Kő ​hull apadó kútba 176 csillagozás

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Komor, ​baljós hangulatú hegyek között fekszik Jajdon, a nevében is fájdalmas város. Egy asszony minden éjjel köveket gyűjt kosarába, és a kútba önti súlyos terhét. Vállát, kezét sebek borítják, de a már régen kiszáradt kút egyre követeli az áldozatot. Ilka csak akkor nyugodhat meg, ha sikerül teljesen betemetnie a tátongó mélységet, és vele együtt az egész múltat: szüleinek korai halálát, a város minden lakója iránt érzett ellenszenvét, és a környezetében szokatlan és titkos kapcsolatát egy nála jóval szegényebb, családos férfival. Ilka sajátos vezeklése mégsem hoz feloldozást: sorsa menthetetlenül tragédiába torkollik. A történet a huszadik század első felében, a nagy kivándorlások idején játszódik, és egy nem mindennapi bűntény mozgatja a főszereplőt – de mindenki lelkét elkövetett vagy elkövetni vélt, titkos bűnök mérgezik. Feloldhatatlan ellentét van a jajdoni polgárok és a hegyeken élő parasztok között, mintha csak az Ókori spártaiak és „körüllakók” elevenednének meg… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1975

>!
Magvető, Budapest, 2013
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426885
>!
Magvető, Budapest, 2008
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426885
>!
Magvető, Budapest, 2000
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631422313

4 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 73

Most olvassa 14

Várólistára tette 253

Kívánságlistára tette 108

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Rákhely_Mónika P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Másodszori olvasás után továbbra is marad a kedvencek között Szendy Ilka és Gönczi Dénes 'balladája'. A jajdoni kövek, a néma tanúk, a rögök, amik odakötik az odaszületetteket. Nincsenek csodák, nem úgy, mint keserves-szomorú sorsok minden szinten, reménytelenség, jövőtlen jövő. Mindez csodás, szinte költői és abszolút hiteles nyelvezettel, egyre erősebb feszültséggel, letehetetlenul.

5 hozzászólás
Rituga P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Már egy hete befejeztem Szendy Ilka történetét, de most sem érzem, hogy könnyebb lenne értékelést írni róla. Azóta is szüntelenül eszembe jut, hullnak szívemre a kövek, nem fogynak el. Szomorú, lassú, mindent felemésztő történet. Tele fájdalommal, lassú, kemény, rideg kövekként hulló gondolatokkal. Mert Szendy Ilka sorsa ha nem is teljesen látható, erősen sejthető. Gönczi Dénes nem menekülhet, ahogy Ilka sem. A jajdoni kövek sokáig fognak még szakadatlan hullani… Nincs menekvés, nincs feloldozás, nincs katarzis.

2 hozzászólás
eme>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Hosszú idő és sok olvasmány után először avattam ismét kedvenc könyvet. Abból a fajtából valót, amelyik napokig ki tud zökkenteni az időből, amelyik végén csak nézel magad elé, és nem akaródzik másik könyvet kézbe venni. Az a fajta könyv, amelyiknek minden szava, motívuma a maga jól meghatározott és egyetlen lehetséges helyén van, olyan könyv, amelyik után minden más olvasmány túl könnyednek, majdnem semmitmondónak tűnik, annyira nehéz szabadulni a varázsa alól.
Lassan (és sokszor) olvasós könyv. Minden mondatát, szavát ízlelgetni kell, mint a verőfényi óbort. Néhol annyira lírai, hogy úgy érzed, már nem is regényt olvasol, szóképei lenyűgöznek, elandalítanak, máshol meg kegyetlenül visszazökkent a szikár, józan prózába. Cselekménye, jellemei is e két pólus közt vergődnek: kopár, sivár, ellentétektől feszülő, pusztulásra és elmúlásra ítéltetett, az élet rendjét követő jelen és a színesebb, lágyabb, reményt fakasztó álomvilág közt. A kiszakadás, a menekülés, az elvágyódás, a sorson való felülkerekedés vágya, a szokásrend és a jelen vasmarkának szorítása ellenében szétfeszíti a tér és idő kereteit – meghasítja a tudatot. Biblikus ódonság, mitikus, balladás tragikuma, sűrített, homályos, gyakran nyomasztó hangulat nyomja az olvasó lelkét – nehéz kőként. Minden szava, mondata újabb, a lélek mélyére hulló kődarab, és minden kődarabnak sorsszerűen le kell hullnia.
Jajdon túlnő önmagán, siralomvölgye tereken és időkön átívelő görbét mutat. Tölgyfahordók szorító abroncsai, tölgyfakoporsók vasszegei, halálba mámorító verőfényi borok elől nincs menekvés – nincs visszaút a fejedelmi időkbe, nincs álomút az Újvilágba – sors van, melyet az ősök hagytak örökül, melyet a jelen határoz meg, mely megfellebezhetetlenül kikerülhetetlen, mely minduntalan visszatér. Férjüket gyilkoló, örök vízhordásra ítélt Danaidák sorsa ez. Thanatoszt (a halált) hordóba záró, örök kőgörgetésre ítélt Sziszüphosz sorsa ez. Pénelopéjához vissza nem térő, Kirké varázsából szabadulni nem bíró, az istenek kegyét elveszített Odüsszeuszé.
Szédítő mélységű kút ez a könyv, melybe mindenki cipelheti és hullathatja a maga köveit.

2 hozzászólás
Rea>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Épphogy elkezdtem, szinte azonnal éreztem, hogy ez egy remekmű lesz, pont abból a fajtából, ami különösen megdobogtatja a szívemet. Direkt lassan olvastam, hogy sokáig tartson, és úgy féltem, hogy a 614 oldalon keresztül nem tudja majd fenntartani bennem ezt az ujjongást. Hát tudta!! Majdnem végig.Talán az utolsó száz oldalnál azért kicsit elfáradtam, túl súlyosak voltak már azok a hulló kövek nekem is, de azért katarzis a javából. A nyelvezettől olvadoztam, minden ízes szó, és mondat tökéletesen kifejező volt. Olvasás közben többször is pillanatokra be kellett csuknom a könyvet, kipihenni a saját túlcsorduló érzelmeimet, amit kiváltott. Nekem ilyenek az igazi ötcsillagos könyvek.Csúcs ez a Szilágyi..(Ja, és erről a könyvről valahogy állandóan asszociáltam egy másik kedvencemre, annyira, hogy megkockáztatnám azt mondani, hogy akinek ez a könyv nagyon bejön, annak Móricz Erdély trilógiája is befog.
Tulajdonképpen egyetlen pici bajom volt a regénnyel : Egyre magasabbra rakja azt a bizonyos mércét..
Akarok még sok ilyet!!

17 hozzászólás
jethro>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Sokan így vagyunk vele: majd csak megírja valaki a Nagy Magyar Regényt, melytől leszakad az asztal.
De hát már megírták!
Íme.

1 hozzászólás
Cukormalac>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Amennyiben hinni lehet az olvasmányszámláló rendszernek, ez itt a 968. teljes értékű olvasásom. (A valóságot tekintve azonban némi pozitív irányú eltérés fennállhat, ugyanis az én elmém sem kápolna, így fejből nem tudtam mindent rögzíteni, amit általános iskola első osztálya óta csak olvastam és akkor ez a mellékszál ponttal zárul, köszönöm.) Az pedig nagyon ritka eset, amikor számos korábbi élmény felülíródik egyetlen regénynek köszönhetően. (Legutóbbi esete ennek kilenc hónappal – ahh… – ezelőtt esett meg Vámos Miklós monumentális regényét követően: link de hát mint látszik, lepergett azóta jó néhány ezer oldal – hajaj! – és íme, csak most jelent meg az újabb asztal-, lélek-, ésmégsorolhatnám beszakító mű.)

Az Apák könyvéről azt (is) írtam többek között, hogy nem hasonlít egyetlen korábbi könyvre sem, amit eddig olvastam (sem Vámostól, sem mástól), pedig áll már mögöttem néhány száz, ilyen viszont talán egy sem és hát mindez Szilágyi István regényére is tökéletesen igaz. Mindazonáltal megfogalmazni is irtó nehéz, hogy miért , miért lett gondolkodás nélkül kedvenc az olvasást követően, noha még most, az értékelés pötyögése közben is csak az a gondolat jár a fejemben, hogy miért? Miért olyan súlyosak is azok a bizonyos kövek és mi értelme őket egyáltalán a kiszáradt kútba cipelni minden áldott éjjel? Tényleg eltemethető a múlt azáltal, ha a súlyos terhektől más súlyos terhek által próbálunk megszabadulni? Miért olyan némák, mégis mindentudóak a hegyek?

És miért olyan súlyos, fájdalmas, mégis csodálatos mindezt átélni a lapokon keresztül úgy, hogy gyakorlatilag végig ott érezzük magunkat a történet közepében, akárha külső szemlélőként, nem is éppen mindig szívesen látott vendégként kísérnénk végig a szereplőket? Nem érzem úgy, hogy az én hibám, hogy csak kérdéseket teszek fel, de egyre sem bírok választ találni. Olvasunk, nagy erőkkel hordjuk a köveket, cseppenként kortyoljuk a súlyos tölgyfahordókba zárt bort és mindeközben tudunk mindent és mégsem tudunk semmit. A legszebb népballadai hagyományokat felidéző, sejtetős szerkesztésmód, lehengerlő, csodálatos nyelvezet és rengeteg lelki teher – az olvasás végeztével aztán mégis valami, leheletfinoman elérő megkönnyebbülés-szerűség. Feloldozást viszont továbbra sem sikerült nyernem és még mindig valósággal ül rajtam ez a 448 oldal. Úgy érzem, hosszú távon elkísér ez a könyv, amit mindenképpen érdemes felvennem az újraolvasandók listájára. Tökéletes eszköz a csoda mérésére, hatása pedig sokkal később is minden bizonnyal kimutatható.

>!
Kriterion, Bukarest, 1977
448 oldal · keménytáblás
GTM P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nem pusztán az időhiány miatt halogattam ennek az értékelésnek a megírását. Nehéz erről a könyvről írnom. Nagyon szerettem Szilágyi István novelláit, és nagy várakozással kezdtem bele ebbe a könyvbe. Nem csalódtam, ám mégsem tudtam igazán megszeretni. Pedig nehéz volt letenni, de még nehezebb volt újra kézbe venni. Amikor olvastam, nem engedett, szinte gúzsba kötött, mint a jajdoni rend az ott élőket.

Jajdon! Milyen baljóslatú név! Fájdalmat idéz, örömtelen életet. A rend tartja össze, és jaj annak, aki vét ellene.
Rabságba vet a jajdoniak rendje, nem enged, korlátok közé szorít és végtelenül szűk életteret biztosít. Kitörni lehetetlen. Mit tehet itt az, aki tágabb lehetőségekre vágyik? Nem menekülhet. Keserűség, harag, elfojtott indulatok irányítják a tetteit.
Ilyen siváran örömtelen világot eddig csak J. M. Coetzee könyvében olvastam. De ott legalább nyíltan szembesülünk a kegyetlenséggel! Jajdonban viszont? Nincs is direktben gonosz szereplő. Emberek vannak, remekül megformált karakterek, hétköznapi vágyakkal. És ettől lesz még tragikusabb az egész.

Nehéz volt olvasni. Az idősíkok teljes egymásba csúszása sem segítette a haladást. Ez azonban nem zavart, mert kárpótolt mindenért maga a szöveg, Szilágyi utánozhatatlan stílusa. A tájnyelvi szavaktól inkább kicsit archaizáló, mint népies hangzás; a sűrű atmoszférát teremtő balladás hangnem teszi széppé a kíméletlenül tragikus történetet. Szilágyi tulajdonképpen nagyregényt írt egy balladai témából. Gyönyörűen, profin, remekmű lett belőle. De míg ez a magas izzású tragikum a ballada tömörségével még elviselhető, ilyen terjedelemben nekem nyomasztóan sok volt.

Vannak könyvek, amit szívesen kezdene újra az ember, mihelyst befejezte. És vannak az egyszerolvasós remekművek. Amiket szeretünk, de épp a megrázó erejük miatt soha többet nem akarunk elolvasni. Szilágyi István könyve, azt hiszem, ilyen lett számomra. Ám mégis, mindenkit biztatok az olvasására, mert ha csak egyszer is, de olvasni kell. Megéri!

6 hozzászólás
kaporszakall>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Ha nem is hibátlan, de csaknem hibátlan regény – nekem csupán az első két fejezet tűnt túlírtnak, főleg a második, ahol Dénes birkózik a szavakkal.*

Viszont a miliő, amit ábrázol – ez az isten háta mögötti (kb. Észak-Erdélybe képzelt) völgyteknő, a maga merev kasztrendszerével, mozdíthatatlan rítusaival, konok, egymást kémlelő parasztjaival és iparosaival – majdnem tökéletes, és majdnem tökéletesen depresszionáló. Engem kicsit Oravecz Imre Ondrok gödrére emlékeztet, de annak emberei jóval merészebbek, és optimistábbak, pedig nehézségekből nekik is bőven kijut.

Szendy Ilka – e 'kisvárosi Lady Macbeth'** – lélekfacsarodása mintha a vidék kilátástalan jövőjét előlegezné meg; homály borítja be az ő elméjét, de vele együtt az egész jajdoni völgyet. Az olajnyomat fejedelme pedig nem lép le a kartonról, hogy segítsen.***

Ritka az ilyen balladai szépségű próza; így a nehézkes kezdetek ellenére sem volt szívem fél csillagot levonni.

* Ahogy más molyok értékeléséből / kommentekből kiderül: az író az első néhány kiadás után – épp a terjengősségre tett kritikai megjegyzések miatt – húzott a szövegből; feltételezem, hogy főleg az első két fejezetből.
** Leszkov kisregénye nem véletlenül jut az ember eszébe
*** A nevezetes olajnyomat egy példánya:
https://galeriasavaria.hu/termekek/reszletek/kep-grafik…

2 hozzászólás
virezma>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nem is tudnám megmondani, mióta görgetem a várólistámon. Nem tudtam, mi ez, csak hogy gyönyörű a címe, és ennyi nekem elég is ahhoz, hogy muszáj legyen elolvasni. A kortárs művekhez szokott énemnek ez merőben más tapasztalat volt. Egyrészt itt nincs nagy „sztori”, már rögtön az elején tudjuk, hogy ki a gyilkos, a további 600 oldal arról szól, hogy miért. Igen, 600 oldal. És igen, nagyon lassú. És még annál is szebben van megírva. (Csak a végét csapta oda számomra váratlanul.) Teljes társadalmi és lélektani ábrázolást ad Jajdonról és Szendy Ilkáról. Ha valaki nem tudná, Szendy Ilka én vagyok.

n P>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Az utolsó kő is behullott a kútba, de ez már belőlem szakadt ki. Jajdon a lelkiismeret fájdalmát „jajgatja”. Mint Ágnes asszony aki sose mossa tisztára…Nyugtalanító csend és örvénylő mélység járja át az ott élőket. Kiszáradt emberek és kutak. Ha feltörne a víz (élet) belőlük, elszabadulna a pokol. Nincs megnyugvás. Csak ballagsz hegyre föl és le, szétnéznél a tetőről de csak Ilkát látod. A falon nézed a festményt és közben ő is néz téged. Vezekelni akarsz.
„jaj de szíles, jaj de hosszú az az út, Amelyiken barna legény elindult.”

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

havas>!

Nem jó az, ha valakinek sok ideje van a gondolkozásra és kevés esze.

330. oldal (Kriterion, 1977)

6 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

Dénessel sohasem beszélgetett ilyen kiadósan, ráérősen. Dénes nem volt beszédes ember. Dénes csak akkor szólt, ha mondott is valamit.

15 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

Bizony az ember háza nem templom, kisasszony. Sokszor ég az úgy belül, hogy nem látszik a füstje kifelé.

2 hozzászólás
szendi04>!

Törődött lelkében fénytelen béke fészkét kereste az álom gallyai között.

220. oldal

havas>!

Riasztó lenne, ha nem volnának szavaink. Jó, hozom a bort, töltök, bátya felhajtja, én kóstolgatom, de szólni kell. Különben azon gondolkoznánk, vajon mi jár a másik fejében. Belegondolnánk egymás fejébe ki tudja miket. Ezt is csak azért, mert félnénk elhinni, hogy a másik itt ül szemben velünk és nem gondol semmire. Rettegünk attól, hogy nem keltünk egymásban gondolatokat. Ezért beszélünk.

357. oldal (Kriterion, 1977)

havas>!

… az ember nem szabhatja meg, hogy mire emlékezzék.

42. oldal (Kriterion, 1977)

Rituga P>!

Oktalan cselekvéssel gyilkolt hosszú pillanatok.

7. oldal

fülcimpa>!

Hiszen amíg a másik nem mutatja, hogy ragaszkodik hozzánk, addig a saját ragaszkodásunkat sem nehéz titkolni.

120. oldal Magvető 1980

2 hozzászólás
Rituga P>!

Hiszen a kinti világ zaja, ha lábra kél, önmagát emészti fel.

17. oldal

Rituga P>!

Mily csodálatos lenne, ha az ember nem próbálná örökké cselekvéssel tagadni a tehetetlenségét; mert ezt teszi, mikor vergődéssel, magarontással tiltakozik ellene. Vagy ha már mindenképppen kiszolgáltatottja önmagának, bár ne félné örökké cselekedeteit.

10. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Wass Albert: A funtineli boszorkány
Bálint Tibor: Zokogó majom
Kemény János: Víziboszorkány
Nyirő József: Uz Bence
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Méhes György: Gina
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Bánffy Miklós: Darabokra szaggattatol
Méhes György: Erdélyi Gráciák
Bleeding Bride: A téboly kertje