Amíg ​másokkal voltunk 28 csillagozás

Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Három ​költő kisregényét tartja kezében az Olvasó. Babits Szegeden, Jókai a levert forradalom utáni bujdosás idején, Bessenyei György szülőföldjén, Tiszabercelen, a magyar vidék pusztaságában. Mindannyian számkivetettek. Mindannyian remeték, elhagyottak, elveszettek. De mindannyian készülnek valami nagyszabásúra, valami rendkívüli teljesítményre. Magukra készülnek. A kiteljesedésre. Mindahányuk készülődésének tétje a magyar irodalom egy kivételes eseménye. A történetek arról szólnak, hogy megcsinálják. Unikális magyar próza ez, Mészöly és Ottlik hangját egyaránt idéző, a sűrűség, a sűrítettség mámorával áthatott, a tárgyi és a természeti világot líraian és tudományosan részletező. Mindemellett afféle minimalista enciklopédia is, amely időről időre lélegzetelállító panorámákat mutat nekünk. Arról szól ez a három egymással összefüggő szöveg, hogy a magány lehet ugyan menedék, lehet büntetés, lehet a sors különös nehezménye, ám a zsenialitás előbb-utóbb kibontja a maga súlyos… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

Róluk szól: Babits Mihály, Jókai Mór, Bessenyei György

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2016
292 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434354
>!
Magvető, Budapest, 2016
292 oldal · ISBN: 9789631434798

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Robert Browning


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Szilasinak a Mennyei Mentor házi feladatot adott:
1.) Válassz ki 3 magyar írót, költőt.
2.) Válassz ki az életükből három olyan periódust, ami számodra fontos.
3.) Írj róluk kisregényt úgy, hogy mindegyik kisregényből átsugározzon az adott korszak, ugyanakkor együtt is organikus egységet alkossanak.
Szilasi megcsinálta. A Mennyei Mentor megdicséri őt.

Valahol olvastam, hogy rétegregény – lehet. Nem is azért, mert feltételez némi irodalomtörténeti tudást az olvasó részéről (ezt a google univerzumában már nem lehet akadály), hanem mert önmagukban való, zárt szövegek ezek. Babitsról szólnak, Jókairól szólnak, Bessenyeiről szólnak – de fel kell kötnie a gatyát annak, aki valamilyen tágabb kontextusba akarja helyezni őket*. Pedig azt hiszem, az olvasónak szüksége van arra, hogy megteremtse az átkötéseket. Talán a kiadó is így véli, ezért hangsúlyozza ki a fülszöveg, hogy a történetek a zsenialitás súlyos rétegeinek kibomlásáról szólnak… igen, talán arról szólnak. (Bár azon el lehet vitatkozni, hogy egy fülszöveg dolga-e megmondani, miről szól egy szöveg.) De talán nem is arról szólnak. Talán csak csodálatosan megformált picinyke képek három irodalmi hérosz életéből – mozaikok arról, hogyan látták a világot maguk körül, gyorsan fűzzük hozzá: Szilasi szerint. Önnön létezésükre, és persze Szilasi létezésére szolgálnak csak bizonyságul. Hogy utalnak-e egyáltalán valamire – hát… feltételezem, ezt minden olvasó megválaszolja magának. Bizonytalan vagyok tehát az ítéletben – egyfelől zseniális, milyen képalkotó ereje van Szilasi prózájának, milyen finomsággal vannak kimérve ezek a mondatok. Hihetetlenül érett, sallangmentes textus az egész, igazi formai bravúr**. Másfelől kicsit úgy érzem, egy gyönyörű burkot nézek, ami belül üres. Nem üres, persze: ott van bennük Babits, Jókai, Bessenyei. És még egy kis Szeged, egy kis 1848-as szabadságharc, egy kis Mária Terézia… Csak olyasmi nincs benne, amit tovább tudok gondolni. Kicsit úgy voltam vele, mint Németh Gábor könyvével: éreztem, hogy fontos könyv, csak azt is, hogy nekem nem annyira fontos.

* Talán az utolsó (Bessenyei-) szöveg kínál fel leginkább valamiféle párhuzamot: magyar ugar kontra nyugatos műveltség, lásd még Kitömött barbár. Sajnos (talán ettől függetlenül) pont ez a szövegegység az, amelyikben legkevésbé sikerült a kor atmoszférájának modellezése.
** Azt hiszem, ez pont az a fajta szöveg, amivel tömör gyönyör dolgozni egy szerkesztőnek.

3 hozzászólás
Csabi>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Mit is írhatnék az után, hogy a fülszöveg olyan szépen és részletesen leírja, hogy mit is kéne olvasnom ebben a könyvben. A kibontakozó zsenik készülődése a nagy kiugrásra. Babits, Jókai, Bessenyei, ha valaki nem ismerné a könyvet. Olvasatot ad ez a fülszöveg, de nekem sántít ez az iránymutatás, már csak azért is, mert Bessenyei esetében a szöveg hangsúlya a vidéki magányba visszavonult, már nem publikáló költőt mutatja be. Akkor elmondom, hogy szerintem mi közös ezekben a szövegekben, aztán azt olvasol, amit akarsz.
Szilasi nem véletlenül választotta ki ezt a három irodalmi alakot (naná), és nem véletlenül meséli el életüknek pont azt a részét, amit elmesél. Ezek hárman valami mást akartak, idegenként szemlélték a körülöttük lévő parlagi országot a maga kicsinyes és örök játszmáival. Nem a kiugrási kísérlet fényessége látszik itt, hanem pont a sötétség nyomasztó terhe, ami rátelepszik mindenkire, aki többet lát, mint amit mutatnak neki. Fehérek közt egy (három) európai.

Szeretem ezt a könyvet, mert Szilasi mesterien formálja a mondatait, tömény irodalom, amit művel, és nem csak forma, de tartalom tekintetében is maradandó ez a könyv. A háttértudás, amit feldolgoz, az hatalmas, olyan részletességgel tárulnak fel a szereplők életei, amit csak egy kortárs, ismerős ember láthatott volna ezen a módon. Az iskolai tananyag szereplői háromdimenzióssá válnak a lapokon. Képes felkelteni az érdeklődést egy olyan költő, Bessenyei iránt, akinek akár egyetlen versszakával is iskolás kölyköket lehet örökre kiűzni az irodalom birodalmából. Én akár most azonnal belevágnék egy féltéglányi Bessenyei életrajznak (na jó, ez holnapra elmúlik).

Nem szeretem ezt a könyvet, mert sokkal több benne az ígéret, mint amit kapni lehet. Tipikusan egy irodalomtudós szövege, aki fontosabbnak tartja, hogy elmondja, amit el akar, mint hogy olyan könyvet tegyen le az asztalra, amit egy szélesebb olvasóréteg is szívesen a kezébe vesz. Nincs kompromisszum, nincs történet, csak foszlányok vannak, aki tudja, összerakja belőle, amit lehet. Nem azt mondom, hogy lejjebb kellett volna adni, de másként lehetett volna, kissé olvasmányosabban, kissé bővebben, hogy életrajzszerűbb legyen az egész, és akkor nem maradna meg ez a könyv néhány ezer ember olvasmányának.

1 hozzászólás
olvasóbarát>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

„Mindannyian számkivetettek. Mindannyian remeték, elhagyottak, elveszettek.”

Szilasi jó témát választott és igazán elemében lehetett, amikor ezzel a kötettel foglalkozott, szépíró irodalomtörténészként. Jól olvasható, sokszínű, de szinte cselekménymentes, mert főként visszaemlékezéseken, elmélkedéseken alapuló történetet (irodalomtörténetet) írt. Stílusbravúr, ahogyan Babitsról líraian, Jókairól az ő hömpölygő prózai, mitologikus, de a tudományos világot is bemutatóan, Bessenyei Györgyről filozofikus módon ír.

Három ismert író életének egy szakasza elevenedik meg előttünk, Babits Szegeden töltötte ezeket az éveket (1906-1908) helyettesítő tanárként, készült arra, hogy elmehessen innen, kitáruljon előtte a világ, befogadja az irodalmi élet, írta, csiszolgatta műveit, tudatában volt értékeinek. „ És ő rak majd rendet az irodalomban is.” „Megértette, hogy a kötelesség, kötelességeinek teljesítése az élete értelme.” Mivel régi barátok voltak, Juhász Gyula is többször előkerül, hazajön, az ő jelenléte segít Babits magányosságán. „Szegény Gyula. Éltek vele, együtt kalandoztak, régen volt.”

Jókai Mór 1849-ben a levert forradalom után bujdosik, és emlékezik a csatákra, ahol a szabadságharc katonái estek el, szenvedtek vereséget. Tapasztalatokat, élményeket gyűjt majdan megírandó regényeihez. [Erdély, 1849] „Elmondani. Visszavonni. Mégis megtartani.” Petőfi Sándor is témája az emlékezésnek.

Bessenyei György Tiszabercelen a pusztaságban él, és testőréletére [Bécs, 1765-1782] emlékezik vissza Mária Terézia udvarában: „… Bécs nélkül voltaképpen ki is lenne ő.”

A kisregények keretes szerkezetűek, egy időpontból indulnak, és azzal záródnak, közötte a visszaemlékezések korábbi évekre. Sok irodalmi utalás található az írásokban. Minél jobban ismerjük a három irodalmár életművét, annál több kapcsolódási pontot találunk Szilasi kötetében, nekem éppen ezért Babitsról szóló rész (persze Szeged miatt is) volt a legélvezetesebb.
A művészet hatásáról Szilasi szöveg pedig mindhármuk vonatkozásában fontos: https://moly.hu/idezetek/785036

vargarockzsolt>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Szép könyv, próza, de csupa költészet. Irodalomtörténet, történelem és filozófia – cselekmény szinte semmi. Képek és emlékek a történelem mélységes mély kútjából, lassan örvénylő sorok, bekezdések egyre mélyebbre húznak. Ahhoz, hogy a három kisregény értelme (bennem) egységes egésszé összeálljon, el kell olvasnom újra.

dacecc>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

A választott nyelvbe nem lehet belekötni, érzékletesen és profin simulnak bele a szövegtestbe a mondatok. A téma és a cím izgalmat ígér, bennfentességet, a kulisszák mögé nézés élményét sejteti. A titkok előtt fellibbenő fátyol pedig töredékeket, kiragadott elmélkedéseket, emlékeket rejteget: történelemről, filozófiáról való gondolatok cikázását láthatjuk. A fejezetek töredékesek, egy-egy kiemelt életszakaszt járnak be, s ezekben az események nem annyira fontosak, inkább a hangulat, a kor szelleme alakítják a szöveget. Szerintem egyben izgalmas gondolatjáték is a könyv, aminek a központja a feltevés, hogy létezik (és fontos is) az ember az író mellett, és bár egy testben élnek, külön lények. Izgalmas ez a skizofrén állapot.

balagesh I>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

A töredékesség nem a tudatlanság következménye. Még csak nem is a nem tudás belátásáé. Ellenkezőleg: a mindenre kiterjedő tudás gesztusa.

A tudás átadásának lehetetlensége evidencia, s így nem elkeserítő, tehát mindkét oldal számára felvállalható a tördékesség mint a tudás hordozására szolgáló egyetlen, megmaradt eszköz. Végső soron tehát a megismerhetővé tett töredékesség így már nem csupán a tudás hordozója, hanem egyben a tudható, a maga teljességében.
(Forma és tartalom szétválasztására irányuló hiábavaló törekvés.)

Mindennek (már a semminek is (az abszolút, azaz teljes töredéknek), ott a kezdet pillanatában) engedelmeskednie kell a nagy összerendeződésnek, a történetvonzás erejének. A szinte kimutathatalan sztoritonok a végtelenségből rántják össze az összetartozót. Ezeknek a legkisebb, legrejtőzködőbb természetű töredékeknek, világelemeknek a segítségével bizonyította be még az Isten is, hogy létezik.
Történeteiben él az Isten.
Sugalmazás által megismerhetővé tett könyvekben.
Mert a történetek kitalálása valójában inventio, amit magyarul fellelésnek neveznek, hiszen nem kitalálni kell, hanem újra megtalálni, a fantázia által kiegészíteni. Egészítgetni. Beletörődve és felkínálva, hogy a fennmaradó réseken be lehessen pillantani, mégha ember számára szinte elviselhetetlenül.
Az ember mint Isten-kép hasonlóan szerveződik történetekké. A sztoriton szerepe ebben a gyenge kölcsönhatásban éppen a szándékoltság előtti észlelhetetlenség. Hogy az inventióra irányuló szándék nélkül megmarad a semmiben. A szándék révén pedig nem előlép, hanem kidomborít – ezt a semmit (abszolút, azaz töredékként teljeset) mutatja meg. Épp ettől ez a szándék, ez a nem tudás, ez a mindenség fölött lebegő szelídség, nyugalom és erő, ez maga a történet tere, a detektálhatatlan Istené.

(Az értékelés nyomokban az értékeltet tartalmazza. Szöveg szöveg hátán. Töredékek egésszé állnak össze. Egészek töredékek maradnak.)

Cukormalac>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

A maga szerény olvasási (55 fő) és csillagozási (28 darab) statisztikájával nem nevezhető éppenséggel kiemelkedő kötetnek Szilasi László három kisregényt tartalmazó, mégis egy egésszé, igazán naggyá összeálló műve, ennek tényét pedig őszintén sajnálom, hiszen a szerzőtől megszokott alapossággal, műgonddal, igénnyel (és még sorolhatnám a magasztos jelzőket, a korrekt minőséget alátámasztó szavakat…) megírt, igazán értékes darabról beszélünk, illetve beszélek most. Pedig talán minden szinten igényt tarthatna – vagyis inkább tarthatott volna megjelenése idejében – a szélesebb közönség érdeklődésére, de hát teszem fel a költői kérdést: eladható manapság egy könyv azzal, hogy három olyan író- / költóóriás áll a középpontjában, mint Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György?, ráadásul fokozatosan haladunk visszafelé az időben, nyelvezete pedig nem csak szívet facsar, de néha bizony könnyet is ereszt és a sorok rendre elkápráztatják még a gyakorlott olvasót is. Nos, igen… Aligha ezen sor a legjobb ajánlólevél, ha könyvről van szó, de pont olyan ez, mint a két hangból álló popzenék és a progresszív rock közötti különbség: utóbbi megmaradt a mélyben, s a csodásabbnál csodásabb alkotások megfejtéséhez sokat és erőteljesen kell ásnunk.

Ha pedig már egy általam olyannyira kedvelt műfajt emlegettem: azon kívül, hogy megvolt a bizodalmam Szilasit illetően, valamint érdekesnek tartottam a koncepciót, teljesen vakon és pusztán kiváncsiságból álltam neki a könyv olvasásának – s habár ez nem tartozik talán szorosan ide, de a cím annyira gyönyörű, hogy (angol nyelvre ültetést követően) azonnal egy Pink Floyd-lemezt vizionáltam köré. A történet befejezése már csak akkor lehetne igazán fantasztikus, ha meg is születne ez a korong, a zenekar vezéregyéniségeinek egymáshoz való hozzáállását illetően ez azonban nem hogy lehetetlen, de rögtön teljességgel kizárt. No, de sebaj, cserébe elmondhatom, hogy kedvencet avattam és újból egy olyan olvasmányélménnyel gazdagodtam, amiről még nagyon sokaknak nagyon sokat fogok beszélni, plusz nem kizárt a lépten-nyomon való ajánlás lehetősége sem.

Elképesztően nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ennyire komolyan álljon ahhoz, amit csinál – még akkor is, ha irodalomtörténészi működése egy fokkal lehetőbbé (van egyáltalán ilyen szó?) teszi rá. Vegyünk például engem: alapvetően egy jó kedélyű, humoros és bohém fickó vagyok, ilyen minőségben pedig számos privát rendezvényen szolgáltam hangulatkeltő figuraként, oldott hangulatú összekötő szövegekkel kellett savanyú tekintetű idegeneket szórakoztatnom. Ezzel még nem is lenne probléma, gondolhatjátok, csak hát volt példa arra, hogy konkrétan két, előre lekötött műsorszám között szóltak rám, miszerint egy megbeszélt fellépő nem érkezett meg időre, amit hát… az addigi vicces sztorik és viszonylag sok nevetés után elég nehéz volt komoly tekintettel és hangsúllyal beadni a közönségnek. Ilyenkor küldetésemnek tekintem a minden áron történő meggyőzést és ezerrel kötve az ebet is megpróbálok teljes higgadtságot magamra erőltetni. Minden bizonnyal így tett Szilasi László is, amikor olyan ihlet érte, ami talán keveseket a pályájuk során: adott három költő/író, legalább kettőről biztosan tanultunk is valamikor, míg a harmadik neve kevésbé cseng ismerősen, pedig azért ő is ott van a kánonban, még ha az irodalmi törzsanyag szereti is mellőzni. Sorsukban sok hasonló vonás fedezhető fel, gondolataik pedig, melyek a huszonegyedik század beszélőjének szócsövén keresztül jutnak el az olvasóhoz, elég véleményesek és durván érvényesek a mai Magyarországra, legyünk akárkik is – fájdalmas, hatalmas sóhajok közepette azonosulhatunk Jónás költőjével, a nagy mesemondóval, illetve a bihari remetével is.

Aki szeretne egy igazán lenyűgöző, mégis elképesztő mértékben önmarcangoló és fájdalommal, lemondással, beletörődéssel teli olvasmányt, ami garantáltan megnyitja elméjét és szívét is, valamint még sokáig tölti meg kérdésekkel, ösztönzi nem csak a gondolkodásra, de a cselekvésre is, annak bátran merem ajánlani ezt a három történetet. Tényleg nem egy szívderítő és habkönnyű kikapcsolódás, de pont ezért jó – nem csak a körülöttünk lévő világot, hanem magunkat is biztosan másképp szemléljük az olvasást követően.

>!
Magvető, Budapest, 2016
292 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434354
giggs85>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Mikor tudomást szereztem a megjelenéséről, mindenképpen el akartam olvasni Szilasi László Amíg másokkal voltunk című művét, mert a szegedi szerzővel eddig meglehetősen ambivalens volt a viszonyom. Míg az első regényét, a Szentek hárfáját nagyon szerettem, és mind a mai napig bele-beleolvasok, addig a második könyve, A harmadik híd nem igazán nyerte el a tetszésemet. Úgy gondoltam, hogy ezt az új kötetet olvasva majd eldől a kérdés, hogy Szilasi az én szerzőm-e.

Az Amíg másokkal voltunk három kisregényből áll, amelyek középpontjában egy-egy jelentős magyar író/költő életének rövid és meglehetősen eseménytelen szakasza kerül. A szerző teljesen elveti azt a kézenfekvő ötletet, hogy egy közönségsikerre hajtó, valós vagy fiktív életrajzi elemeket felhasználó, sodró lendületű, vagy esetleg egy vicces, anekdotikus jellegű alkotást tegyen le az asztalra, ehelyett egy merőben rétegirodalminak tekinthető alkotással állt elő. Ugyanis az ebben a műben szereplő alakok, események, utalások jelentős részét minden bizonnyal nem fogja tökéletesen és maradéktalanul megérteni a nagyérdemű.

A három egység Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György életének hosszabb-rövidebb szakaszait mutatják be nekünk, jobbára első ránézésre tökéletesen értelem, cél és történet nélküli módon. Persze ez nem így van. Sok közös van bennük, többek között az, hogy mindannyian életük és pályájuk olyan szakaszán állnak, amikor már/még minden kilátástalannak tűnik, és az írásra, alkotásra semmi esélyük. Babits Mihály 1930-ban, már mint híres költő próbál elvonulni az ő tiszteletére összesereglett emberek elől, miközben a szerző felvillantja nekünk a még tanárként is pályakezdő fiatalember életének néhány (meglehetősen szürke és eseménytelen) évét, amikor még ő sem bízott abban, hogy valaha is híres lehet. Hisz egyrészt sokak szerint haldokolt a magyar líra, de már fent ragyogott Ady csillaga, míg ő, szekszárdi otthonától távol, ismeretlenül és honvágytól küszködve csak álmodozhatott az írásról.

Jókai Mór az 1848-49-es szabadságharc leverése után az ország különféle tájain bolyongva küzd a bűntudattal, mert elmenekült, nem vállalta a sorsát, és a hatóságok által üldözött emberként esélye sincs a publikálásra. Bessenyei György pedig, a korábbi császári testőr vidékre száműzve, és a cenzúra által tiltva hagy fel annak reményével, hogy valaha is szabadon alkothat úgy, hogy az eljusson a közönségig.

Habár az Amíg másokkal voltunk korántsem egy izgalmas vagy lehengerlő olvasmány (sőt, érdemes minél lassabban haladni vele), ám sok minden kiemeli az átlagból: példának okáért nyelvileg Szilasi szokás szerint egy nagyon erős alkotással állt elő, ugyanis ezek a többnyire rövid sorokból álló egységek inkább versként, mint prózaként funkcionálnak, és egyes elemeikben a korabeli nyelvet is plasztikusan imitálják. Érezhetően gondos kutatómunka van ebben a három kisregényben, amelyet a nyelvezet, a történeti hűség és az optimista mondanivaló (hiába a nehézségek és a kilátástalanság, az író írni fog), és a mai politikába való kiszólások teszik különlegessé és érdekesekké. De figyelem: véleményem szerint ezt a könyv erősen rétegirodalom, így nem fog tetszeni mindenkinek. (Mint ahogy a csillagozásból is látszik, én azért nem voltam elájulva tőle).

Kek P>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Pozitív csalódás – erősen. Bevallom: féltem egy kicsit Szilasi nyelvezetétől, a hidas stílus visszaköszönésétől. Alaptalanul. Más kor ez, más nyelvezettel – kifejezetten széppel.
Nem pusztán 3 magyar irodalomtörténeti figura néhány dokumentatíve homályban hagyott évéről szóló életrajztöredék ez a 3 kisregény (Egy kitöltetlen életszakasz utólagos meggazdagításának közös kísérlete), hanem összefüggő egész is, egyfajta írói ars poetica – kérdés, hogy Babits, Jókai vagy Bessenyei szájába adva ezen elveket, megfogalmazásokat, az valóban az övék-e, vagy inkább a késői narrátoré. A képekről, árnyképekről és festési technikákról mondottak az írás minőségére, mikéntjére is vonatkoznak. Az élethűség vagy a fikció-e a fontosabb és vezérlőbb egy életrajz ilyen késői megírásakor. Bérc vagy róna? :) – kérdezi Jókai + 2 alföldi (Szilasi, meg én is). Elefántcsonttorony vagy a pusztai kiszolgáltatottság – ha egyszer mind a kettő magány? – kérdezhetné más. Ha a mű keletkezési idejét nézem, akkor nimbuszromboló ez a mű: az istenített, kanonizált nagyságokat földközeli, lét- és pályakezdő bizonytalanságba helyező; ha viszont az egyes szerzők életpályájának honi ismertségét és mai népszerűségüket veszem, akkor nimbusznövelő, népszerűsítő ez a hármasregény.
Azt persze nem tudom, hogy aki az iskolában hallott utoljára és kötelezően Babitsról és Jókairól – kétlem, hogy Bessenyeiről hallott, vagy hogy emlékezne rá – az érti-e, vagy mit ért ebből az életrajztöredékből, kedvet kap-e további kutakodásra, utánanézésre, mert hogy én, aki később is kötelezően tanultam róluk, nem is merek nyilatkozni holmi hitelességről leellenőrzés nélkül. Nem is beszélve az efféle elszólásokról, hogy ez az alak majd egy későbbi művében szerepel 5 év múlva, mert már be is indul az öntudás tesztelése: na lássuk csak, beugrik-e kapásból, hogy melyikben? A fene egye meg, szórakozni akarok én is olvasván, nem vizsgahelyzetet átélni!
Elsőre így – aztán majd még kifejtem bővebben, mert hát kevés az idő…
Aztán lehet, hogy ennyiben marad, afféle készületként (mert hát másokkal is kell lennem.)

1 hozzászólás
Goofry>!
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Nagy az öröm, mikor napvilágra nyílik a klasszikus értelembe helyezett, és érdeknélküliséggel önmagáért virágzó szépirodalom. Mert már az is mily kedves tőle, hogy egyáltalán él még… Szóvalhogy ilyesféle érzések öntenek el Szilasi László tavaly megjelent könyvének kapcsán.

Bevallom, nem mindig helyezkedtem bele acélosan leszúrt pontossággal a struktúra sajátosságaiba. Elkalandozó szórakozottsággal gyakorta lecsúsztam a szöveg épített csapásokról. Ez talán hiba volt. Kikényszerített hiba. Ugyanis nehezen voltam magamtartó szikárságú figyelemmel ebben a rendhagyó szerkezetben, valahogy úgy mint egy érdekes formájú felsőtesten fityegő nadrág nélküli hózentróger. Elnézést ez megint túlzó kijelentés volt tőlem. És övön aluli…

Autentikusan és tematizáltan is egybetartó szöveggondozás jellemzi a kötetet, amelynek mindhárom részében, vagyis az emlékképekkel működő és hagymázó gondolatok közepében, ott áll egy picike én. Egy-egy magára sokat adó, a teljességgel magára utalt fancsaliságában kitörésre vágyó, de mozgásában és cselekvésében akadályozott ego. Szilasi a magyar irodalomi kánon három figuráját egyfajta sajátos szentháromságon át, még rosszabbul szólva egy kibontakozó magyar művészeti éra már-már mártírom tyű, de dadogós ez így sorsán át láttatja. És személy szerint bizony ebben az úrfelmutatásban Babitsot talán még jóváhagyólag (4*), Jókai alakját viszont már meglepődve konstatáltam (4*). Nekem a három szövegkomponens közül az utolsó, a Bessenyei Györgyről szóló rész nyújtotta a legtöbbet (5*). A gondolati és értelmezési vetületek nagyobb terét adva, vagyis kompaktabban az önmagába forduló egyéniség zártabb attribútumait hozta meg számomra, valahogy úgy, amely egyszersmind megkérdőjelezhetetlen egyértelműséggel igazolta e furcsa szerkezetnek autentikus voltát is.

Kuriózumkönyv a konzumkultúra kelendőségét késztető kozmoszban – vélem most már így bevégezvén, oké, akkor hát álljon ez itt lenn, úgy is, mint potenciális summázatom. :)


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Magyarország úgy libeg a nagy birodalmak között évszázadok óta, mint egy leszakadni készülő, kicsi, önállótlan rézgomb. Le akar válni az egyik oldalról. De mindig csak a másik oldalt kaphatja.

275. oldal

18 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Ismert egy kínai férfit, aki egy jómódú, de nagyon csúnya bécsi nővel élt. György elsősorban nem arra gondolt, hogy a nő rút lenne. Hanem arra, hogy a szépség, meglehet, valami egészen más, mint ahogy neki otthon tanították. Talán a mi nőink a csúnyák, s a kínaié a szép, kínos lehetőség.

247. oldal

balagesh I>!

A munka nem ment, de egyre világosabb lett a feladat.

100. oldal

olvasóbarát>!

Ringasson a művészet ábrándba. Úgy hasson ránk, pontosan úgy, mint a természet. Ne hasonlítson hozzá, hanem váljék azzá. Legyen komoly, nyugodt, megmagyarázhatatlan, mint a szikla, viharos, mint a tenger, lombos, pázsitos és susogó, mint az erdő, vagy szomorú, mint a sivatag, és kék, akár az ég. Résein sötét szakadékokba lehessen bepillantani, résztvevő ember számára szinte elviselhetetlenül, s az egész fölött lebegjen mégis szelídség, nyugalom és erő.

240. oldal

Kapcsolódó szócikkek: művészet
Csabi>!

A románok pedig olyan nép, gondolta, amelyiknek semmije nincs. Nincs közöttük egy tehetős ember. Nincs közöttük polgár. Nincs közöttük egy tudományos fő. Minden harmadiknak pópa a megszólítása, mégis minden századik tud csak olvasni. Ki van zárva a hivatalokból. Nem kereskedik. Munkája a legkeményebb, családostul mégis tengődve él. Még csak egy nemes városa sincs, egy olyan országban, amelynek háromnegyedét lakja. Nyomorúsága van. Egyebe se. Ha pedig feltámad, legyőzik, és a nyomorúságot akkor sem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak a saját nyugalmukról azok, akik egy egész népet hagytak ennyire mélyen tengődni. Rosszul gondoskodtunk róluk. Gyilkos haragjuk irányunkban jogos. Mi vagyunk az ő osztrákjaik.

1 hozzászólás
Csabi>!

Ha pedig, ugye, a stílus az ember, akkor, ugrik egy nagyot az agya, elég sok majom ír ezen a földön.

vargarockzsolt>!

Az lett volna jó, ha nincsen egyedül. Tudta, hogy azok az emberek, akiknek a könyveit olvassa, akiknek a képeit nézegeti, sokkal jelentékenyebbek, mint bárki, akivel ő valaha is személyesen találkozott. Most nagyon egyedül maradt velük. Nagyok voltak neki, az volt az igazság. Neki pedig, Bercelen, nem volt segítsége, nem volt senkije, aki segíthetett volna neki a magasabb meg-értésben. A rokonai lelki tartását szépen lassan felzabálta a fokozódó szegénység, iskolai tudományuk régen megkopott, némi ruházati külcsíntől eltekintve ugyan-olyan egyszerű lelkek lettek, mint a jobbágyaik, a falusi papot meg a tanítót pedig legszívesebben azonnal visszaküldte volna a kibocsátó, híres iskolájukba: kezdjék el újra az egészet elölről, teljesen elölről. Magyarországon kevés az ember. Előbb vagy utóbb egyedül maradsz. Emlékek vannak és könyvek, felfejthetetlenek.
Ezek laknak errefelé. Bécsben mindig volt a közelében valaki. Ő odafordult hozzá, s az a valaki vagy azonnal segített neki, vagy küldött egy segítőt. Bercelen nincs segítség. Csak magának segíthet, vagy jóval közelebb kellene költöznie – bár azt most egyáltalán nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mihez is.
A falusi telkük határán hatalmas trágyadomb ázott az esőben. Egész délelőtt tombolt a forróság, azután eredt el a régóta várt, áztató eső. Gőzölgött a hatalmas ürüléktömb, néma volt a látvány, mégis csataképszerű. Az évjáratok különböző színekben rétegződtek egymás fölé, ha közelebb megy, hallhatta volna, hogy a bűzlő monstrum percről percre miként süllyed és tömörödik. Itália jutott az egészről az eszébe, egy híres, korai ásatás. Látta a rétegeket közelről ott is, látta az elmúlt életek megkövesülten trágyázó rétegeit, le, egészen az első etruszkokig. Lépegetett egyre lejjebb, döbbenten állt a hatalmas gödör lépcsőkön megközelíthető, mélységes fenekén. Csönd volt odalent, és olyan melegség, ami az élet em-léke. Majd egy órájába tellett, míg végül megértette. Atlantisz szigete maga az antikvitás. Az süllyedt el.

250-251. oldal

vargarockzsolt>!

Bámulta a vízben ázó trágyahalmot. És a szakadó alföldi esőben arra jutott, hogy a vágyott tanúsítás csak akkor következhet be, ha ő maga a valóságosnak nevezett élet történései közül átlép a művészet történései közé, ha az lesz számára az elsődleges valóság. Aprójószág szaladgál az udvaron, disznók röfögnek, tehenek bőgnek, lovak nyerítenek, az emberek magyarul, románul, szlovákul vartyognak, néha ugyanazon mondaton belül is keverednek a teljesen soha nem különálló nyelvek – az ő valósága viszont réges-rég egy másik, érinthetetlen világ.

256-257. oldal

Csabi>!

Az osztrák Habsburgokat nagyon érdekelte a spanyol Habsburgok lassú bukásának története. Tanulni akartak belőle, velük ilyen ne fordulhasson elő. Féltek az egész történettől nagyon. Féltek, hogy a végén még megértik. Ráállították a történészeiket a történetre, butulhattak a levéltárakban, dolgoztatták őket könyörtelenül, aztán, ahogy máskor is szokták, a legegyszerűbb megoldással elégedtek meg. A buta tudós kapta a kitüntetést, aki az egyetlen összetevőjű magyarázattal állt elő. Amire van egyszerű magyarázat, az nem volt élet. Az üresfejű búvár szerint egyetlen nyomorult gályán múlt az egész.

Kapcsolódó szócikkek: történelem
Csabi>!

A kötelesség. Arra ráakaszthatja az Istentől kapott, üres és tehetségtelen létezését.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

B. E. Belle: Visszatérők
Stian Skald: A lelkek kútja
Krasznahorkai László: Az utolsó farkas
Robin O'Wrightly: Kettős kereszt
Lakatos Levente: Elillanó remények
Stephanie Ford: Vendég a múltból
Fábián Janka: Árvízi napló
Tar Sándor: Minden messze van
Müller Péter: Részeg józanok – Ötven év múltán
Zágonyi Mónika: Farkasokkal őrizlek