Nagyon szeretem, ahogyan ír a nőkről. Kedves @olvasóbarát-om így kommentálta a Bajor Giziről szóló tárcanovellát megidéző karcomat. Ezzel rögtön fel is adva a leckét, hogy akkor mit is szeretek vajon én az Ernőben. Persze hát, a nőkön kívül, vagy pontosabban, azon kívül, ahogyan róluk ír. Lássuk csak… Szeretem ahogyan a halálról ír. Vagy, ahogy az életről. Arról, ami szerencsés esetben megelőzi a halált. Meg még azokról a nagy dolgokról is, amik kitöltik azt az időt, amíg élet az élet… Legfőképp a szerelemről és hozadékairól (vagyis egyéb bajokról).
De azt is szeretem ám, amikor amúgy igazán nagy dolgokról ír, mint mondjuk a haza, vagy annak a szeretete, esetleg az irodalom. Igen az, ami életben tart, de amibe bele is lehet dögleni. Mind közül a legszebb pedig, amit én annyira szeretek az, amikor költészetről ír ez a hiteles ember. Ez a költő. Merthogy Papp-Zakor Ilka szerint is … mindig akadnak olyan szerzők, akiket az ember az írásai alapján személyes ismerősének, barátjának érez, gondolatban párbeszédeket folytat vele, együtt mennek múzeumba, kutyát sétáltatni és megbeszélik a könyvélményeiket. Nekem bizony ilyen ez a két ember, a Darvasi, meg a Szív – így, együtt.
Akkor hát, gondolatban gyerünk vissza a nagy dolgokhoz. Ámde csakis azért, hogy eljuthassunk azokhoz a bizonyos kis dolgokhoz, amik aztán felépítik az Ernőt, amikről aztán lehet vele gondolatban beszélgetni, diskurálni, vitázni, meg egyetérteni. Vele is, mással is. Vissza az ötletig, a kósza benyomásig, a rémült kisérzetig, vagy a zakók, nadrágok zsebéből kiforduló, fiókokban elpihenő érthetetlen kishalottakig. Aztán meg ne feledkezzünk még a kisbeszédről se, úgymint egy bizonyos kabátéról. Vagy a szegény, hitegetett kisálmodóról, merthogy (j)aj, istenem, milyen kevés elég a sokhoz.
Ugye, milyen sok kis apróság, gyönyörű és fertelmes részletek, olyan csöppnyi csipcsupságok, amik aztán várakat emelnek, mennyek kapukilincsét feszegetik, vagy ha úgy adódik, akár még poklokat is fűtenek.
Ezt én mind szeretem. Még akkor is, amikor valami kisfura keretes szerkezetben ezekből a roppant fontos kicsinységekből magyarok történetét írja. Ahol mi magyarok igazából a költők vagyunk, nem pedig az államférfiak, meg az ezerszer ezer oldalra állított és minden oldalon meghurcolt, vagy ugyanott kurzus-receptre istenné avatott nemzetnagyok. Mert a Darvasi hiszi is, amit mond, hogy egy regény mindenkiben benne van.
Mi vagyunk tehát a költők, mi vagyunk együtt a kisember nagysága, a lélek, ami reszket ugyan néha a magánytól, de többször erős a közös létben. Mi, akik Darvasi/Szívvel együtt (el)hisszük és (meg)valljuk, hogy mindannyiunk közös magyarsága nem a populista hordószónok üres retorikájából fakad, hanem a költészet kis apróságaiból. Ezért hát boldogan és elégedetten olvasunk férfiakról, gyarló emberekről, akik odaadó feleségek, lángoló szeretők, vagy éppen bárcás kurvák szemében (és szívében) váltak-lettek költővé, magyarrá. Velük, általuk, rajtuk keresztül egyenes úton jutunk el „ezeréves történelmünk”-ig és valós magyar identitásunkig, nem kell a megélhetési politikus cinikus, álszent retorikáját hallgatnunk.
Mert, mi itthon vagyunk. A bohóckodó Kosztolányi Didével és Karinthyval, a „kabátos” Szép Ernővel, a szuicid Juhász Gyulával és a „hazátlan” Máraival. És itthon vagyunk a megkínzott Karádyval, meg az Auschwitzban kivégzett Böhm Arankával is. Mind együtt.
Szív Ernő pedig segít nekünk otthonná tenni, megélni, átérezni ezt az itthont. Olvassátok, nem muszáj húzóra, jólesik kortyonként is. Nagyon!