Igazi ​nevek 82% 11 csillagozás

Látványszöveg
Várnai Gyula: Könyv, 2005–2009, lightbox

Végül egyetlen lehetőség marad
az írás művészetében: egymásba írni
az álmokat. Gondosan lejegyezni őket
ébredéskor, és ha már összegyűlt belőlük jó sok,
tavasztól tavaszig, napfordulótól
napfordulóig, akkor előbb ollóval
felvagdossuk őket –
mondatok, szavak, egy arc leírása –
különös ismertetőjel –
sebhely, próbálja eltakarni, miközben beszél –
vagy kérdőjelek, mert
lejegyzéskor derül ki, mennyi mindent
nem értünk, ami az álomban még egyértelmű volt –
a padláson mit keresünk,
a zenegép bonyolult billentyűzete –
ismétlődő szavak –
dorgál, nevet, csapóajtó –
mértani vagy számtani
vagy véletlenségi alapon –
aztán egy fekete kalapba dobáljuk
és jól összekeverjük
a kisebb-nagyobb papírcsíkokat,
majd pedig csirizzel egymás után
és egymás alá ragasztjuk őket,
vigyázva, hogy ne kunkorodjon fel a szélük.
Vesződséges munkánk eredménye
kétségtelenül egy újabb szöveg,
amelyet azonban nem érdemes elolvasni,
mert nincs benne értelem, hanem csak
nézegetni kell, gyönyörködni benne,
és legfeljebb azon lehet elgondolkodni,
hogy az álmok sajátos logikája
miképpen lett túlhajszolva és kijátszva,
és hogy bizonyos vonatkozásokban,
számos életműködésünkben gépek vagyunk,
haszontalan monstrumok.

Vagy van még talán egy másik, sokkal egyszerűbb,
más szempontból bonyolultabb lehetőség,
orvosi röntgenkészülékkel
lefényképezni egy könyvet, minél vastagabbat.
Az is lehet szép.

58-59. oldal

Belső sarok
Vojnich Erzsébet: Sárga szoba

A másik ember helyett mi
volna, és azt elképzelni miből lehetne,
ha nem fordulhatok el semmitől,
nappal is mintha sötétségben
akarnék látni?

Mi volna, ami ugyanúgy közeledni
és távolodni tud, ahányszor
meghajlik bennem az idő
a nehezen mérhető könnyűség alatt,
közös távolságunk lenne szobákkal,
azokat nem is használnánk másra,
nem is lenne bennük semmi,
csak fény, félhomály, sötétség.

És a végén rám mutatna
egy belső sarokban,
nem lehetne tévedés,
olyan biztosan mutatna rám,
mint egy régi árnyék.

83. oldal

Tó az erdőben
Elképzelt tájak

Lehetne ez egy akármilyen erdőrészlet
késő délutáni napsütésben vagy fátyolos,
világos derengésben, hiszen tó úgyse lesz,
talán volt, de már nincs, sok minden nincs –

Egy akármilyen tó, sokáig álltak a partján
a férfiak, de most már nem számít az idő,
a fák a túlsó parton eltakarnak mindent,
a vízen feketén tükröződnek a felhők –

Egy mezei út a szántóföld mellett, azon
végigment egy nő mezítláb, évekkel ezelőtt,
tudjuk, hogy sütött a nap, meleg volt,
de nem tudjuk, hová ment, vagy talán visszafordult –

A falu vége, az utolsó ház, hogy azon túl
mi van, arról kisgyereknek még senki
nem hozott hírt, de sötétek a lombok,
szúrnak az ágak, ásít valahol egy szakadék –

A domb tetejéről úgy ereszkedik alá a műút,
hogy nem látni az alját, nem látni a jövőt,
a nagyobb életet, senkit se látni azok közül,
akik majd jönnek és velünk maradnak –

17. oldal

Egy irtóztató
reklámban élünk, de nem tudunk róla, ezzel
kezdődik a vég.

(Kovalkád - Egy nem létező fordítás fordítása)