Agancsbozót 12 csillagozás

Szilágyi István: Agancsbozót

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy ​sebesült magához tér ájultából a hegyen. Egy hegyi barlang előtt fekszik, bentről pedig kalapácsolás zaja hallatszik. Három kovács szedte őt össze a kőomlás közül, a sebeit is bekötözték. A férfi lassanként beletanul az életükbe, rájön, hogy barlangjuk és műhelyük életét szorongatóan szigorú szabályok irányítják, a hallgatag férfiak pedig időtlen idők óta kardokat kovácsolnak ebben a világtól teljesen elzárt, rabtartó barlangban. A zárt tér nem sok szabadságot ad számára, az idő, miután óráját egyetlen kalapácsütéssel összetörik, megszűnik a számára. A férfi megpróbálja rekonstruálni, hogyan jutott erre az abszurd helyre, miféle furcsa békétlenség vezette a hegyek közé. Aztán nemcsak a kardkovácsolásba tanul bele (különös tekintettel a szamurájkardokra), de az évi egyszeri vadászatba, a főzésbe, a zenélésbe és a hegyi élet minden fortélyába ezek között a magában mitikus alakokról elnevezett, különös kovácsok között, rész vesz életükben és történelmi disputáikban, hogy aztán a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1990

>!
Kriterion, Bukarest, 1990
674 oldal · ISBN: 9732601744

Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 13

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
cseri P
Szilágyi István: Agancsbozót

Fú, nagyon megküzdöttem ezzel a könyvvel. Én úgy választottam a figyeltek kedvencei kihívásra a könyveket, hogy nézegettem a figyeltjeim kedvenceit, és kinél mi megtetszett, azt raktam a polcra. Ennek a könyvnek jönnie kellett, mert a Kő hull apadó kútba nekem is kedvencem, és ráadásul meg is van nekem ez a könyv. Egyszer még el is kezdtem olvasni. Szóval semmi nem tántoríthatott el most az elolvasástól, és még szerencse, hogy néha olyan makacs vagyok, például most is, mert ez a kihvás most épp a kedvencem, mert különben… hát…
Tehát arról szól, hogy valaki elmegy kirándulni a hegyekbe, aztán valami történik, elájul, és egy sziklabarlangban találja magát egy hegy tetején. Ez egy teljesen elzárt hely, ahol három férfi kardokat kovácsol. Igen. És ő lesz a negyedik. Mindent, amire szükségük van, úgy kapnak meg, hogy egy csörlőn keresztül zsákokban felküldik nekik valakik, akiket nem ismernek, és akiket ők velük rendelkező szándéknak neveznek.
Egyébiránt pedig ők négyen naphosszat kovácsolnak, főznek, kajálnak és beszélgetnek. És ez mind részletesen le van írva. 800 oldalon keresztül. Én biztos vagyok benne, hogy van, akinek ez rendkívül izgalmas, és lekötné még 800 oldalon keresztül, de nálam sajnos ez a bizonyos áttörés, amikor tényleg igazán elkezdem élvezni a szöveget, nem történt meg. Azt érzem, hogy az író viszont rettenetesen élvezte ezt az egészet, és nyilván azért is „írta túl”. Szerintem.
Feltételezem, hogy egyfajta jelkép ez a barlang és ezek a szereplők. Hogyan lehet élni a velünk rendelkező szándékok akaratának szorításában. Mondhatni diktatúrában. Hát, nem szeretnénk megtapasztalni, ugye. Inkább akkor elolvasom még egyszer, ha lehet választani.

6 hozzászólás
>!
Maya
Szilágyi István: Agancsbozót

Olvasás közben írom az értékelést, mert ezt nem lehet a végére hagyni. Túl sok gondolatot ébreszt, félek, hogy elfelejtem őket.
Hosszú könyv, hosszúra nyúlt az olvasásom, mert ezen nem érdemes csak úgy végigfutni. Nem az a könnyed, gyorsan történik minden, gyorsan legyünk túl rajta stílus. Inkább olyan boncolgatós: egy kicsit olvas az ember belőle, azt (sokat) boncolgatja, aztán elkezdi önmagát boncolgatni.
Néha meg kellett pihentessem és valami könnyű olvasmányra térjek át, mert már toporzékoltak a gondolataim.

Kezdetben adott egy figura, aki megunja a régi életét és megpróbál kilépni belőle, vagy még inkább vissza akarja kapni valamikori önmagát.
Később adott négy furábbnál furább alak. Ebből három látszólag nagyon jól elvan, nem törik a fejüket, elfogadnak mindent, míg meg nem jelenik köztük az a bizonyos EGY. Még akkor is megpróbálják megállítani az időt (vagy a sorsot), de aztán fokozatosan kezdik elfogadni egymást és a kihívásokat.

Az ember néha megunja azt, amit csinál. Ezért elindul valahová és kiköt valahol.
Fenn a sziklán érdekes beszélgetéseket tud folytatni magával az ember. (Ez egy másik könyvből van, de nagyon talál ide.)
Minden ember el kell induljon legalább egyszer, egyedül, a saját (belső) túrájára, meg kell álljon egy sziklán, ahonnan mindent lát, minden irányba. Útközben néha látunk, néha nem, mert „odabent” hajkurásszuk a tücsköt meg a bogarat. Mi kell a befele kémlelés elindításához? Elég ahhoz bármi, amit séta közben meglátunk. Persze az agyonvert vipera fölött előbb szimultán játszmákba kezd az ember: ki verte agyon?, miért maradt ott?, az ember nevezetű emlőstől nem marad bontatlan semmiféle „természet rendje” szerint való egyensúly. Aztán az ember elgondolkozik azon, hogy mit pusztított el és mit hozott magával, na meg azon, hogy mindebből mit vett észre. Aztán, ha elmélkedés közben felér a hegycsúcsra, akkor azon gondolkozik, hogy miért is mászott ki ide? Aztán addig szökdösik, míg valahol elindulnak alatta a kövek és őt is magukkal sodorják. Valaki mindig ránktalál és elhelyez valahol (egy sziklabarlangban?), ahol lehet lábadozni, gondolkozni, visszanézni. Nyomon követhető, ahogy békétlenkedő valamikori önmagunk mászkálás közben lenyugszik. Nem kellett ehhez más, mint letérni a kijelölt útról, merni vállalni a saját utat. Persze ezzel még nem éri el a célját, ahhoz még sok mindent meg kell lásson maga körül. A járás egyre könnyebb (vajon csak attól, hogy közben kiürül a hátizsák?), az ember hozzászürkül a kövekhez.
Kóborlás közben az ember gyakran érzi magát zaklatottnak, de aztán visszatekintve belátja, hogy kóborló önmaga zavarba ejtő mód „normálisan” viselkedett.

Alapvetően társas lények vagyunk, de néha szükségünk van a magányra. Gyakran társaságban is magányosak vagyunk, de azért jó tudni, hogy mások is vannak körülöttünk, hogy szólhatunk valakihez, még ha nem is válaszolnak mindig a kérdéseinkre.
Egy másik örök problémánk a beilleszkedés. Ehhez elvárjuk, hogy ismertessék velünk az új környezetet, közöljék a szabályokat. Egy ideig figyeljük régi, botladozó önmagunkat, aztán az új feladatokra összpontosítunk.
Meddig?
Vállaljuk a kihívásokat?
Vagy jobban elvagyunk azzal, ami megszokott?
Mennyi ideig bírjuk, hogy a Velünk Rendelkező Szándék újabb és újabb kihívások elé állítson? Érdekli őket egyáltalán, hogy teljesítjük-e a feladatot? Hogy ki az közülünk, aki teljesen megszállottja lesz a munkájának? Hatással van ez a megszállottság a többiekre?

Ha egyszer (véletlenül) eldől, hogy kimondható mindaz, amire gondolunk, amit teszünk, ami körülvesz, vajon ez azt jelenti, hogy ezentúl illik beszélni mindenről?
(…) lehet-e valami szabad s ugyanakkor kötelező?

Ha már látszólag megszoktuk az új környezetünket, befogadtak vagy elfogadtuk a körülményeket, követjük a rítusokat vagy megpróbálunk változtatni. Mi erősebb, a megszokás vagy az újdonság?, a biztonság vagy a kihívás vállalása?, az hogy minket elfogadjanak, vagy az, hogy mi fogadjunk el másokat, beilleszkedjünk a többség rítusaiba?, változunk vagy változtatunk?
Vajon azért nem beszélünk egymással eleget, mert azt gondoljuk, hogy ha mi nem foglalkozunk vele, akkor kívül esünk saját sorsunk látóterén? Ha beszélünk róla, akkor több minden megtörténhet? Ha valaminek nincs tétje, akkor nincs kockázata sem. De ha elkezdünk beszélni, akkor többet fogunk gondolkozni is, ettől talán a sorsunk elkezdi megmutatni önmagát. Struccpolitika. Ha nem látom, nincs ott. De mindig akad valaki/valami, aki/ami felnyitja a szemünket.
Ez különben nekem rögeszmém: vagy ki akarunk beszélni magunkból valamit, vagy rá akarjuk beszélni magunkat valamire… Az első esetben szabadulni akarunk bizonyos dolgoktól, amik nyomasztanak; a második esetben szoktatjuk magunkat valaminek a gondolatához…
Hacsak nem azért szoktatjuk, hogy szabaduljunk…

Milyen is az ember? Mindig megunja ott, ahol van, azt amit épp csinál. Mikor megszokja valahol, mikor már sikerül beilleszkedni, rögtön valami másra vágyik. Ha nem léphet azonnal tovább, elkezd turkálni emlékei bombonos dobozában. Legkedvesebb emlékeink általában az ifjúkori bolyongások, amikor mindent kipróbáltunk, mindent látni szerettünk volna, mindent át akartunk élni.

Minden közösségben vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább a ránk rohadt állapotot. *
Volt egy rész, amit elég nehéz volt olvasni. A végéhez közeledve egyre nehezebb volt feldolgozni az olvasottakat, és azt, amit a könyv kiváltott belőlem. Félreértések, célozgatások, ugratások. Közben mindenki végzi a dolgát, hogy ezzel is elterelje a figyelmét arról, ami bent zajlik. Kérdések: Van értelme annak, amit csinálunk? Mégis, mi jöhet még? Ki bírja tovább? Jó lenne tudni, hogy most éppen mi van: békés hétköznap vagy hadiállapot.
Játszunk. Aztán egyszercsak valaki elrontja a közös játékot. Nem értjük, miért. Ő sem érti. A bizonytalanság feszültséget teremt. A csapat már nem ugyanaz. És újra lehet szedni a sátorfát. Meddig juthat egy örök vándor? Hát, aki mindig menekül (önmaga elől)?
A végére megértettem a dedikálást is a saját példányomból: „…örökké a bozótba rekedve.”

5 hozzászólás
>!
Szimirza P
Szilágyi István: Agancsbozót

Valahol az erdő mélyén van egy barlang. A barlangban kovácsműhely. A kovácsműhelyben emberek. Név nélküli emberek élnek és dolgoznak. Nincs idő és nem lehetnek kérdések. Nincsenek valódi válaszok csak illúziók és képzelgések. Deres álomszerű visszaemlékezései és a barlangban történő férfias , monoton élet teljes mértékben ellentétben van egymással. Csak egy nagy elhatározás tudja mindezt megváltoztatni , de van-e elegendő bátorsága Deresnek , hogy megtegye ?

>!
Nagy_Atilla_Tas
Szilágyi István: Agancsbozót

Az egyik legfontosabb és legremekebbül papírra vetett kortárs regény(az Író nemkülönben az egyik legremekebb és legfontosabb bár a többi művét is szeretem, de ez lett a legnagyobb kedvencem Tőle ) aminek többféle olvasata is lehetséges!Minden oldalán akad fontos gondolatfüzér szinte felüdítő szellemizuhany már beleolvasni is!Sokakat lefáraszt majd ám én egyetlen unalmas mondatra sem találtam benne.letehetetlen remekmű ínyenceknek pillanatok alatt véget is ér de bele égeti a nyomát akár izzó pengekezdeménybe a pöröly!Minimum 20 Nobel-díjat érdemelne..mondom ezt úgy hogy többször is olvastam és egyszer sem okozott csalódást hacsaknem kellemeset,hogy újra és újra rá tudtam csodálkozni, hogy milyen fasza kis nagyon is szerethető könyvecske is ez nem pusztán az ezozizi vagy fentezi szálai- vagy azért mert agyatlan és szellemtelen gerinctelen pártpribék dögök indexre tették- okán!


Népszerű idézetek

>!
Maya

Amikor nincs kinek panaszkodni, az ember hamar lebeszéli magát a nyavalygásról. Egyszerűen tudomásul veszi a dolgokat.

7. oldal

>!
Maya

– Csak az a baj, hogy mindaz, ami érthetetlen, horzsolja az ember agyát…

383. oldal

>!
Maya

– Az ember titokban vágyik arra, ami riasztja…
(…)
– Mert örökké kíváncsi a lehetőségeire (…)

433. oldal

>!
Maya

Márpedig mindig az a vesztes, aki kiborul. (…) A mentségkeresés bevallott impotencia.

637. oldal

>!
AnneTheCat

Akármerre fordítod a fejed: frázis- és közhelyhullahegy.

114. oldal

>!
AnneTheCat

A szarkazmus s az önirónia: bár elég rozoga mankók, meg lehet kapaszkodni bennük, gondolta, ha lesántul a kedély…

46. oldal

>!
rakétaember

Színház, mozi, hangverseny, turizmus, kalandregény, ünnep. Mindez együtt. És több is mindennél. Megtapintható, hazacipelhető katarzis. Már csak szépen be kell osztani… Hogy jusson belőle egész esztendőre.

>!
Szimirza P

– Ennek a konyakos palacknak minden vemhességi naptár szerint eljött az ideje.

>!
Szimirza P

Egyéniség az, amit az egyetemes közhelyáradatból magához vonz emberi lényeged. Rég a közhelyek „egyénítenek”. Mondj, súgj, ordíts egy közhelyet, s megmondom ki vagy…


Hasonló könyvek címkék alapján

Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái
Bartis Attila: A vége
Máté Angi: Mamó
Bartis Attila: A nyugalom
Tamási Áron: Ábel
Bleeding Bride: A téboly kertje
Tamási Áron: Virágveszedelem
Tamási Áron: Hazai tükör
Tamási Áron: Ragyog egy csillag
Tamási Áron: Eszmélj, Ábel!