Testamentum 9 csillagozás

Pár hónappal ezelőtt kedvem támadt Sosztakovicshoz, azóta lelkesen hallgatom a szimfóniáit, épp ezért kellemes meglepetésként ért, hogy a visszaemlékezései magyarul is elérhetők, szeretem ugyanis látni az embert és sorsát a művészete – ez esetben a zenéje – mögött.

Egy kicsit aggódtam, hogy a kötet javarészt szakmai értekezéseket fog tartalmazni, annak befogadásához ugyanis nem érzem magam kellő ismerettel felvértezve. De a Testamentum leginkább egy rendkívül érdekes és elgondolkodtató élet- és korrajz, mely többségében zenei előtanulmányok nélkül is teljes élményt nyújt.

Érdemes megemlíteni, hogy sokan közönséges hamisítványnak, illetve Szolomon Volkov információmorzsákból, megtörtént eseményekből és találgatásokból összegyúrt alkotásának tartják a kötetet. Talán az igazság megint valahol középtájt van, mint oly sokszor. Sosztakovics fia, Makszim például így nyilatkozott a műről: „A Testamentum könyv apámról, nem pedig apámtól.” Előbbiekre tekintettel tűnődtem egy sort, majd úgy döntöttem – mivel csak az utószó, azaz az utolsó pár oldal szembesít egy lehetséges csalással, vagy legalábbis egy másik nézőpont (rész)igazságával –, az értékelés során abból indulok ki, hogy a kötetben közölt vallomások valóban Sosztakovicstól származnak, vagy nagymértékben tükrözik a valódi véleményét.

Sosztakovics különös fickó, és eleinte elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem: sokszor épp csak egy hajszálon függött, hogy a szimpatikusból egy pillanat alatt antipatikussá váljék. Érdekes módon ha itt-ott billegve is, de az egyensúly mindvégig megmaradt: pont mielőtt a véleményem negatív irányba változott volna, Sosztakovics mondott még két mondatot, amik rögtön feledtették azokat, amikkel korábban nem különösebben tudtam azonosulni.

Kétségtelenül hozzáértő, tehetséges emberről van szó, akinek nézetei mérvadónak tekinthetők, és minden bizonnyal több esetben jogos is a kritikája (például Sztálin és sleppje esetében), ugyanakkor mindettől függetlenül több esetben távolságtartásra késztetett a mód, ahogy Sosztakovics véleményt formál. Gyakran ítéletében pillanatig sem kételkedve állít dolgokat és elemez embereket.

Általában még azokkal is kissé kíméletlen, akiket kedvel. Érdekes, amit az irónia szerepéről mond: „Elgondolkoztató, hogy ha valamihez nagyon ragaszkodunk, akkor talán úgy tudjuk a legkönnyebben megőrizni, ha ügyet sem vetünk rá. Amit túlságosan szeretünk, elpusztul. Mindent iróniával kell kezelnünk, különösen azokat a dolgokat, amelyek kedvesek nekünk. Akkor nagyobb az esély, hogy megmaradnak. Talán ez életünk egyik legnagyobb titka. Az öregek nem ismerték ezt a titkot. Ezért veszítettek el mindent.” Megkockáztatom, ez a veszteségtől való félelem valamiképp kulcsa lehet a távolságtartásának, a lágyság és egészséges elfogultság – elképzelhető, hogy csak látszólagos – hiányának a számára fontosak esetében is.

Érződik, hogy Sosztakovics sokszor és sokakban csalódott (kemény élet volt az övé, és nem kevésbé a kor, amelyben élt), talán ezért sem finomkodik. Figyelemre méltó, hogy a keserű tapasztalatok ellenére ugyanakkor mennyi mély érzés maradt benne: ahogy haladunk előre a könyvben, ez egyre határozottabban érzékelhető. Úgy tűnik, Sosztakovicsnak idő kell, hogy feloldódjon, és kicsit kiadja magát. Minél inkább megnyílik, annál erősebb aztán a visszaemlékezések nyújtotta érzelmi élmény. Remek és sokszor felkavaró gondolatai, meglátásai vannak, melyek üzenete kitörölhetetlenül befészkeli magát az olvasó agyába és lelkébe.