Az ​irodalom ellenségei 87% 58 csillagozás

Tisztelt Uram!
Kedves László Laci Lacikám Ernő!

Én úgy képzelem, szól a szerkesztő, hogy fájront van. És akkor Te fogod a tündérnyálból szőtt lepkehálódat, és csak úgy, két falat sonkás zsemle vagy két korty kávé között, esetleg egy gyenge fröccs után lehalászod a levegőből azokat a bámulatos képeket, azokat a csudás jelzős szerkezeteket, amik ott röpdösnek mindannyiunk körül, de csak Te látod őket. Mindezt mintegy mellékesen. Nem is az, hogy a témáid. Mert hát a témáid – valljuk meg –, hát, olyat láttunk már elégszer. Mert egy tárca vagy arról szól, ami körülöttünk van, ami mindannyiunk számára hozzáférhető. Vagy arról, ami éppen nincs – és akkor írunk egy tárcát a nincsről. Ha például ihlet nincs, akkor írunk arról, hogy ihlet nincs. Egyszerű ez, mint a májusi cserebogár. És hát mi az a tárca a kozmosz végtelen hidegéhez képest? Egy kis sóhaj eldugva valami folyóirat tizenhetedik oldalán. Egy kis inci-finci semmiség. Egy porszem, egy atom, egy neutron, egy kvark. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe tesszük a lét végtelenségét, a másikba meg egy tárcát, hát mi történik? Látunk valamit? Semmit. De ha te írod a tárcát, ezt a szép-szomorú tárcát, Ernő, hát a mérleg serpenyője mintha – mintha! – megmozdulna kissé.

Miért kell nekem folyton csak megmagyarázni?
Miért van az, hogy mindig végig akarom gondolni, sőt elemezni, hovatovább analizálni kívánom az éppen aktuális Szív gerjesztette olvasási élményt? Minek ez az egész hacacáré, amikor úgyis mindig oda lyukadok ki, hogy…
…hogy a Szív így, meg a Szív úgy, no meg, hogy a Szívnek meg kell ugyan szakadni, de a Szívnek újra is kell éledni. No, de kérem, ha ő felteheti a kérdést, hogy ”Milyen olvasót szeretnék?”, akkor én miért ne kérdezhetném, hogy milyen Szívet és miért éppen ilyen Szívet akarok. És miért nem lesz elég soha? És miért van rá nagyon szükség?
Akkor most jól megmondom. Azért mert mindent lát és mindent máshogy és mindent valami különös, valami új megvilágításban, teljesen máshogy, mint én. Meg azért is, mert mindent pontosan úgy lát, ahogy én látom, sőt néha én jobban látom, mint ő. Azért is kell, mert mindig tanít, mert tőle még mindig tudok tanulni. Meg azért is, mert soha nem tanulok tőle semmit, csak megerősít abban, hogy amit tanítani tudna, azt már ezer éve tudom és ettől egy leszek az emberiséggel, ha meg egy vagyok az emberiséggel, akkor egy vagyok a Szívvel is, akkor meg mi a búbánatos pékharagját akarnék én ettől a palitól tanulni. Szóval azért…
Azért is jó, meg azért is kell, mert ugye ott vannak az ízek. Meg a szagok és a színek is, és a fuvallat, az a bizonyos lágy őszi (vagy éppen tavaszi, kinek hogyan tetszik), ami meglibbenti a decens úrihölgyek rakott szoknyáját, ott a korzón, ami nincs is, és a Szívnél mégis van. És ezért aztán van nálam is. Meg azt is tudom már tőle és neki elhiszem, hogy ha Szívvel látom ezt a korzót, akkor bizony hogy minden lány, hölgy, asszonyka és bárminemű minőségében jelen lévő női személy, az bizony szép. Sőt, nem hogy csak szép, kérem, hanem egyenesen gyönyörű, légiesen szép, makulátlan, príma, sőt pompás, egyenesen pazar, vagyis hát maga a tökély…

Az élet pedig nem más, mint mindezek összessége, ahogy mondani szokás, a körülmények különös összjátéka. Azok az apró kis történések, amik ugyan mind megesnek velünk, csak talán nincs szemünk a látásukra. Ezek a semmiségek észrevétlenül megalkotják napjaink tiritarka szőttesét, amire aztán vagy jó Szívvel, vagy csak amúgy duzzogva, de előbb-utóbb muszáj vagyunk lehuppanni.

Komolyra fordítva a szót tehát: ezt a látást, ezt az érzést, ezt a megélést adja meg nekem az Ernő, ezért van rá szükségem folyvást és ezért van az, hogy ha a (rossz)sorsom végül úgy hozná, hogy bekerülnék egy jól felkészült COVID-belre, csak annyit kérnék tőletek, hogy A legionella-füzetet, csak azt…
Ha valaki tudja, hozza be nekem…

Én ezt amúgy tényleg nem gondoltam, hogy ezt ilyen elegánsan is lehet. Hogy az ember csak leül és ír bármiről, gyakorlatilag mindenről. Úgy, hogy ennek az egésznek, a mindennek néha a része a semmi is. Például a tárcaíró tanácstalansága, a pillanatnyi ötlettelenség, a mindennapok egyszerűsége. Máskor meg megtanít, hogy hogyan csajozzunk a könyvtárban. (Azt nyugodtan jegyzetelje ki minden szingli moly, minden részletre kiterjedő, alapos munka.) Szív Ernő tárcái profin játszanak a szavakkal és hangulatokkal, a sorok közt nyüzsgő figurákkal, na meg az írói lét milyenségével. A tárcák szellemesek, mind habos sütemény, a létből fakadó humor meg a porcukor a tetejükön. Az utolsó hosszú írás pedig pont olyan, amilyennek egy utolsó hosszú írásnak lennie kell.
Ez a hosszú fejezet egy újabb nagy küzdéstörténet a kortárs magyar irodalomban, amely az élet és a halál tapasztalata közötti határvonalon történő egyensúlyozást írja le. Nádas és EP saját nevén írta ezeket meg, Darvasinál viszont kézenfekvő volt, hogy Szív Ernőként vesse papírra az élményeket. Elég sokat hozzáad a könyvhöz, ami már alapjáraton is nagyon jó.

Most nem is szólnék Szív írói képességeiről, mert az van neki, dögivel, hát azok a mondatok, hát tényleg, minden irodalombuzi megnyalhatja utánuk mind a tíz ujját meg a kolofont, ha minőség kell, akkor ide gyere, ne a teszkóba.
Inkább csak így tartalmilag, hogy mit is kapunk ezzel a kötettel, ami egy válogatás, természetesen, nem tudni, hány év termése, de ez nem is annyira fontos, hisz tematikailag lett ez összeállítva. A tematika pedig, ahogy a címből is sejthető, az irodalom maga. Az író szenvedései a témával, a kollégákkal, az olvasóval, magával, a szomszéd kutyájával. Nehéz hétről hétre kitalálni valamit a határidő fekete pofájú, sürgető szája nógatása közepette. És ha nehéz, akkor az ember sokszor a könnyebb utat választja, arról ír, ami ő, az ő munkája, mindennapja, szóval kissé önreflexív lesz, de egye fene, lássunk egy kicsit bele az irodalom nem éppen rózsaszagú mindennapjaiba. Írónak lenni is csak egy munka, munkahely, kollégák, főnökök, és akkor már érted is, hogy hol vagy.
Vannak írók, akik úgy tudnak viccet csinálni azokból, akiket nem szeretnek, akikből elegük van, hogy azért nem lehet haragudni. Vagy lehet, de csak titokban, ha nem akar az ember magából is nevetség tárgyát csinálni. Ez az, ami Szívnek nem megy tökéletesen. Nem tudnék konkrét példákat hozni (vagy csak lusta voltam jelölgetni, de pl. van egy kifejezés arra az ülőalkalmatosságra, ahová a kéziratot hozó ismeretleneket ültetik a szerkesztőségben, persze az istennek sem találom), de nem is ez a lényeg, mert valahogy a végén ott marad az az érzés, hogy egy kicsit nagyobb arccal vannak ezek a dolgok kezelve, mint az nekem, olvasónak tetszene. Tapasztalok valami keserűséget Szív írásaiban, amik egy idő után már nem esnek jól, még ha értem is őket. Valami nagyon nyomja Szív vállát, remélem, nem nyomja agyon.

„Az emberiségnek hat, mások szerint huszonegy alaptörténete van.”

Jó kis válogatás Szív Ernőtől. 7 fejezetben átgondolt és leírt mindent, ami az irodalmi tevékenységgel kapcsolatos.
Műfaji alapvetést: A tárca „Ő az egyetlen szaloncukorka az ünnepi fán, esetleg a legkisebb ajándék a többi, nagy doboz között, mégis azt reméli, hogy örülnek majd neki, elsírják magukat miatta.”
Részletesen bemutatja az írót, a Kicsi író és persze a nagy író is megidéződik, és Magyarország legrosszabb írója is.
Folyamatosan foglalkozik azzal, hogyan alkot Szív Ernő Kiről ír Szív Ernő?, Kinek írjam?
Több írásban szól az olvasóról: Mit Kaptam az olvasótól?, Milyen olvasót szeretnék? című írása a befogadóról szól, sokféle lehetőséget felsorakoztatva teszi fel a kérdéseket valóban milyen olvasóra vágyik? Ki nem maradhat az irodalmi est kérdése sem A legszebb irodalmi estem

Nagyon érdekes összeállítás a Történelmi ellenőrző. Több írásában megjelenik Szeged, ebben a fejezetben szerepel korábbi kedvencem, Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?
Amit megírtak már fejezeten nagyon jól szórakoztam, remekül, kellő iróniával mutatja be az alkotás mindennapjait, nyűgeit, a szöveg vállalhatatlanságát, a szerkesztői munkálatokat. A regény vádbeszéde, Az író vádbeszéde, A fülszövegírás nehézségei nagyon tetszettek.
A halálközeli élmény őt sem kerülte el, A legionella-füzet választ ad arra hogyan élte meg, hogyan élte túl a betegséget. Több hasonló írást olvastam már Nádas Péter: Saját halál és Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló című műve nagy hatással volt rám. Ez az írás is jól bemutatja a kiszolgáltatottságot, az egyedüllétet, az élethez való ragaszkodást.

Tárcák. Írások magáról az írásról. Az íróról – jóról, rosszról, idősről és fiatalról, kicsiről és nagyról. Írások az olvasásról, a nemolvasásról, a megértésről és meg nem értésről, az irodalom befogadásáról, sőt az olvasó íróról is. Meg kiadásról, sikerről, díjakról, a magyar író támogatásáról, szakmai irigységről és az irodalmi élet árnyoldalairól. Írások árva napokról, antikváriumokról, kórházi ágyról és jegyzetfüzetről. Írások az író hétköznapjairól, az üresjáratokról, ihlethiányos állapotokról és a belőlük mégis kicsiholt szikrákról. Tehetségről, kételyekről, reményekről. Az írói státus mindennapi megéléséről, az író emberi oldaláról.
Aki előttünk áll: egy magyar író, kissé viseltes öltönyben, félrecsúszott nyakkendőben, aki helyenként gyönyörű költői prózában szólal meg, Szép Ernő-i finomsággal és eleganciával, máskor Sztahanov Ernőként küzdve a kényszer nyomásával a napi penzumért.
Van itt lélegzetnyi tárcavers, tartalékcikk és buta cikk is, meg védő- és vádbeszéd, sőt megszólal a kézirat is egy tárcányi kis időre. De mennyi is a tárca ideje? Egy röpke nap? Pár hét? Pár év? Meddig él egy táca és mennyit, mit bír meg? Te csak teremtsél, Szív, homokozzál, hangzik a biztatás, és lám, tényleg csodák épülnek a homokból. A szöveg a hétköznapi kis semmi(sége)k köré is tartalmat varázsol, a teremtő író világra, alkotásra, önmagára való reflektálásának homokvárait. A perc dicsérete ez valahol, az üveggolyóként színes, kismacskaként játékos percé. Azé a percé, amely alatt minden tönkremehet és elveszhet, de amely alatt minden meg is oldódhat. Azé a percé, mely éveket, évszázadokat sűríthet magába egy-egy ihletett pillanatban. Azé a homokvár-percé, amelyet hiába mos el az ár, mégis a miénk, mert elcsábítottuk, akár Szív Ernő a könyvtároskisasszonyt. Vagy inkább ő csábított el minket? Ki tudja. A lényeg, hogy vannak percek, mikor egymásra találunk. A tárca, Szív Ernő meg az olvasó.

Ejnye, Kedves Író, hát lehet ezt? Hát szabad ezt? Hülyét csinálni az Olvasóból? Hogy váratlanul felröhögjön reggel, a 6-os (vagy 4-es?) villamoson ülve, kezében a könyvvel, valahol a Margit-híd közepe táján? Már az is botrányos, hogy telefonsimogatás helyett könyvet olvas – de hogy szégyenszemre még röhögjön is rajta? A tömegben, rosszkedvű, morcos emberek között?

Néztek is, hogy mi van, pedig nem tartott pár pillanatnál tovább.
Igyekeztem gyorsan hozzájuk igazítani az arcomat.
De belül szerencsére nem sikerült…

Kerülgetnek engem ezek az írók, mármint hogy milyen az életük, miként írnak, mi jár a fejükben, a tolluk hegyében, mit szeretnének megírni és végül mi lesz belőle. De nem győznek meg arról, hogy nekem is fontos közlendőm lehetne mások számára. Szív Ernő gondolatai után meg végképp nem érzem, hogy ehhez tehetségem lenne. Az ő egyik jellemzője, hogy felismerhető, hogy „kézjegye” van már a lapokon, oldalakon és bennünk is hagyja, nem múlik el nyom nélkül. Tudjuk ki ő, szerethető és nagyon emberi. Közel akar kerülni és mi engedjük is. Ez a titka. A titkok pedig azért vannak, (mint emlékkönyv lapjának behajtott sarkát mikor felnyitod) hogy a te titkod is legyen.

Darvasi László nem tagadja, hogy ő az a Szív Ernő nevű firkász, aki könnyed kis tárcákat írogat, s aki úgy vágja oda neked a legsúlyosabb gondolatokat, mint Mici néni pontban délben a legkülönlegesebb ebédet. Hanyag, elegáns és sziporkázó, mint aki egy kicsit mindig szalonspicces. Egy kicsit bolond, de csak annyira, hogy mindent megtehet, mindent kimondhat, és ebben az őszinteségben nem kis irónia is gomolyog.
…
Ami számomra kicsit levon a kötet értékéből, és ezért nem lett tökéletes 5 pontos, hogy így együtt az egész, nekem kicsit sok. Simán megfeleztem volna a könyvet. (Ezer bocsánat Szív úr!)
(Ja, még azt is üzenem, hogy olvasás közben egyfolytában válaszolgattam önnek, hogy legyen kedves, és ne gondolja például azt, hogy vannak olyan könyvek, amiket senki nem olvas! A Moly-on kifejezetten léteznek olyan kihívások, amelyben elfeledett, vagy nem olvasott könyveket karolnak fel a lelkes olvasók. Bizony. Meg azt is megígértem magamnak, hogy sokkal elnézőbb leszek az írókkal szemben ezentúl. Bizony.)

Mindig örömmel olvasgattam az Élet és Irodalomban vagy a megyei lapban ezeket a tárcákat. Napi pillanatképek, színes gondolatok ezek. Most hét fejezetben leírt mindent, ami az irodalmi élet forgatagával és tevékenységével kapcsolatos.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/07/az-irodalom-ellen…