saját magáról is.
Például hogy úgy kell a pszichológusnak empatikusnak lennie, hogy stabil pontot biztosít a kliens számára. Vagy hogy meg kell találni a megfelelő típusú kezelést a kliensekkel való munkában.
És milyen legyen egy pszichológus? Mindentudó és távolságtartó? Nem biztos, hogy ez a jó taktika, mert ha terapeutaként felvállaljuk, hogy emberek vagyunk, az segíti a valódi kapcsolat kialakítását a klienssel.
És a cél? A cél az, hogy a kliens képes legyen „önmaga terapeutájává válni”. Tímea esetében pedig: képes legyen a fájdalmával együtt élni az életét.

Nagyon érdekes még az a gondolat, ami a következő kettősségről szól: a diagnosztikai rendszerek a közös jellemzőket ragadják meg, általánosságban szólnak az emberről. Közben viszont minden ember egyedi.

Iszonyatosan fárasztó, kimerítő, kemény munka volt ez a három év Tímea számára. Rengeteg mindenen kellett dolgozni. spoiler.
Hasonlóképpen nem volt könnyű a munka a terapeuta számára. De megcsinálták.

Amikor a terápia végén, az utánkövetéses részben a terapeauta megkérdezi a klienst, hogy hogyan emlékszik vissza a terápiára, mire emlékszik vissza a leginkább? Tímea azt válaszolja, hogy a (terapeuta) emberségére.
Nos, igen. Az süt a lapokról. Minden tiszteletem, mind a terapeuta, mind a kliens felé.

Érdekes. Kedvelem az olyan tudományos könyveket, amik hasonló módon tanítanak, vezetnek be megoldásokba. Meglepődtem magamon, mert meghatott. Amikor belekezdtem, azt gondoltam, csak mint okosság fog hatni rám. Ennek ellenére belemerültem, átjárt, megérintett. Szerintem nagyon jó ötlet volt létrehozni ezt a sorozatot.

„Meghalt a kisfiam.” – Erős indítás, mikor pontosan ez az oka annak, hogy a kötethez nyúltam.
Másfél hónappal ezelőtt vesztettem el a 26 napos kisbabámat, és ez volt az első gyásszal foglalkozó könyv, amit a kezembe vettem. Nem bántam meg.
A könyv hiába volt rövid, mégis rengeteg post it-et használtam el. Számtalan olyan mondat hangzott el, ami szíven ütött. Az a bizonyos „igen, pontosan ezt érzem én is” élmény újra és újra földhöz vágott.
Tehát számomra nehéz olvasmány volt, ugyankkor pontosan ez kellett most nekem. Persze a problémámat semmilyen könyv nem fogja megoldani, de azért nagy segítséget nyújtanak ezek az írások.
Plusz pont, hogy a könyv végén kapunk pár ajánlást a témában. Többek között film és könyv címeket kapunk, illetve egy mesét, és egy verset is. Ez utóbbi Kosztolányi Dezső Halotti beszédéből egy részlet. Engedjétek meg, hogy ezt megosszam veletek:

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

Az Egy nárcisztikus hálójában után közvetlenül olvastam ezt a könyvet. Ahhoz képest szerintem sok szempontból gyengébb volt.

Először szeretném kiemelni, hogy az említett könyvhöz képest sokkal szebben, gördülékenyebben fogalmazott az író, ebből a szempontból jobb volt olvasni. Ami viszont nem tetszett:
1. A rengeteg bizonytalan pszichológus rész a könyvben. Értem én, hogy ők is emberek, így lehetnek sebezhetőek és bizonytalanok a munkájukban is, de ezek a részek engem is elbizonytalanítottak a pszichológusokba vettett hitemben. Kicsit olyan érzésem volt, hogy 50-50%, hogy a terápia sikeres lesz-e, mert a terapeuta sem igazán tudja irányítani a terápiát és a gyógyulási folyamtot.
2. Tímea saját írásai számomra teljesen érdektelenek voltak. Nem is illett szerintem a könyvbe, olyan feleslegesnek éreztem őket. Inkább több részletre lettem volna kíváncsi Tímea életéből, mert megint azt éreztem Orvos-Tóth Noémi könyvéhez hasonlóan, hogy keveset tudunk meg a páciensről ahhoz, hogy teljesebb legyen a kép.

Összességében tehát 3,5 csillag és folytatom a sorozat többi részével.