Kő ​hull apadó kútba 152 csillagozás

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Komor, ​baljós hangulatú hegyek között fekszik Jajdon, a nevében is fájdalmas város. Egy asszony minden éjjel köveket gyűjt kosarába, és a kútba önti súlyos terhét. Vállát, kezét sebek borítják, de a már régen kiszáradt kút egyre követeli az áldozatot. Ilka csak akkor nyugodhat meg, ha sikerül teljesen betemetnie a tátongó mélységet, és vele együtt az egész múltat: szüleinek korai halálát, a város minden lakója iránt érzett ellenszenvét, és a környezetében szokatlan és titkos kapcsolatát egy nála jóval szegényebb, családos férfival. Ilka sajátos vezeklése mégsem hoz feloldozást: sorsa menthetetlenül tragédiába torkollik. A történet a huszadik század első felében, a nagy kivándorlások idején játszódik, és egy nem mindennapi bűntény mozgatja a főszereplőt – de mindenki lelkét elkövetett vagy elkövetni vélt, titkos bűnök mérgezik. Feloldhatatlan ellentét van a jajdoni polgárok és a hegyeken élő parasztok között, mintha csak az Ókori spártaiak és „körüllakók” elevenednének meg… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1975

>!
Magvető, Budapest, 2013
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426885
>!
Magvető, Budapest, 2008
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426885
>!
Magvető, Budapest, 2000
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631422313

4 további kiadás


Enciklopédia 1


Kedvencelte 67

Most olvassa 15

Várólistára tette 212

Kívánságlistára tette 86

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Rákhely_Mónika>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Másodszori olvasás után továbbra is marad a kedvencek között Szendy Ilka és Gönczi Dénes 'balladája'. A jajdoni kövek, a néma tanúk, a rögök, amik odakötik az odaszületetteket. Nincsenek csodák, nem úgy, mint keserves-szomorú sorsok minden szinten, reménytelenség, jövőtlen jövő. Mindez csodás, szinte költői és abszolút hiteles nyelvezettel, egyre erősebb feszültséggel, letehetetlenul.

5 hozzászólás
eme P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Hosszú idő és sok olvasmány után először avattam ismét kedvenc könyvet. Abból a fajtából valót, amelyik napokig ki tud zökkenteni az időből, amelyik végén csak nézel magad elé, és nem akaródzik másik könyvet kézbe venni. Az a fajta könyv, amelyiknek minden szava, motívuma a maga jól meghatározott és egyetlen lehetséges helyén van, olyan könyv, amelyik után minden más olvasmány túl könnyednek, majdnem semmitmondónak tűnik, annyira nehéz szabadulni a varázsa alól.
Lassan (és sokszor) olvasós könyv. Minden mondatát, szavát ízlelgetni kell, mint a verőfényi óbort. Néhol annyira lírai, hogy úgy érzed, már nem is regényt olvasol, szóképei lenyűgöznek, elandalítanak, máshol meg kegyetlenül visszazökkent a szikár, józan prózába. Cselekménye, jellemei is e két pólus közt vergődnek: kopár, sivár, ellentétektől feszülő, pusztulásra és elmúlásra ítéltetett, az élet rendjét követő jelen és a színesebb, lágyabb, reményt fakasztó álomvilág közt. A kiszakadás, a menekülés, az elvágyódás, a sorson való felülkerekedés vágya, a szokásrend és a jelen vasmarkának szorítása ellenében szétfeszíti a tér és idő kereteit – meghasítja a tudatot. Biblikus ódonság, mitikus, balladás tragikuma, sűrített, homályos, gyakran nyomasztó hangulat nyomja az olvasó lelkét – nehéz kőként. Minden szava, mondata újabb, a lélek mélyére hulló kődarab, és minden kődarabnak sorsszerűen le kell hullnia.
Jajdon túlnő önmagán, siralomvölgye tereken és időkön átívelő görbét mutat. Tölgyfahordók szorító abroncsai, tölgyfakoporsók vasszegei, halálba mámorító verőfényi borok elől nincs menekvés – nincs visszaút a fejedelmi időkbe, nincs álomút az Újvilágba – sors van, melyet az ősök hagytak örökül, melyet a jelen határoz meg, mely megfellebezhetetlenül kikerülhetetlen, mely minduntalan visszatér. Férjüket gyilkoló, örök vízhordásra ítélt Danaidák sorsa ez. Thanatoszt (a halált) hordóba záró, örök kőgörgetésre ítélt Sziszüphosz sorsa ez. Pénelopéjához vissza nem térő, Kirké varázsából szabadulni nem bíró, az istenek kegyét elveszített Odüsszeuszé.
Szédítő mélységű kút ez a könyv, melybe mindenki cipelheti és hullathatja a maga köveit.

2 hozzászólás
Rea>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Épphogy elkezdtem, szinte azonnal éreztem, hogy ez egy remekmű lesz, pont abból a fajtából, ami különösen megdobogtatja a szívemet. Direkt lassan olvastam, hogy sokáig tartson, és úgy féltem, hogy a 614 oldalon keresztül nem tudja majd fenntartani bennem ezt az ujjongást. Hát tudta!! Majdnem végig.Talán az utolsó száz oldalnál azért kicsit elfáradtam, túl súlyosak voltak már azok a hulló kövek nekem is, de azért katarzis a javából. A nyelvezettől olvadoztam, minden ízes szó, és mondat tökéletesen kifejező volt. Olvasás közben többször is pillanatokra be kellett csuknom a könyvet, kipihenni a saját túlcsorduló érzelmeimet, amit kiváltott. Nekem ilyenek az igazi ötcsillagos könyvek.Csúcs ez a Szilágyi..(Ja, és erről a könyvről valahogy állandóan asszociáltam egy másik kedvencemre, annyira, hogy megkockáztatnám azt mondani, hogy akinek ez a könyv nagyon bejön, annak Móricz Erdély trilógiája is befog.
Tulajdonképpen egyetlen pici bajom volt a regénnyel : Egyre magasabbra rakja azt a bizonyos mércét..
Akarok még sok ilyet!!

15 hozzászólás
jethro>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Sokan így vagyunk vele: majd csak megírja valaki a Nagy Magyar Regényt, melytől leszakad az asztal.
De hát már megírták!
Íme.

1 hozzászólás
virezma P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nem is tudnám megmondani, mióta görgetem a várólistámon. Nem tudtam, mi ez, csak hogy gyönyörű a címe, és ennyi nekem elég is ahhoz, hogy muszáj legyen elolvasni. A kortárs művekhez szokott énemnek ez merőben más tapasztalat volt. Egyrészt itt nincs nagy „sztori”, már rögtön az elején tudjuk, hogy ki a gyilkos, a további 600 oldal arról szól, hogy miért. Igen, 600 oldal. És igen, nagyon lassú. És még annál is szebben van megírva. (Csak a végét csapta oda számomra váratlanul.) Teljes társadalmi és lélektani ábrázolást ad Jajdonról és Szendy Ilkáról. Ha valaki nem tudná, Szendy Ilka én vagyok.

n P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Az utolsó kő is behullott a kútba, de ez már belőlem szakadt ki. Jajdon a lelkiismeret fájdalmát „jajgatja”. Mint Ágnes asszony aki sose mossa tisztára…Nyugtalanító csend és örvénylő mélység járja át az ott élőket. Kiszáradt emberek és kutak. Ha feltörne a víz (élet) belőlük, elszabadulna a pokol. Nincs megnyugvás. Csak ballagsz hegyre föl és le, szétnéznél a tetőről de csak Ilkát látod. A falon nézed a festményt és közben ő is néz téged. Vezekelni akarsz.
„jaj de szíles, jaj de hosszú az az út, Amelyiken barna legény elindult.”

1 hozzászólás
havas>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Hajnaladik, mert meg akar virradni.
Kelj fel, rózsám, mer' akarak indulni!
Fel is kelek, fel biz' én, mer' nem bírok aludni,
fáj a szívem, mér' tudtalak szeretni.

Ó, te szegény, szegény Ilka. Milyen nehezen múlnak a délutánok. Milyen sokáig tart már, míg magadra maradhatsz, hogy lidércként taposd ugyanazt az ösvényt a patakig, majd vissza, a patakig, majd vissza…
Aztán hajnalodik, és énjeid összetört tükördarabokként egyszercsak felszállnak a hajnali párával. És senki nem segít. Nincs az a hatalom, ami egésszé formálja széttört méltóságod, hajdani önmagad. Senki nem segít.
Hosszú, hosszú ballada ez. Valahányszor szöszmötöl még a homály, kéretlenül feltámadnak a holtak, vörössé válik a fehér liliom és istenes történeteket szeretnél hallgatni. Olyanokat, amik hihetetlenek. Olyanokat, amik megidézni vélik Dénes kérdését: miért hazudik minálunk minden mese? Valójában magadról szeretnél hallani. A kitudja melyik Ilkáról…
Mennyi kell még, kisasszony? Mennyi kő? Egy szekér? Két szekér? Csak legyen vége már! Legyen vége már! Vége lesz egyáltalán?! Látod, én el tudtam búcsúzni tőled, minden rákészülés nélkül. Vagy hát azóta is azt teszem? Tán míg élek, búcsúzkodom. Kezd hosszúra nyúlni, jó volna, ha vége lehetne már.

Hajnaladik, mert meg akar virradni (…)
Fáj a szívem, el kell tőled válani!

6 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nehéz, kőnehéz. 600 oldal tényleg öklömnyi kövenként összehordva. Az első 200 oldalig nagyon nehezen gyűltek nekem a 'kövek', és egyre csak túl súlyos tömbökbe botlottam. Cicerói körmondatok, nehézkes nyelvezet, ismeretlen szavak tömkelege, amelyeknek jelentését sok esetben még a szövegkörnyezetből se tudtam kikövetkeztetni. Alig bírtam elvergődni a 300. oldalig. Aztán ahogy mentem előre a történetben, mintha belejöttem volna a „cipekedésbe”, mintha megkönnyebbedett volna a „kosaram”. Azon kaptam magam, hogy vissza-visszaolvasom a mondatokat, gyönyörködöm a szavak egymásutánjában és élvezem azt a gondolatvilágot és kifejezésmódot, amit használ Szilágyi István.
Plasztikusak a jellemrajzai, a párbeszédei ízesek és sokatmondóak, a regény szereplői végtelenül emberiek – igaziak. Mindegyikre külön-külön érdemes odafigyelni, én már ezért is úgy érzem, kell még egy esélyt adnom a könyvnek. Mert így utólag sajnálom azt az első 200 oldalt, amin talán valamiféle türelmetlenségből, de olyan nehezen vergődtem keresztül. Újra neki kéne futni, és újra kéne értelmezni és értékelni például a regényt végigkísérő „fejedelem” jelentőségét, amit megintcsak valamiféle „zavaró tényezőként” vettem tudomásul.
Mindent összevetve: a könyv remek, de türelem, idő és odafigyelés kell hozzá. Azt gondolom, ezt a regényt nem is szabadna másikkal párhuzamosan olvasni. Hagyni kellett volna, hogy egymagában birtokolja a gondolataimat. Ha rászánom magam a másodszori elolvasásra, meg fogom teremteni hozzá az ideális körülményeket is – bár ezen még dolgoznom kell :)

58 hozzászólás
Puella>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Jaj-donban lassabban zajlik az élet, akár egy kimerevített filmkockán szemlélnénk az ott lakók életét. A társadalmi tagozódás, a hierarchia kőbe van vésve, természetesen a hozzá tartozó játékszabályokkal, a kinek mit szabadokkal. Miről álmodozhatnak, mire vágyhatnak a sorvégi nincstelenek, a szegény parasztok, a módos tímárok. Ha van pénzed, ülj rá, és féltsd a vagyonod, mert kikezdenek, ha többet dobsz a perselybe, vagy jól megfizeted a napszámost. Ez megvédi a vagyonosokat előjogaik elvesztésétől, és ezen úgy őrködnek a nincstelenek is, mintha baj érné őket, ha felborul a rend. Tényleg lehet abból baj, ha a szegény embernek kicsit több pénze van, a gazdag pedig elherdálja? Lehet-e a sorsokon jobbítani, vagy csak a vesztébe rohan, aki más életet akar élni, mint amit neki szabtak, amibe beleszületett? A lehetőségekkel élni is tudni kell, és Jajdonban minden a visszájára is fordulhat, nagyobb lehet a bukás a sorskísértésben, mint a boldogtalanság a csakígylehetben.
Ebben, a már nevében is tragédiát sejtető közegben játszódik a regény. Generációk jönnek-mennek, az unokák ugyanúgy élnek, mint a nagyszülők. Itt keresi Szendy Ilka önmagát, kutatja családja múltját, vágyja a szeretetet, melyet adni és elfogadni is képtelen. Az olvasó előtt bontakozik ki a lány személyisége, ha egyáltalán, hisz „egy idő óta keresem magamat azokban, akik körülvesznek”. Engem leginkább ezzel a kereséssel vett meg magának a könyv. Még az első felében sokszor untatott is a hosszúra nyúlt sok magyarázat, Dénes és Ilka kapcsolatáról, az indítékokról, túlírtnak éreztem ott egy kicsit, mintha csak ismételgetni tudná önmagát. Aztán a második felétől már le sem tudtam tenni. A sosem volt ép elme fokozatosan megbomlik teljesen. Az éles látású Ilka miszlikbe aprítja a környezetét és saját maga rétegeit is lefejti, mint ahogy kövek rétegeit görgeti a kútba. Ki ő egyáltalán, irigyelt módos kisasszony, korán elárvult törékeny fiatal lány, önálló, talpraesett nő, magányos vénkisasszony, titokban szeretőt tartó domina, melyik ő. Mintha nem lenne egybe gyúrva, csak szerepeket játszana. A hangulata tükrében, melyen uralkodni képtelen, gyilkos vagy jótevő. „Mégis miért ezt játszta? És egyáltalán melyik önmagát hiszi ő? Vagy hát ne léteznék olyan Szendy Ilka, aki egyetlen pillanatnak is elmeri kötelezni önmagát. Miből táplálkozik egy a szinte pillanatonként más színét, más formáját, árnyalatát mutatni, felvillantani képes én? Éppen az egyetlen ép és erős és "igazi” hiányából táplálkozna? Mindmegannyi felvillantott énváltozat a valódi lényegének leleplezése volna? Van ilyen? Ha igen, és ha ez ugyanakkor megfoghatatlan, össze lehet-e rakni ezekből mégis – valami igazit?"
Hogy össze lehet-e rakni, az egyre kétségesebb, ahogy halad előre a történet, azon drukkolok, derüljön ki az igazság, tudjon gyászolni az a szegény Mari, de Jajdonban az igazság és még a halál is az íratlan szabályokhoz van szépítve. Szomorú ballada, még a nyelvezete is olyan, mintha verset olvasnánk. Régóta várólistás volt, egyszer ki is hoztam már a könyvtárból pár éve, majd olvasatlanul vittem vissza. Ez olyan regény, amire rá kell szánni az időt.

Miestas>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Szendy Ilka nehéz egy eset volt, de megérte a hetekig tartó olvasás.
Szilágyi sorait olvasva először Arany János Ágnes asszony c. balladája jutott eszembe,- innen a címe a bejegyzésnek- majd a regényben haladva Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka c regényének olvasásakor érzett kényszerű tudni akarás, hogy mi lesz ennek a vége., mindenképp a végére kell járnom. A könyv egyszerre vonzott és taszított , több más kötetet is elolvastam közben, de nem engedett vissza kellet térjek hozzá újra és újra.
Az író gyönyörűen ír az Erdélyi tájról, az emberekről, a bennük megbúvó gondolatokról, az életről. Mostanában úgy látom a lélek bugyraiban vájkáló könyvekre vagyok kódolva,amik persze időnként nagyon nehéz olvasmánynak bizonyulnak, de mindenképpen szükségszerű bizonyos életszakaszokban. Ezekből a regényekből nagyon sokat lehet tanulni, töltekezni és újragondolni tetteinket, cselekedeteinket.
Volt, hogy vonzott és volt, hogy fárasztott a Jajdoniak sorsa, de nem engedett!
Szilágyi István regényét a kitartóknak ajánlom, de ígérem jutalmul sok szép értékes percük lesz.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

havas>!

Nem jó az, ha valakinek sok ideje van a gondolkozásra és kevés esze.

330. oldal (Kriterion, 1977)

6 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

Dénessel sohasem beszélgetett ilyen kiadósan, ráérősen. Dénes nem volt beszédes ember. Dénes csak akkor szólt, ha mondott is valamit.

15 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

Bizony az ember háza nem templom, kisasszony. Sokszor ég az úgy belül, hogy nem látszik a füstje kifelé.

2 hozzászólás
havas>!

Riasztó lenne, ha nem volnának szavaink. Jó, hozom a bort, töltök, bátya felhajtja, én kóstolgatom, de szólni kell. Különben azon gondolkoznánk, vajon mi jár a másik fejében. Belegondolnánk egymás fejébe ki tudja miket. Ezt is csak azért, mert félnénk elhinni, hogy a másik itt ül szemben velünk és nem gondol semmire. Rettegünk attól, hogy nem keltünk egymásban gondolatokat. Ezért beszélünk.

357. oldal (Kriterion, 1977)

havas>!

… az ember nem szabhatja meg, hogy mire emlékezzék.

42. oldal (Kriterion, 1977)

szendi04>!

Törődött lelkében fénytelen béke fészkét kereste az álom gallyai között.

220. oldal

fülcimpa>!

Hiszen amíg a másik nem mutatja, hogy ragaszkodik hozzánk, addig a saját ragaszkodásunkat sem nehéz titkolni.

120. oldal Magvető 1980

2 hozzászólás
petibácsi>!

A Mari arcán akkora ijedt csodálkozás, mint egy beomlott templomfedél.

544. oldal

havas>!

Az emberek se nem szentek, se nem ördögök. Esetleg ezek is, azok is.

298. oldal (Kriterion, 1977)

csobi P>!

Hiszen oly messzire immár úgysem távolodhatnak, mint amilyen messziről
közeledni kezdtek egymás fele.

96. oldal (Budapest: Magvető, 2000)


Hasonló könyvek címkék alapján

Karácsony Benő: Napos oldal
Bálint Tibor: Zokogó majom
Nyirő József: Uz Bence
Bleeding Bride: A téboly kertje
Bogdán László: Ricardo Reis Tahitin
Bajor Andor: Ima az üldözőkért
Bárányi Ferenc: Égbenyúló kockakövek
Tamási Áron: Tamási Áron válogatott művei I-II.
Tamási Áron: Ábel Amerikában
Tamási Áron: Czímeresek