Kő ​hull apadó kútba 132 csillagozás

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Komor, ​baljós hangulatú hegyek között fekszik Jajdon, a nevében is fájdalmas város. Egy asszony minden éjjel köveket gyűjt kosarába, és a kútba önti súlyos terhét. Vállát, kezét sebek borítják, de a már régen kiszáradt kút egyre követeli az áldozatot. Ilka csak akkor nyugodhat meg, ha sikerül teljesen betemetnie a tátongó mélységet, és vele együtt az egész múltat: szüleinek korai halálát, a város minden lakója iránt érzett ellenszenvét, és a környezetében szokatlan és titkos kapcsolatát egy nála jóval szegényebb, családos férfival. Ilka sajátos vezeklése mégsem hoz feloldozást: sorsa menthetetlenül tragédiába torkollik. A történet a huszadik század első felében, a nagy kivándorlások idején játszódik, és egy nem mindennapi bűntény mozgatja a főszereplőt – de mindenki lelkét elkövetett vagy elkövetni vélt, titkos bűnök mérgezik. Feloldhatatlan ellentét van a jajdoni polgárok és a hegyeken élő parasztok között, mintha csak az Ókori spártaiak és „körüllakók” elevenednének meg… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1975

>!
Magvető, Budapest, 2013
382 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426885
>!
Magvető, Budapest, 2008
382 oldal · ISBN: 9789631426885
>!
Magvető, Budapest, 2000
382 oldal · ISBN: 9631422313

4 további kiadás


Enciklopédia 1


Kedvencelte 58

Most olvassa 16

Várólistára tette 183

Kívánságlistára tette 65

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Hosszú idő és sok olvasmány után először avattam ismét kedvenc könyvet. Abból a fajtából valót, amelyik napokig ki tud zökkenteni az időből, amelyik végén csak nézel magad elé, és nem akaródzik másik könyvet kézbe venni. Az a fajta könyv, amelyiknek minden szava, motívuma a maga jól meghatározott és egyetlen lehetséges helyén van, olyan könyv, amelyik után minden más olvasmány túl könnyednek, majdnem semmitmondónak tűnik, annyira nehéz szabadulni a varázsa alól.
Lassan (és sokszor) olvasós könyv. Minden mondatát, szavát ízlelgetni kell, mint a verőfényi óbort. Néhol annyira lírai, hogy úgy érzed, már nem is regényt olvasol, szóképei lenyűgöznek, elandalítanak, máshol meg kegyetlenül visszazökkent a szikár, józan prózába. Cselekménye, jellemei is e két pólus közt vergődnek: kopár, sivár, ellentétektől feszülő, pusztulásra és elmúlásra ítéltetett, az élet rendjét követő jelen és a színesebb, lágyabb, reményt fakasztó álomvilág közt. A kiszakadás, a menekülés, az elvágyódás, a sorson való felülkerekedés vágya, a szokásrend és a jelen vasmarkának szorítása ellenében szétfeszíti a tér és idő kereteit – meghasítja a tudatot. Biblikus ódonság, mitikus, balladás tragikuma, sűrített, homályos, gyakran nyomasztó hangulat nyomja az olvasó lelkét – nehéz kőként. Minden szava, mondata újabb, a lélek mélyére hulló kődarab, és minden kődarabnak sorsszerűen le kell hullnia.
Jajdon túlnő önmagán, siralomvölgye tereken és időkön átívelő görbét mutat. Tölgyfahordók szorító abroncsai, tölgyfakoporsók vasszegei, halálba mámorító verőfényi borok elől nincs menekvés – nincs visszaút a fejedelmi időkbe, nincs álomút az Újvilágba – sors van, melyet az ősök hagytak örökül, melyet a jelen határoz meg, mely megfellebezhetetlenül kikerülhetetlen, mely minduntalan visszatér. Férjüket gyilkoló, örök vízhordásra ítélt Danaidák sorsa ez. Thanatoszt (a halált) hordóba záró, örök kőgörgetésre ítélt Sziszüphosz sorsa ez. Pénelopéjához vissza nem térő, Kirké varázsából szabadulni nem bíró, az istenek kegyét elveszített Odüsszeuszé.
Szédítő mélységű kút ez a könyv, melybe mindenki cipelheti és hullathatja a maga köveit.

2 hozzászólás
>!
Rea P
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Épphogy elkezdtem, szinte azonnal éreztem, hogy ez egy remekmű lesz, pont abból a fajtából, ami különösen megdobogtatja a szívemet. Direkt lassan olvastam, hogy sokáig tartson, és úgy féltem, hogy a 614 oldalon keresztül nem tudja majd fenntartani bennem ezt az ujjongást. Hát tudta!! Majdnem végig.Talán az utolsó száz oldalnál azért kicsit elfáradtam, túl súlyosak voltak már azok a hulló kövek nekem is, de azért katarzis a javából. A nyelvezettől olvadoztam, minden ízes szó, és mondat tökéletesen kifejező volt. Olvasás közben többször is pillanatokra be kellett csuknom a könyvet, kipihenni a saját túlcsorduló érzelmeimet, amit kiváltott. Nekem ilyenek az igazi ötcsillagos könyvek.Csúcs ez a Szilágyi..(Ja, és erről a könyvről valahogy állandóan asszociáltam egy másik kedvencemre, annyira, hogy megkockáztatnám azt mondani, hogy akinek ez a könyv nagyon bejön, annak Móricz Erdély trilógiája is befog.
Tulajdonképpen egyetlen pici bajom volt a regénnyel : Egyre magasabbra rakja azt a bizonyos mércét..
Akarok még sok ilyet!!

15 hozzászólás
>!
virezma P
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nem is tudnám megmondani, mióta görgetem a várólistámon. Nem tudtam, mi ez, csak hogy gyönyörű a címe, és ennyi nekem elég is ahhoz, hogy muszáj legyen elolvasni. A kortárs művekhez szokott énemnek ez merőben más tapasztalat volt. Egyrészt itt nincs nagy „sztori”, már rögtön az elején tudjuk, hogy ki a gyilkos, a további 600 oldal arról szól, hogy miért. Igen, 600 oldal. És igen, nagyon lassú. És még annál is szebben van megírva. (Csak a végét csapta oda számomra váratlanul.) Teljes társadalmi és lélektani ábrázolást ad Jajdonról és Szendy Ilkáról. Ha valaki nem tudná, Szendy Ilka én vagyok.

>!
Sárhelyi_Erika I
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nehéz, kőnehéz. 600 oldal tényleg öklömnyi kövenként összehordva. Az első 200 oldalig nagyon nehezen gyűltek nekem a 'kövek', és egyre csak túl súlyos tömbökbe botlottam. Cicerói körmondatok, nehézkes nyelvezet, ismeretlen szavak tömkelege, amelyeknek jelentését sok esetben még a szövegkörnyezetből se tudtam kikövetkeztetni. Alig bírtam elvergődni a 300. oldalig. Aztán ahogy mentem előre a történetben, mintha belejöttem volna a „cipekedésbe”, mintha megkönnyebbedett volna a „kosaram”. Azon kaptam magam, hogy vissza-visszaolvasom a mondatokat, gyönyörködöm a szavak egymásutánjában és élvezem azt a gondolatvilágot és kifejezésmódot, amit használ Szilágyi István.
Plasztikusak a jellemrajzai, a párbeszédei ízesek és sokatmondóak, a regény szereplői végtelenül emberiek – igaziak. Mindegyikre külön-külön érdemes odafigyelni, én már ezért is úgy érzem, kell még egy esélyt adnom a könyvnek. Mert így utólag sajnálom azt az első 200 oldalt, amin talán valamiféle türelmetlenségből, de olyan nehezen vergődtem keresztül. Újra neki kéne futni, és újra kéne értelmezni és értékelni például a regényt végigkísérő „fejedelem” jelentőségét, amit megintcsak valamiféle „zavaró tényezőként” vettem tudomásul.
Mindent összevetve: a könyv remek, de türelem, idő és odafigyelés kell hozzá. Azt gondolom, ezt a regényt nem is szabadna másikkal párhuzamosan olvasni. Hagyni kellett volna, hogy egymagában birtokolja a gondolataimat. Ha rászánom magam a másodszori elolvasásra, meg fogom teremteni hozzá az ideális körülményeket is – bár ezen még dolgoznom kell :)

58 hozzászólás
>!
havas
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Hajnaladik, mert meg akar virradni.
Kelj fel, rózsám, mer' akarak indulni!
Fel is kelek, fel biz' én, mer' nem bírok aludni,
fáj a szívem, mér' tudtalak szeretni.

Ó, te szegény, szegény Ilka. Milyen nehezen múlnak a délutánok. Milyen sokáig tart már, míg magadra maradhatsz, hogy lidércként taposd ugyanazt az ösvényt a patakig, majd vissza, a patakig, majd vissza…
Aztán hajnalodik, és énjeid összetört tükördarabokként egyszercsak felszállnak a hajnali párával. És senki nem segít. Nincs az a hatalom, ami egésszé formálja széttört méltóságod, hajdani önmagad. Senki nem segít.
Hosszú, hosszú ballada ez. Valahányszor szöszmötöl még a homály, kéretlenül feltámadnak a holtak, vörössé válik a fehér liliom és istenes történeteket szeretnél hallgatni. Olyanokat, amik hihetetlenek. Olyanokat, amik megidézni vélik Dénes kérdését: miért hazudik minálunk minden mese? Valójában magadról szeretnél hallani. A kitudja melyik Ilkáról…
Mennyi kell még, kisasszony? Mennyi kő? Egy szekér? Két szekér? Csak legyen vége már! Legyen vége már! Vége lesz egyáltalán?! Látod, én el tudtam búcsúzni tőled, minden rákészülés nélkül. Vagy hát azóta is azt teszem? Tán míg élek, búcsúzkodom. Kezd hosszúra nyúlni, jó volna, ha vége lehetne már.

Hajnaladik, mert meg akar virradni (…)
Fáj a szívem, el kell tőled válani!

6 hozzászólás
>!
n P
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Az utolsó kő is behullott a kútba, de ez már belőlem szakadt ki. Jajdon a lelkiismeret fájdalmát „jajgatja”. Mint Ágnes asszony aki sose mossa tisztára…Nyugtalanító csend és örvénylő mélység járja át az ott élőket. Kiszáradt emberek és kutak. Ha feltörne a víz (élet) belőlük, elszabadulna a pokol. Nincs megnyugvás. Csak ballagsz hegyre föl és le, szétnéznél a tetőről de csak Ilkát látod. A falon nézed a festményt és közben ő is néz téged. Vezekelni akarsz.
„jaj de szíles, jaj de hosszú az az út, Amelyiken barna legény elindult.”

1 hozzászólás
>!
jethro
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Sokan így vagyunk vele: majd csak megírja valaki a Nagy Magyar Regényt, melytől leszakad az asztal.
De hát már megírták!
Íme.

>!
Miestas
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Szendy Ilka nehéz egy eset volt, de megérte a hetekig tartó olvasás.
Szilágyi sorait olvasva először Arany János Ágnes asszony c. balladája jutott eszembe,- innen a címe a bejegyzésnek- majd a regényben haladva Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka c regényének olvasásakor érzett kényszerű tudni akarás, hogy mi lesz ennek a vége., mindenképp a végére kell járnom. A könyv egyszerre vonzott és taszított , több más kötetet is elolvastam közben, de nem engedett vissza kellet térjek hozzá újra és újra.
Az író gyönyörűen ír az Erdélyi tájról, az emberekről, a bennük megbúvó gondolatokról, az életről. Mostanában úgy látom a lélek bugyraiban vájkáló könyvekre vagyok kódolva,amik persze időnként nagyon nehéz olvasmánynak bizonyulnak, de mindenképpen szükségszerű bizonyos életszakaszokban. Ezekből a regényekből nagyon sokat lehet tanulni, töltekezni és újragondolni tetteinket, cselekedeteinket.
Volt, hogy vonzott és volt, hogy fárasztott a Jajdoniak sorsa, de nem engedett!
Szilágyi István regényét a kitartóknak ajánlom, de ígérem jutalmul sok szép értékes percük lesz.

2 hozzászólás
>!
ppeva P
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nem könnyű olvasmány, nem lehetett csak úgy „bekapni”. Nagyon szép a nyelvezete. Sokszor éreztem úgy, mintha egy végtelen verset olvasnék, gyönyörű képekkel, leírásokkal, érzelembogozással.
Az elején nehéz volt olvasni, idő kellett, mire ráálltam a nyelvezetre, a lassan görgő mondatokra. Aztán egyre jobban magával ragadott, és a végére nőttön nőtt bennem a feszültség, ahogy vitt magával, az őrülődés fokozataiba.
Ez egy olyan könyv, amit nem lehet elfeledni. Még sokáig fog bennem tovább élni, mintha mindez valahol hozzám nagyon közel történt volna. Mert hiszen talán mindenkinek vannak „apadó kútjai”, amikbe folyton csak a köveket hordjuk…
És igazat adok Netelkának: ezt a könyvet nem volna (nem lett volna) szabad párhuzamosan másikkal olvasni. Mert ez a könyv annyira nagy helyet kér az ember gondolataiban, lelkében, nehéz ott másnak teret találni. Pláne, ha a másik könyv is egyedülálló és embert próbáló.

3 hozzászólás
>!
robinson P
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Nem volt az a könnyű kis bestzeller… Az első 100 oldalnak két hét kellett, majd többször is félretettem.
Szoktuk egymást. Szendy Ilka nem egyszerű eset, de jó hogy nem adtam fel. Finom, igényes darab. Nyelvezete, a téma, egyszer csak beszippantott, de egy nyugalmasabb időben újraolvasós.


Népszerű idézetek

>!
havas

Nem jó az, ha valakinek sok ideje van a gondolkozásra és kevés esze.

330. oldal (Kriterion, 1977)

6 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I

Dénessel sohasem beszélgetett ilyen kiadósan, ráérősen. Dénes nem volt beszédes ember. Dénes csak akkor szólt, ha mondott is valamit.

15 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I

Bizony az ember háza nem templom, kisasszony. Sokszor ég az úgy belül, hogy nem látszik a füstje kifelé.

2 hozzászólás
>!
szendi04

Törődött lelkében fénytelen béke fészkét kereste az álom gallyai között.

220. oldal

>!
havas

… az ember nem szabhatja meg, hogy mire emlékezzék.

42. oldal (Kriterion, 1977)

>!
havas

Riasztó lenne, ha nem volnának szavaink. Jó, hozom a bort, töltök, bátya felhajtja, én kóstolgatom, de szólni kell. Különben azon gondolkoznánk, vajon mi jár a másik fejében. Belegondolnánk egymás fejébe ki tudja miket. Ezt is csak azért, mert félnénk elhinni, hogy a másik itt ül szemben velünk és nem gondol semmire. Rettegünk attól, hogy nem keltünk egymásban gondolatokat. Ezért beszélünk.

357. oldal (Kriterion, 1977)

>!
fülcimpa P

Hiszen amíg a másik nem mutatja, hogy ragaszkodik hozzánk, addig a saját ragaszkodásunkat sem nehéz titkolni.

120. oldal Magvető 1980

2 hozzászólás
>!
petibácsi

A Mari arcán akkora ijedt csodálkozás, mint egy beomlott templomfedél.

544. oldal

>!
csobi SP

Hiszen oly messzire immár úgysem távolodhatnak, mint amilyen messziről
közeledni kezdtek egymás fele.

96. oldal (Budapest: Magvető, 2000)

>!
havas

Az emberek se nem szentek, se nem ördögök. Esetleg ezek is, azok is.

298. oldal (Kriterion, 1977)


Hasonló könyvek címkék alapján

Bleeding Bride: A téboly kertje
Nyirő József: Uz Bence
Wass Albert: A funtineli boszorkány
Wass Albert: Kard és kasza
Kemény János: Víziboszorkány
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Szántó György: Fekete éveim / Öt fekete holló
Richard Wagner: Kőomlás Bécsben
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Karácsony Benő: Napos oldal