Depeche ​Mode 60 csillagozás

Szerhij Zsadan: Depeche Mode

A Depeche Mode 1993 nyarán, Harkov ipari külvárosában játszódik, valahol két korszak (a kommunista és a posztkommunista), két kultúra (az ukrán és az orosz) és két életkor (a kamasz- és a felnőttkor) között, a „senki földjén”.

Zsadan könyvének főszereplői tizenkilenc éves fiatalok, akik különösebb cél nélkül tengenek-lengenek a már szétrohadt rendszer kulisszái között, a szétlopkodott, látszattevékenységet folytató gyárakban, focimeccseken, pályaudvarokon és reménytelenül vidékre döcögő vonatokon. Leginkább a csempészett vodka és a marihuána tölti ki mindennapjaikat.

Eredeti cím: Депеш Мод

Eredeti megjelenés éve: 2004

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár

>!
Európa, Budapest, 2010
274 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630789264 · Fordította: Körner Gábor

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Depeche Mode


Kedvencelte 6

Most olvassa 1

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
AfterEight
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

A könyv címe volt az ami a mellkasomban egy titkos kis reteszt kinyitott ,
és persze a Dzsinn azonnal elszabadult. Végigsöpört rajtam tizenéves korom,
mikor ez a név nem csak a kedvenc együttest jelentette, de szerelmet is.
Mikor az ember megtanulja,hogyan viselje el az elutasítást.Ez mindig nehéz, akkor kiváltképp, ha nem tudod a másikat gyűlölni érte.A könyv ugyan így csalódás volt.
Képtelen voltam gyűlölni, de szeretni sem voltam képes.
Egy fiatal talaját vesztett nemzedék, a társadalom és az élet kipréselt belőlük szinte
mindent ami emberi.Ital, drogok, sodródás egyik gödörtől a másik még mélyebb
gödörig. Fekete humorral fűszerezve.Legörbülő szájjal neveti könnyesre a szemét az
ember. Közben fáj ez az egész. Sztepan haljabarda. A könyv. A permanens rászarás.
" – Éppen ez a lényege a permanens rászarás elvének – mondja Csapaj.
– Leromboljuk a struktúrát, és az így nyert nyersanyagból táplálkozunk.
Például lefoglaljuk a bankot, a zsét pedig a KüMS életére és működésére költjük,
lefoglalunk bevásárlóközpontokat, és az összes cuccot igazságosan szétosztjuk a
KüMS tagjai között, lefoglalunk hivatalokat, és magunkkal visszük az egész berendezést,
lefoglalunk verdákat, és a sejt rendelkezésére bocsájtjuk őket."
Vágyják ők a valódi életet, de valahogy mégsem képesek megtalálni az odavezető
utat.
Talán a család lehetne a megmentés, de valahogy olyan sután próbál a fiatalok után nyúlni.Nem is sikerül elérnie őket.Miért gondolom? Mindig megjelenik, nagymama, tábornok apuka, nagybácsi spoiler, Mikola Ivanovics rendőr, képében.

"Tulajdonképpen királyság az egész.
– Micsoda – mondom –, a tor?
– Nem, a szülők, a család. (…) Depeche Mode dupla élőalbum 101.
– Ja. De tudod,mi volt a legkirályabb?
– Mi?
– Ez volt az egyetlen, amit EGYÜTT vettünk a bátyámmal."

"(…) , mért nem fogadott senki a fiává, mondjuk, amikor pár napig a buszpályaudvaron
laktam és fapadon aludtam, vagy amikor pár napig forróvízen éltem,apropó,
miért nem fogad senki a fiává most (…) a lényeg az apai figyelem, a normális, állandó
apai figyelem, a valódi apai figyelem, mint a tévében."

És látom, – úgy, mint Zsadan,- ahogy Maruszja apja helyett Trockij szobrát öleli.

Mondom ,nem tudtam ezt a könyvet se gyűlölni, se szeretni.
Nincs megoldás, csak elfogadása annak ami van, volt. A reteszt visszatoltam,
de most is tudom, bent van a Dzsinnem. A könyv visszakerült a polcra,
ha majd valaki más leveszi, talán a saját, vagy Zsadan Dzsinnje az ő szívét is megérinti.

Ajánlom mindenkinek.

>!
entropic P
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

(Jórészt mese, szokás szerint. Egy kicsit azért a könyvről is szól.)

Sokat gondolkodom azon, mikor lesz az, amikor majd először azt mondom magamra/magamról, hogy felnőtt vagyok. Olyanokra gondolok, hogy például lehet, hogy akkor leszek majd felnőtt, amikor először csinálok karácsonyfát, mert – egyrészt – most minek csinálnék sajátot, mikor többnyire otthon szoktam karácsonyozni, ahol továbbra is én vagyok a gyerek, meg – másrészt – karácsonyfát szerintem nem magának csinál az ember, úgyhogy én se csinálok magamnak. Vagy hogy majd akkor leszek felnőtt, amikor először vállalok felelősséget egy másik élőlényért. (Egyelőre ott tartok, hogy azon gondolkodom: egy növény már talán menne, és talán nem is lenne rossz.)

Mindez amúgy csak azért érdekes (ha), mert lehet, hogy ennek a majdnem-30 évesen-se-felnőttségemnek köszönhető a nem szűnő vonzalmam az összes létező fajta felnövős, meg útkeresős, meg gyerek-vagyok-e-még-vagy-már-nem dilemmázós történet iránt. Tudni akarom, milyen ez, hogy majd felismerjem, ha egyszer nálam is eljön.

Asszem, ebből a könyvből is tanultam valamit (olyasmit, ami nem sok bizakodásra ad okot), bár nem azért kezdtem el olvasni, hogy tanuljak valamit, hanem azért, mert három órányi lefekvés-utáni-hirtelen-alvásképtelenség, és a kizárólag hajnali 3-kor, álmatlanul előkerülő, teljesen alaptalan aggodalmak alapos megcsócsálása után arra jutottam, hogy az alapvetően békés és bizakodó lelkiállapotom megőrzése érdekében jobb lesz, ha inkább felkelek, és félkómásan olvasok valamit, meg elszívok egy-két cigit, meg mondjuk megiszok egy sört.

Na, jobbkor nem is lehetett volna elkezdeni ezt a könyvet. Ez egy éjszakai könyv. Éjszakai (öhm, szóval, olyan totál elcseszett) logika szerint működik. És a szereplői, a 90-es évek elején a kies, kellem-dús Harkov városában, galambszaros stadionok, szétrohadó-lerabolt gyárak, meg az általános pusztulat színes díszletei között éldegélő majdnem-20 éves csávók is valami egyáltalán nem túl logikus logika szerint élik az életüket.

Valami olyasmi szerint, hogy:

– előttem az élet, de nincs mit kezdenem vele
– tulajdonképpen nem is csípjük egymást a haverjaimmal
– utálom, hogy rohad a szám a piától, és hogy folyton másnapos vagyok, de valahogy mégis minden este reggel hétkor végződik, egy gallon pia meg esetleg egy-két spangli után
– csinálni kéne (lehetne) valamit, de én jobban szeretek semmit (se) csinálni
– jó lenne valami csaj, de lehet, hogy mégse
– tíz év múlva még ugyanilyen elcseszett leszek és ugyanazt fogom gondolni mindenről, amit most, negyvenöt év múlva meg már öreg leszek, és máshogy-elcseszett; de hogy a kettő között mi lesz, arról fogalmam sincs
– stb.

Szóval, a regény nagyjából ezekről a dolgokról / érzésekről / akármikről szól. Van valami kis történet is, de az lényegtelen, ha nem lenne ez olyan hülye szó, akkor azt mondanám, ez a könyv sokkal inkább valami életérzésről szól, mint bármi konkrétról. Valami nagyon k-európai kamasz-életérzésről, amit úgy is ismerek, hogy a 90-es évek elején én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy saját kamaszemlékeim legyenek róla. Mindenesetre így is ismerősebb, mint az amerikai kamaszregény-életérzés, ahol a kamaszok jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak. Ezek az ukrán csávók rossz dolgukban nem tudják, mit csináljanak. De a semmit, azt úgy csinálják, hogy egyrészt nem állom meg röhögés nélkül, másrészt meg teljesen összefacsarodik a szívem tőle.

Újra, 2018.

Úgy látom, nagyon szőrősszívű voltam 5 éve – csak 4,5 csillag? De miért? Hiszen már akkor is azt gondoltam, amit fent leírtam, csak most már még tisztábban látom, mennyire fasza ez a könyv, úgyhogy most már 5, meg megkapja a lakatlanszigetre-vivős tiszteletbeli címkét is.

10 hozzászólás
>!
SteelCurtain
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Aki átélte a kaotikus kilencvenes éveket, annak igazán ismerős lehet ez a széthulló világ, a megtagadott múlt és a perspektívátlan jövő végtelenbe tartó párhuzamosa. Kicsit mégis más, hiszen ránk csak a világ omlott, az ukránokra viszont egy világhatalom is, és mire feleszméltek és próbáltak kikecmeregni a romok alól, máris egy olyan országban találták magukat, mely korábban nem is létezett. Új ország a régi pöcegödörben, feltöltve a jövővel, mely hosszabb távon lényegében azonos a régivel, csak színesebben.
És szagosabban.
Az persze tipikusan az egykori Szovjetunióra, s utódállamaira vall, hogy általános gyógyírként a vodkát használják. Ám a régi – s azóta már rég sírba szállt – alkeszek bölcsessége szerint mindegy, hogy mi, csak ártson. És egyébként a népi bölcsesség is amellett kardoskodik, hogy fűben-fában van az orvosság.
Meg a vegyész kémcsövében.
Így aztán a fű és a gyümölcspálinkák mellett hamar elterjedt a nép új ópiuma is, a szintetikus drogok, meg a kannás bor.
De egyenlőre még a kilencvenes évek elején járunk Ukrajnában, a milliós nagyvárosban, Harkovban. Különösen élénken figyeltem, hogy felbukkannak e a könyvben etnikai ellentétek, de ennek igazából nyomát sem láttam. Mindez arra utal, hogy igen rövid idő alatt egymás ellen lehet fordítani a kilátástalanságban vegetálókat pusztán a nemzetiségük alapján. Mert kilátástalanság annyi van ebben a könyvben, hogy fuldokolni kellene tőle, ha közben nem lenne muszáj harsányan röhögni is, mert Zsadan oly flegmatikusan festi le ezt a kelet-európai poklot, hogy egyszerűen lehetetlen fapofával végig olvasni.

>!
pável
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

A szocializmusban az a legrosszabb, ami után következik, szól a nagy igazság, de első kiegészítése meg ekképpen: egyben az a legmulatságosabb is.

Mert ahogy komolyan vette magát a rendszer, s lett végtelenül nevetséges, úgy mi mást lehet csinálni az utóéletében, mely sokak egyetlen élete, ugye, kacagni ezen az egész rozsdatemetőnyi hóbelevancon, ahol csak a vodkára elég a pénz, semmi másra. Ukrajnában, ezen a nálunk még szerencsétlenebb fertályán a világnak, e könyv tanúságtétele szerint legalábbis, még tudnak nevetni, még ha kínjukban is. Mit tudunk mi kínunkban? Csak még röhejesebben acsargunk, vagy az irodalmunk, ahol gyávaságnak számít literátori körökben, ha valaki csak és kizárólag nevettetni akar, didaktika nélkül, és az az igazi érdem, ha még keserűbb lesz a szánk íze a könyv után, mint előtte volt, mifelénk nem a nevetéstől, hanem az aggodalomtól gyűlnek a szem körüli ráncok. (Rejtő ezért nincs benne máig az igazi kánonban, simán csak népszerű.)

Na persze, minálunk nem is vehet a nyugalmazott tábornok a feketén eladogatott rakéták árából panelt a lányának (mi az effélét sokkal „civilizáltabban” toljuk), mifelénk még a duhajkodások is kisstílűbbek, a mi rakétáinkat hazavitték, így lettünk előretolt keleti blokkos helyőrségi vidám barakkból aknamentesített senkiföldje. Na de zárójel bezárva, Ukrajna fiatal írója a legjobb kortárs orosz hagyományokat követi, simán hozza a pályakezdő, még remek Pelevint, némi földes-olajos ukrán ízzel, sőt szomszédokkal: színre lépnek pl. a huculok is, akik a közvélekedéssel szemben nem lovak, hanem a ruszinok egyik ága-boga, alig pár üveg vodkányi távolságra innen.

„…mindenképpen ismerősebb az, ami ebben a regényben van, mint az amerikai/nyugat-európai kamaszregény életérzés (ugyanúgy, mint ahogy Pelevin Oroszországa sokkal ismerősebb és érthetőbb nekem, mint Palahniuk Amerikája), mert míg az amerikai kamaszregények sokszor szólnak arról, hogy a kamaszok jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak, és úgy általában rémesen érzik magukat (amivel egyébként nincs bajom – szerintem mindenki érezheti magát rosszul, akkor is, ha amúgy de jó dolga van), addig ezek az ukrán csávók rossz dolgukban nem tudják, mit csináljanak. De a semmit, azt úgy csinálják, hogy egyrészt nem állom meg röhögés nélkül, másrészt meg teljesen összefacsarodik a szívem tőle.” (idézet @entropic -tól)

(kelt valamikor 2010 körül)

>!
Morpheus P
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Emlékeztem, hogy valamikor a várólistámon volt ez a könyv, aztán időnként szelektálok, aminek ez is az áldozatául esett. Viszont amikor a könyvtárban álltam az ABC utolsó fertályánál, megláttam, és hirtelen felindulásból mégis elhoztam. Eléggé nyögvenyelősen haladtam a könyvvel, úgy éreztem, hogy semmi közöm a szereplőkhöz, nem vagyok 19 éves, tulajdonképpen absztinens vagyok. De aztán rájöttem, hogy mégis ugyanaz az életérzés van bennünk, az élet értelem nélkülisége, a körülöttünk lévő civilizáció lélekrohasztó ereje, és annak érzékelése, a valóság elől való elbújás, és tulajdonképpen mindegy, hogy valaki az alkohol, vagy a drog, vagy a könyvek, animék, stb. mögé bújik, mitől lesz függő. Van benne némi keserű humor is, ahol felnevettem, de inkább depressziós a hangulat. Azért esik szó az együttesről is, bár elég elcseszett módon, megtanulhatjuk belőle, hogyan készítsünk bombát – senki se utánozza, bár a receptek szerintem valósak – ha a kapitalizmus ellen akarna valaki küzdeni. Végül is örültem (no ez nem) jó, hogy nem hagytam ki.

2 hozzászólás
>!
Csabi P
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Nehezen találok szavakat erre a könyvre. Egyrészt a humora néhol ellenállhatatlan, rég röhögtem ennyit könyvön, másrészt mégis csak sírni való az a világ, amit ábrázol. 1993.-ban járunk, Ukrajnában. Már ebből is sejthető, hogy nem egy sikertörténetről szól a regény. Mondanám, hogy a könyv középpontjában egy baráti társaság mindennapjai állnak (4 nap a regényidő), de milyen barátok azok, kik még egymás nevét sem nagyon tudják? 19 évesek, csak tengődnek, és legfőbb elfoglaltságuk, hogy a mindennapi betevő vodkájuk meglegyen, és valahogy átérjenek a következő napba. Ezeknek a mindennapoknak az ábrázolása tökéletesre sikerült, azt sejtem van benne sok személyes tapasztalat is. Mint a regény vége felé kiderül az E/1-ben szóló mesélő maga az író, Zsadan. Vagy lehet, hogy egy másik Zsadan, ki tudja, végül is mindegy, a lényeg az a reménytelenség, ami áthatotta ezeknek a fiataloknak az életét egy végletekig lepukkant országban, ahol semmi sem működik, ami mégis, az szarul.
A regénynek két csúcspontja volt számomra, az egyik (123. oldaltól), amikor egy hosszas beszélgetésben elemzik a permanens rászarás elméletét. Amolyan vulgárközgazdaságtan poszt-marxista államoknak, súlyosbítva a szláv néplélekkel. A másik a rádióadás (189. oldaltól), amikor a műsorvezető a Depeche Mode-ról beszél. Sztepan Haljabarda aláfestő zenéjével. Frenetikus. Ha valamit nem tudtál a poszt-szoc világról, akkor itt a válasz.
Ami kicsit gyengíti az összhatást, amikor mesélőnk nem mesél, hanem átmegy tanítómesterbe, és költői képekben adja elő az erkölcsi mondanivalót. Ja, Zsadan költőnek indult. Ilyen a regény zárlata is. Valami keményebbet vártam. De amúgy annyira jó, hogy ezért nem jár levonás.
És hadd emlékezzek meg a fordítóról, Körner Gáborról, aki kiváló munkát végzett ezzel a, gondolom nem túl könnyű szöveggel.

>!
marcipáncica P
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Vodka-mámorba fojtott tinédzserévek a 90-es évek Ukrajnájából, ami a felszínen pár tékozló srác hétköznapjaiba enged bepillantást, mögötte pedig tűéles kritikus képet fest a poszt-szovjet éra első éveinek nemzeti állapotáról.
Zsadan zseniálisan fűzi össze a burleszk szerű, néhol egészen groteszk hangulatú komikus jeleneteket a szeszgőzből előbukkanó kőkemény eszmefuttatásokkal, amikben nagyon élesen rajzolódik ki a Szovjetunió összeomlása utáni időszakra jellemző zűrzavaros krízisállapot. Célt keres magának a nemzet, ahogy célt keres magának ez a pár fiatal is, legyen az pár vodka átseftelése a határon, egy Trockij-mellszobor elpasszolása vagy a regény gerincét adó kutatás eltűntnek hitt haverjuk nyomában.
Ironikusan szellemes, helyenként abszurd, és a humor álcája mögött nagyon elgondolkodtató gyalogos road-trip Harkov utcáin, amiben az összekötő szál mellett rengeteg melléktörténet megfér. Johnson-és-Johnson tiszteletes prédikációja, A durranó vazelin brossúra A munkás számára elsődlegesen elengedhetetlen robbanóanyagokról c. fejezete, illetve a Depeche Mode rádióműsor önmagukban is felejthetetlen élmények. A nosztalgiával megspékelt, csípős humorú sztorizgatást kötik össze az alkoholmámorban megpihenő, belső monológban zajló eszmefuttatások, amik rávilágítanak generációjának kilátástalan helyzetére, Zsadan pedig nagyon ügyesen vegyíti ezeket, véleménye és mondandója mélysége nem telepszik rá a történetre, de érzékelhetően jelen van.

>!
ppeva P
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Vendégségben az ismeretlenben.
Mivel még berúgva se voltam soha (na jó, állítólag voltam, két évesen :), de arra már nem emlékszem…), pláne „betépve”, sőt, még olyan haverjaim se voltak, akik összehányva-össze…… fetrengtek volna bárhol, ahol az érzés (vagy annak hiánya) leteríti őket, és az életem is jórészt (onnan nézve pedig teljesen) szabvány mederben folydogált, tényleg a rácsodálkozás érzésével figyeltem ezeket a fiatalokat.
Az a baj, hogy ez a történet nem csak pár vagy párezer fiatal életérzését jeleníti meg. A posztszocialista országokban, főleg a vodkát mindig is a mindennapi élethez, túléléshez szükséges alapvető eszközként használó posztszovjet országokban tömegek lézengenek ilyen vagy nagyon hasonló emberalatti nihilben. A lepusztult házak, lakások, utcák, bezárt gyárak, elővárosi vasutak között ténferegnek, próbálják érzésteleníteni magukat valamivel, és bámulják, hogyan telik az idő. Munka nincs, pénz nincs, család nincs, jövő nincs. Az egyetlen, ami a van-t, a jelent jelenti, az az, hogy kotorjunk/lopjunk/lejmoljunk össze még egy eszméletlenségre elegendő akármit – denaturált szeszt, vodkát, konyakot, szamogont, zavaros házisört, füvet, egyéb kinyíróst.
Mert ha nincs semmi, akkor lehet-e valami?
Szomorú volt, mégse érintett meg olyan mélyen. Talán mert távol volt tőlem. Talán mert cinikusra és viccesre vette az egészet. Ott is röhögtem, ahol tulajdonképpen nem kellett volna.
Az amerikai vándorprédikátoros előadás „fordítása” meg a Depeche Mode ifjúsági rádióműsor :) meg zseniális.

>!
Rushka
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Olyanfajta szabadság árad a könyvből, hogy úgy érzem, tönkreteszem az élményt, ha írok róla és beszorítom egy értékelésbe.
De ha a szabadság lehet nem felszabadító, hanem kényszer, akkor itt az – a nihil, a reménytelenség és céltalanság szabadsága ez. Mégis olyan ereje és csábítása van, a szövegnek pedig olyan sodrása, ami elmos minden megfontolást.
És olyan humora, ami szintén elsöpör minden tudatosságot, itt nem szórakozás van, hanem fekete és keserű humor. (Rám egyébként nem jellemző módon, így tudtam nevetni az olyan történeteken, mint pl. a „hogyan vágta le Szása mostohaapjának jobb lábát a kombájn”).
A könyv bőven ellenáll a tudatos társadalmi üzeneteknek és megfontolásoknak, megmutatni viszont nagyon is megmutatja a ’90-es évek ukrán valóságát. A főszereplő tizenkilenc éves fiúk „kalandjaiban”(=céltalanul elindultak, ittak, valahol magukhoz tértek, nem tudták, mi történt, így újra ittak) nincsen tanulság és üzenet, sőt, az érződik, hogy még mindig az a legjobb állapot, amiben ők vannak, minden más csak rosszabb lenne – nem tudom, mi mondhatna ennél többet a korról.
(Ráadásnak pedig megmutatja a nyugat és a posztkommunizmus találkozását, van két jelenet a regényben, ami gyönyörűen összefoglalja ezt. Az egyik az amerikai vándorprédikátor beszéde Harkovban és a tolmács fordítása erről, aki teljesen félrefordítja és gátlás nélkül másról beszél, a másik a rádiós műsorvezető, aki a Depeche Mode történetéről beszél (szintén angol fordításból), és már maga szörnyülködik azon, milyen értelmetlenséget fordítottak neki. Könyvtárnyi irodalmat lehet olvasni arról, hogy a nyugati gondolkodásmód hogyan, milyen (félre)értelmezésekkel érkezett meg a kommunizmus után, én mindet ennek a két jelenetnek a végignevetésével vezetném be.)

>!
OlvasóMókus
Szerhij Zsadan: Depeche Mode

Elkezdtem ezt a regényt és az első 10 oldal után abba akartam hagyni, hogy engem ez nem érdekel. Aztán valamiért továbbolvastam, hogy ha később is ilyen lesz, akkor tényleg abbahagyom. Aztán végül annyira megszerettem a történelmi hátteret és a céltalanul lézengő, minden bajba belekeveredő főszereplő fiúkat, hogy le sem akartam tenni a könyvet. Az új Modern Könyvtár sorozat is rengeteg kellemes meglepetést tartogat. Szeretem!


Népszerű idézetek

>!
AfterEight

Milyen híres szakállas embert ismer?
– Santa Claust – mondja Vászja.
– Nem – sértődik meg a műsorvezető.
– Valós személyről beszélek. Aki tényleg létezik.
– Mért, Santa Claus nem létezik?
– Hát persze hogy nem.
– Igen, haver?- mondja epésen Vászja.
– Ezt te találtad ki?
– Mit találtam ki? – csodálkozik a műsorvezető.
– Santa Clausról. Ilyet csak kitalálni lehet, hogy Santa Claus nincsen,
(…)
– Lev Davidovics Trockij – mondom kis gondolkodás után. – Ugye nem azt akarja
mondani, hogy ő sem létezik?
– Ugyan – feleli elkínzott hangon a műsorvezető – , dehogy. Trockij létezik.
– Na látja – mondom –, mégiscsak maradt maga számára valami, ami szent.
– Igen – feleli a műsorvezető, – maradt.

>!
sünmalac

(…) Aztán elmentünk a boltba, és vettünk mindenféle lemezt.
– Lemezt?
– Igen. Egy csomó bakelitet, a fazonnak, aki az egészet eladta, volt pult alól egy originált Depeche Mode-ja is, el tudod képzelni, pont akkor jött ki a dupla élőalbumuk. 101 volt a címe. A gatyánkat ráfizettük.

102. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bakelitlemez · Depeche Mode
1 hozzászólás
>!
Rushka

(…) a nagy kormányosok elbaszták a legfontosabbat, legalábbis szerintem, az átkosban ugyanis közel s távol két dolog volt, amire büszke lehetett az ember: a focibajnokság és az atomfegyverek, azokra, akik ezektől a látványosságoktól megfosztották a népet, nemigen vár nyugodt, gondtalan öregség, semmi sem hat olyan rombolóan a karmára, mint az elbaszott nemzetpolitika, annyi szent.

11. oldal

>!
regulat

De tudd, hogy igazából minden bomba két csoportba osztható: amit te dobsz, és amit rád dobnak. Foglalj hát el, baszki, előnyös pozíciót a proletariátus önfelszabadításáért folytatott végső harcában.

250. oldal

>!
SteelCurtain

Próbálom elképzelni az elektromos rája nemi aktusát. Rémes – először is: a vízben, másodszor: vaktában, harmadszor: közben végig ráz az áram!

>!
sünmalac

– Nem az igazgató? – kérdi Kutya.
– Nem – mondja Csapaj –, nem az igazgató. Az igazgatónak nincs bajusza.
– Csináltatott rá, hogy szebb legyen.
– Úgy sem hasonlít – mondja Csapaj.
– Ez valami marxista – kockáztatom meg.
– Trockij – véli Kutya. – Látod milyen orra van? Tuti, hogy Trockij.
– Ez nem Trockij – mondja ingerülten Csapaj. – Trockij szakállas. Ennek nincs szakálla.
– Trockij Mexikóban – mondja Kutya.
– A hamburgi korszakában – tódítom.

151. oldal

1 hozzászólás
>!
szigiri

Amikor tizennégy voltam, és megvoltak a magam nézetei az életről, életemben először berúgtam.

(első mondat)

>!
Erithacus

…mi lehet izgatóbb annál, mint hogy tizenkilenc éves vagy, mászol a szektorod felé, s közben mindenki – a rendőröket is beleértve – látja, milyen csodálatosan emelkedett állapotban vagy? Később, ha majd felnősz és dolgozni kezdesz egy bankban vagy a gázműveknél, ha a valósággal majd a tévé segítségével, a barátokkal fax útján érintkezel, már amennyiben lesznek barátaid, és azoknak faxuk, persze már magasról tenni fogsz az olyan dolgokra, mint a részeg tinédzserkori fíling, ami szétveti a fejed és szétdob a szélrózsa minden irányába…

17. oldal (Európa Könyvkiadó, 2010)

>!
tallkid

– Mondja, tényleg szoktak vodkázni és könnyűdrogokat használni?
– Hát, szoktunk – felelem bizonytalanul.
– Komolyan?
– Ja.
– Nekem sosem megy együtt – mondja bánatosan. – Vagy vodka, vagy fű, érti?
– A lényeg, hogy megszokja az ember – mondom.
– És hogy érzik magukat közben?
– Hogy érezzük magunkat? – kérdezek vissza.
– Igen – hogy érzik magukat?
– Tudja – mondom –, én úgy érzem magam, mint egy folyó.
– Mint egy folyó?
– Igen, mint egy folyó, amelyik saját folyásirányával szembe folyik.
A műsorvezető ezután rögtön lerakja a kagylót – némán és tragikusan.

>!
Rushka

A valóság önmagában király, csak állati szar, amikor meccs után statisztikát készítesz, elemzed a magad és az ő mutatóit, és látod, hatszor annyi szabálytalanságot követett el, mégis csak a te csapatodban történt kiállítás.

7. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Őz Zsolt: Rakenroll
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Fencsik Tamás – Ganxsta Zolee: Döglégy a világ körül
Likó Marcell: Énekelt és el nem énekelt dalok
Marton László Távolodó: Folyamatos múlt
Baranyai Ákos – Angyalosy Eszter: Wonderland
Bódy Gábor: Filmiskola
Bódy Gábor: Tüzes angyal / Psychotechnikum azaz Gulliver mindenekelőtti utazása Digitáliában
Erdély Miklós: A filmről
Bódy Gábor: Végtelen kép