Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Három nap egy esztendő / Fénykörben 21 csillagozás
Fénykörben:
Gromova műve mély pszichológiai érzékkel megírt látomás egy elképzelt harmadik világháború utáni helyzetről. Hőse különös telepatikus erővel bír: szeretete fénykörében életben tudja tartani azt a pár embert, akit szeret. Hogy sikerül-e? És ha igen, milyen áron? És ha nem, miért nem? Szuggesztív és meggondolkoztató regény – modern kompozícióba zárt jövő-vízió.
Három nap egy esztendő:
A Finn-öböl partján furcsa dolog történik: egy mérnök arra ébred, hogy élete fantasztikusan felgyorsult. Az éjjel zivatar volt, a szomszédos erőműbe villám csapott, és titokzatos, az életet meggyorsító sugarakat szabadított ki. Húsz perc alatt – a mérnök felgyorsult életében ez hosszú-hosszú órákat jelent – rettenetes kínokat és gyönyörűségeket él át hősünk. A „másképpen élni” problematikáját feszegeti az író okosan és izgalmasan.
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Kozmosz Fantasztikus Könyvek
Most olvassa 1
Várólistára tette 20
Kívánságlistára tette 11
Kiemelt értékelések
Egyik kisregény se volt tökéletes, de azért jól elvoltam a kötettel. Éljen a retro sci-fi! :)
Három nap egy esztendő:
Az a fajta szöveg, amelyiktől az ember fönn marad a vonaton. (Én csak azért nem, mert végállomásig mentem.) Feszes, pergő kisregény, pont olyan hosszú, hogy van ideje kibontakozni, és egy szóval se több. Ami azt illeti, szerintem még kevesebb is a kelleténél, ezért jár neki egy kicsi levonás.
Fénykörben:
Na, ez durva, az alapötlet is, a megvalósítás is. A kiindulópont az, hogy ha a pszichológia tudomány, akkor a pszichológus is írhat hard sci-fit. És ír. És ír. És sajnos túl is ír. Ezért vonok le tőle is, mert amúgy nem volt ez rossz, főleg kísérleti regénynek.
Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/14/szever_gan…
2021/41, otthoni polc, 12/20 eddigi olvasás
Ganszovszkij rövidebb terjedelmű regénye igazi sci-fi, klasszikus ötlettel, pontos kidolgozottsággal – és nem túl erős hatással. Engem valahogy egy Beljajev-Doyle keverékműre emlékeztetett a stílusa; végig precízen számol, bár a világépítésben nem tudott teljesen következetes maradni.
Gromova hozza a komoly regényt a kötetbe. Egy harmadik világháború utáni posztapokaliptikus történetet kapunk, amelyben a főhős emlékképei, visszaemlékezései tesznek ki mintegy kétszáz oldalt. Az orosz szerzők mindig szerettek moralizálni – én pedig ezt mindig kedveltem bennük –, de ez a regény lélektanilag kissé túlsúlyos, sőt inkább pszichológiai regény. Pedig alapvető és örök aktualitású kérdéseket boncolgat az írónő, ráadásul követhetően. Például az egyéni és a társadalmi felelősség ütköztetése a „világ megmentésére”: egyfajta misztikus, össznépi összefogás legyen, vagy mindenki védje becsülettel a saját mikrokörnyezetét?
https://moly.hu/idezetek/1425953
https://moly.hu/idezetek/1425954
A regény utolsó ötödében megjelenik egy nagy csavar, még spoilerben sem írom ide, ami az egész művet átértékeli. Bár a nagy kérdések nem szűnnek, itt vannak például a tudós felelősségei vagy a barátság veszélyei: meddig terjed a kötelessége egy barátnak?
https://moly.hu/idezetek/1425958
Gromova jól ír, mondanivalója is van, de a könyv nem üt át. És gondolom is, hogy miért.
Ugyanis:
1. szépirodalmi ihlettel és igényességgel írt egy sci-fit, ami mégis csak a szórakoztató irodalom része, így eléggé zsáneridegen maradt a regénye (mostanában ez ugyan a trend, de napjaink szerzői ügyesebbek).
2. Fordítva nagyobb az esély, megmutatták már a lektűrírók: egy jól megírt szórakoztatóirodalmi regény (akár sci-fi is) bizony lehet szépirodalmi.
Két elég jól sikerült rövidebb regény. A Három nap egy esztendő egy H. G. Wells nyomdokain elinduló, elég ijesztő alapszituációt felhozó történet, azonban sokkal inkább egy könnyedebb gondolatkísérlet, mint erős tudományos mű. Az író szerencsére az első oldalakon elmondja, mi lesz a vége, ami jó ötlet, mert így teljes mértékben a szituációra lehet koncentrálni, nem kell magán a történeten izgulni. A Fénykörben ezzel ellentétben egy nagyon sötét hangulatú, tragikus sci-fi, amolyan „stream of consciousness”-stílusban, csavaros lezárással.
Vajon hogy sikerült két ennyire különböző kisregényt egy kötetbe rakni? Nem is elsősorban a témájuk különbözőségére, hanem a minőségükre gondolok…
A Három nap egy esztendő valódi szovjet sci-fi. Nem kápráztat el hatalmas technológiai újdonságokkal, sőt, még csak nem is a jövőben játszódik, de azért némi tudományos fejtegetést találunk benne. A főhős életritmusa egy természeti jelenség és az atomreaktorból kiszökő sugárzás kombinációjának hatására hihetetlen mértékben felgyorsul. Ganszovszkij nagyon jól mutatja be a kizökkent idő hatását, még ha néhol kicsit következetlen is. A mű nagy erőssége a dolgok, emberi gondolkodás, cselekedetek groteszk bemutatása. Mindenképp ajánlott, 4,5 pont.
A Fénykörben viszont szinte tiszta kínszenvedés volt.A sci-fi vonalat – különleges pszichikai képességek, atomháború –, nem éreztem túl erősnek. A kisregény nagy része tömény ömlengés volt, ami untatott. A második világháborúbeli ellenállásról, a koncentrációs táborról szóló részek érdekesek voltak,* azok viszik fel egy kicsit a pontokat – ám egy sci-fiként eladott könyvben nem erről akarok olvasni. Nagy jóindulattal 2,5 pont.
* Nem meglepő, hogy ebben Gromova brillírozik: a háború alatt maga is a kijevi ellenállás tagja volt, elfogása után el is indították egy koncentrációs táborba, ám sikerült megszöknie.
(Az értékelés csak a Három nap egy esztendő című kisregénnyel foglalkozik)
Ganszovszkij-ról mintegy semmi sincsen a Gugli-találatok között. Annyit tudunk meg róla, hogy szovejt-ukrán szerző, és a jelen könyvén kívül magyarul mindössze néhány novellája jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat Ötvenedik című antológiájában, illetve a Galaktika folyóirat négy számában. Fotót is mindössze egyetlen egyet leltem róla.
Mondjuk tény, hogy amióta elolvastam ezt a könyvét (ami azonnal az egyik kedvencemmé lett, s ez történt úgy kábé tizennégy-tizenhárom éves koromban), azóta sem, nem és nem tudtam megjegyezni a szerző nevét. Most is minduntalan rá-rápillantok a könyv borítójára, ha le kell írnom. Viszont valahogy soha nem is hiányzott ez a tudás. Akkor sem, ha más könyvek információi, ha nem akartam is beragadtak az agyamba.
Ganszovszkij stílusában is szovjet. Majdnem oroszt mondtam, de ugye a kettő nagyon nem ugyanaz. Pedig jobban szájra állna. Mert a könyv hangnemében ott vanak azok az elemek, amelyek valamilyen különös módon Gogoltól Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Szrugackijéktól Bulicsovig, Lukjanyenkón át Pelevinig eltéveszthetetlenül sajátossá teszik az író nációjának, de legalábbis fölrdrajzi hovahelyezésének nagyságrendileg pontos belövését. Közvetlenség, tajgaszéles, de nem patetikus érzések, a főhös nem hős, csak egy nagyon szerethető főszereplő, kell egy lumpenelem, minden dolgok ellensúlyozására, és a nem mindenapi, csodás, fantasztikus dolgok úgy esnek meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. S jobbára úgy fantasztikus, hogy az idegenek ha egyáltalán, akkor is alig vannak jelen. Ugye hogy máris szeretjük? És nagyon nem csak ezért.
Itt van tehát ez az öszvér formában (ha száznyolcvan fokot fordítunk a könyvön, lám, ott van a vele érthetetlen okoból társított másik regény, Gromova Fénykörben című műve, ami számomra mindig az érdektelenségbe fulladt) megjelent, alig százoldalas kisregény, amely voltaképpen még csak nem is egy hihetetlenül átgondolt cselekményű. tömör, súlyos mondanivalójú, sci-fi témájú történet, hanem volta- és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet arról, hogy mi lenne, ha hirtelen a háromszázszorosára gyorsulna fel az életünk? Nem abban az értelemben, ahogyan már ma is túl gyors minden, a rendelkezésünkre álló időbe próbálunk sokkal több mindent beleszuszakolni, kapkodunk, rohanunk, képtelenek vagyunk lassítani, megállni, hanem úgy, hogy ami nekünk egy-két perc, az a környezetünknek öt óra. Egy pohár csapvíz kiengedése például tíz perc. A tárgyak a mozgás sebessége végett szétmállának a főszereplő kezében, a pizsamáját nem tudja lecserélni, amiben ébredt, mert cafrangokba szakad rajta, ahogy hozzáér. A sebessége miatt természetesen a többi ember nem látja, nem hallja őt, csak ha hosszú-hosszú negyedórákra mozdulatlanságba dermed. S a főszereplő rájön, hogy a magány az emberi viszontreakciók hiánya.
Ganszovszkij nem terheli annak okaival olvasóit, hogyan, miért történt mindez a főszereplővel, ahogyan annak taglalásával sem fáraszt, hogy…
a folytatás itt:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2018/09/23/ganszovszkij…
Népszerű idézetek
Robert ugyanúgy vélekedett erről, mint mindig: együttes erőfeszítések… ha a világ minden embere… és így tovább. Ezt már a táborban is hallottam tőle. Engem individualistának, egocentrikusnak, egoistának nevezett – szóval teljes intellektuális szitokkészletét rám zúdította a magamfélékre. Én viszont azt mondtam, hogy nincs semmi kilátástalanabb ebben a mi megosztott és ellenségeskedő világunkban, mint ezek a mitikus közös célok. Mi sem nehezebb, mint az embereket cselekvésre késztetni a saját érdekünkben, ez régóta ismeretes. Most pedig még nehezebb: hiszen a jó és a rossz fogalma most olyan ellentmondásos, annyira szeszélyesen zavaros, amilyen még sohasem volt az emberiség történelme folyamán.
46. oldal (Kozmosz Könyvek, 1973)
… Mindenki törődjék a maga ellenállási gócpontjával, a maga szakaszával. Ha mindenki, vagy legalábbis sokan megteszik ezt, lehet, hogy az emberiségért vívott harc nem fog ugyan teljesen győzedelmeskedni, de a végleges kudarcot, az általános szellemi pusztulást el lehet kerülni. A világot nem mitikus “együttes erőfeszítésekkel" lehet megmenteni, ezzel a papirosízű fegyverrel, amely a semmibe vagdalkozik, hanem a saját konkrét ügyünkért érzett egyéni felelősséggel. Én itt állok, és védelmezem ezt a pontot, ezeket az embereket, akikért felelek, és akikkel kapcsolatban állok.
– Ostobaság! – kiabál Robert. – A közkatona pszichológiája, aki meg van győződve arról, hogy a vezérkarban semmihez nem értenek.
– És te meg vagy győződve arról, hogy értenek a dolgukhoz?
– Nem túlságosan. De csupán közlegények soha nem nyertek háborút, még ha mindegyikük a végsőkig védte is a maga frontszakaszát. Visszavonultak vagy elpusztultak. De nem győztek.
47. oldal (Kozmosz Könyvek, 1973)
A második világháború krematóriumai, az égetőkemencékből kiszálló emberi hamu, amely ellepte a táborok közelében lakó békés polgárok földjeit és házait, de a szívükre nem telepedett rá, a tömeg átkozott, rendíthetetlen, felrázhatatlan, gyalázatos, bűnös közönye, igen, ez vezetett a mostani katasztrófához! Elzárkóztatok a „politika” elől, azt gondoltátok, a vihar megint elkerül benneteket, dörög és villámlik egy darabig a dédelgetett bárgyú fejetek fölött, aztán majd elvonul. Na jó, elpusztul még egypár millió – zsidók, oroszok, lengyelek, japánok, amerikaiak; ki van még, lehetnek akár franciák is, van elég vörös rendbontó csőcselék, most megkapják a magukét, mi pedig, mi élni fogunk, így vagy úgy, de életben maradunk, csak ne ijesztgessetek, minket nem lehet megölni…
Igen, igen, ti éltetek, amíg életben maradt az emberiség, annak szerves része voltatok, és amiatt, hogy benne voltatok és mindenütt ott voltatok, az emberiség oly nehezen haladt előre, és oly gyakran kényszerült hátralépni.
60. oldal (Kozmosz Könyvek, 1973)
… én mindig azt erősgettem, hogy éppen ez a legszilárdabb, a legmegbízhatóbb védelem, hogy az értelem nem mentheti meg a világot, az értelem éppen a pusztulásba kergeti a világot, és nem képes kiutat találni. Csupán a szeretet, a barátság, az ősi, egyszerű érzelmek, amelyek közvetlenül és erősen összekötik az embereket, és erőt adnak nekik az élet elviseléséhez, csak ezek képesek ellenállni a pusztulásnak és a káosznak.
– Egyetemes barátság? Egyetemes szeretet? – kérdezte gúnyos mosollyal Robert. – Lehet, hogy nem is volna rossz, de hiszen te nem erre gondolsz. Te egyszerűen csak szavakkal leplezed a megfutamodásodat a harcmezőről. Csak hadd tegye az emberiség, amit tud – de az én családom rendben legyen. Megdöbbentő, hogy a te tehetségeddel, a te lelkeddel, mindazok után, amit átéltünk, hogyan tudtál belesüllyedni a kispolgári mocsárba, hogyan válhattál ilyen önző egoistává, önelégült nyárspolgárrá!
40. oldal (Kozmosz Könyvek, 1973)
Én úgy éreztem, a hős az, aki egyenesen tör a cél felé, nem törődik az akadályokkal, világosan látja ezt a célt, ezt tekinti élete legfőbb értelmének. És én? Nekem más célom volt, mint nekik – minél előbb hazajutni, viszontlátni Valérie-t, dolgozni, élni…
105. oldal (Kozmosz Könyvek, 1973)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A kárhozott város 85% ·
Összehasonlítás - Daniel Keyes: Virágot Algernonnak 96% ·
Összehasonlítás - Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Nehéz istennek lenni / A hétfő szombaton kezdődik 91% ·
Összehasonlítás - Kuczka Péter (szerk.): Galaktika 107. ·
Összehasonlítás - Vercors: Sylva 88% ·
Összehasonlítás - Vojszkunszkij – Lukogyjanov: A bűvös kés ·
Összehasonlítás - Jakub Arbes: Newton agya ·
Összehasonlítás - Stanisław Lem: Solaris 86% ·
Összehasonlítás - Ivan Jefremov: A borotva éle 85% ·
Összehasonlítás - David Mitchell: Felhőatlasz 85% ·
Összehasonlítás