Istenemberek 86 csillagozás

Szergej Sznyegov: Istenemberek Szergej Sznyegov: Istenemberek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Szergej ​Sznyegov orosz sci-fi-író Istenemberek című könyve 1982-ben jelent meg a Szovjetunióban, és 1988-ban Magyarországon. A mű többek között azért is kiemelkedő, mert szerencsés arányérzékkel teremt egyensúlyt a technológia-központú hard-sci-fi és a cselekményközpontú űropera között, valamint azért is, mert üdítően optimista, és mégis tartalmas jövőképet sugároz a ma divatos disztópia-áradattal szemben. Egy utópisztikus jövőben játszódik, amikorra az emberiség szinte félistenné válva, teljesen uralja a természeti erőket (már bolygóközi méretekben is: csillagokat és napokat épít, jóval a fénysebesség felett utazik, a Földön pedig mindenkire egy központi számítógép által irányított személyi gravitációs erőtér vigyáz, amely az időjárást is irányítani képes, így balesetek és természeti katasztrófák sincsenek). Az emberiség egy-két barátságos, bár igen fura idegen fajjal karöltve már egy békés csillagközi Szövetség megalapításán is dolgozik, amikor hírt kapnak egy egyelőre távoli és… (tovább)

Eredeti cím: Люди как боги

Eredeti megjelenés éve: 1982

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Galaktika Fantasztikus Könyvek

>!
Móra, Budapest, 1988
1028 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631164187 · Fordította: Bánlaki Viktor
>!
Móra, Budapest, 1988
1028 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631163032 · Fordította: Bánlaki Viktor
>!
Móra, Budapest, 1988
1024 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631163024 · Fordította: Bánlaki Viktor

2 további kiadás


Enciklopédia 15

Helyszínek népszerűség szerint

világűr · Pluto


Kedvencelte 21

Most olvassa 3

Várólistára tette 70

Kívánságlistára tette 35


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Alig hiszem, hogy elolvastam volna ezt a könyvet, ha nincs rá kihívás. Egy plecsni mint csali a horgon. Nem profilom ugyanis a sci-fi – például eddig azt hittem, az űropera az, amikor Obi-Wan Kenobit* leszúrják, és nem köddé válik, hanem elénekli. De nem. Az űroperában színpadias, kozmikusan hatalmas összecsapások zajlanak (lehetőleg különböző fajok között), amelyek tétje nem lehet kevesebb, mint az egész Galaxis sorsa. Mint ebben a könyvben, ugye.

Üdítő volt olvasni, már csak azért is, mert mostanában elég sok nacionalizmussal kapcsolatos munkát olvastam, és hát ebben a könyvben ezt a toszomságot olyannyira meghaladta már az emberi faj, hogy az már engem önmagában boldogsággal tölt el. Az emberiség Sznyegov világában (bő ötszáz év múlva) ugyanis tökéletes harmóniában él önmagával, unalmában sárkányokat klónoz gyíkgénekből és értelmetlen szimfóniákat komponál, a baleset és a betegség pedig ismeretlen fogalom, mert mindannyiunkra hiperintelligens, mindent látó számítógépek és erőterek vigyáznak. Ez lehetne egy negatív disztópia kiindulópontja is, de nem, hisz a szerző nem ebben, a társadalom belsejében fedezi fel a lehetséges konfliktusforrást, hanem odakünn, a hideg űrben. Fajunk ugyanis, miután mindent megoldott a bolygón, felkerekedett és elkezdett kapcsolatokat építeni az univerzum többi teremtményével, és mivel úgy néz ki, a legtöbbnél fejlettebbnek bizonyult, jó bratyóként el is kezdi megosztani velük a fejlődés áldásait. Bár közben nem igazán érdekli, hogy azok óhajtják-e ezt, vagy sem. Igen, igen, ennek van egy pirinyó kellemetlen mellékíze – ez ugyanis opcionálisan egyfajta gyarmatosítás (még ha a lehető legjobb indulatú is), hasonlatos ahhoz, amit a britek vagy akár a szovjetek csináltak a maguk ideológiai érveikre hivatkozva anno, de nem, Sznyegov még csak nem is ebben látja meg a feszültséget, ami a regényt működtetni fogja. Hanem egy új, a többinél félelmetesebb és fejlettebb fajban, a Pusztítókban, akik feltűnnek az ismert világ peremén. spoiler És mit akarnak csinálni? Hát pusztítani, nyilván. Ilyen névvel mi mást csináljanak? Snúrozzanak? Innentől aztán tovább bonyolódnak a dolgok, amelyek során végig központi szerepet kap Sznyegov nagyon szimpatikus elképzelése a felek közötti optimális viszonyról – hogy együttműködni, megértésre és konszenzusra törekedni az, ami emberré teszi az embert, de ezen felül még hatásosabb is lehet, mint belebombázni bolygóstul-csillagostul az ellenfelet a semmibe –, de én innen nem vázolnám tovább a cselekményt, mert az már maga lenne a spoilergyanú.

Ami tetszett: Sznyegov végig fantáziadúsan alkotja meg a különböző fajokat és társadalmi berendezkedésüket, és kifejezetten üdítő, hogy ezek fejlettségi foka nem egyszerűen nagyobb vagy kisebb a másiknál, hanem egyszerűen csak más. Az ember például tud az anyagból teret, a térből meg anyagot csinálni, a Pusztítók viszont görbíteni tudják a teret, mint Neo a kanalat a Mátrixban. Az se semmi ám! A galaktok meg ki tudják cserélni a szerveiket, így örök életűek. Mindegyik specifikáció szépen van installálva a szövegbe, logikus, hogy ki miért mit tud, és ez milyen hatással van a gondolkodásukra. Ráadásul bár sok olyat olvasunk a könyvben, amire bármelyik kvantumfizikus bal szeme tikkelni kezdene – két nap egymásba rohan, de az egyik a múltban, a másik a jövőben van, így csak elsuhannak egymáson… he??? –, de Sznyegov ezt meg tudja úgy írni, hogy elhiggyem, és a regény terében realitásnak tekintsem. Ami jó pont. De ami a legfontosabb: többnyire izgalmasnak találtam, tudtam drukkolni Eli admirálisnak és barátainak, hogy legyőzzék a Pusztítókat, ezeket a sufniterminátorokat, meg a többi mocsadékot. spoiler

Ami meg nem annyira tetszett: néha túlteng a szövegben a patetikus szónoklat az emberről, erről a csodálatos fajról, meg az áttételes népnevelés. Az is idegesített egy idő után, hogy Sznyegov rendre elspoilerezi az elkövetkezőket – ez kis dózisban hatásos eszköz lehet a feszültség növelésére, de amikor két oldalanként utalunk a távoli jövőben esedékes eseményekre, az kissé zavaró. De ha két szóban kéne összefoglalni a kötet legnagyobb hibáját, azt mondanám: EZER OLDAL.

Megbánni azért nem bántam meg. Ahogy a regény szereplői mondanák: „Admirális, űrhajónk elhagyta a komfortzónát! Helyesbítsük az irányt?” „Nem, navigátor. Néha nem árt, ha elhagyjuk a kijelölt pályát. Megéri az elégetett aktív hajtóanyagot.”

* Akiről amúgy eddig meggyőződésem volt, hogy holland. De látva, hogyan kell írni a nevét, már nem vagyok benne biztos.

42 hozzászólás
>!
Bla I
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Ez egy jó sci-fi. Bár orosz – s ez ellen számosan berzenkednek – de kitűnő írás. Ötletes, kalandos,izgalmas is helyenként. Engem megfogott az ábrázolt földi világ nyugalmassága, rendezettsége, a földi problémák megoldottsága. Hogy energiáinkat már csak kifelé, a megismerés és a más világokkal való kölcsönös együttműködés irányába fordíthatjuk. Szerintem tán soha sem lesz ilyen – tehát ez csak egy fantasztikus álom – igaz szellemileg elkényeztetett. A harminc évvel ezelőtt túlzottan optimista szocialista stílus ellenére olyan magas szintű űropera, amely fantasztikusokat kedvelők számára kötelező. Úgy érzem azonban három részes sorozatként hullámzó az írás, tán az egyes könyvek közé szünetet iktatva még nagyobb hatású mű lehetett volna.

>!
pat P
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Monumentális, csodálatos, hatalmas történeti ívet bejáró, rettenetes léptékekkel dolgozó, anyag, tér és idő titkait feszegető, lenyűgöző, hard SF elemekkel is bőven operáló űropera.
Miért, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen van? Miért nem írnak ilyet többet, illetve miért nem ilyen minden könyv?
Illetve… Miért nem olyan minden könyv, mintha ezt valaki megírta volna mostanában, pozitívumait mind egy szálig megtartva, csak valami olyan stílusban, amitől nem tépem ki minden hajam szálát? Na, olyan könyv miért nincs, csak alig pár? Mint például a Pandora csillaga, na az nincs olyan messze ettől az ideális remekműtől. Na de még olyat mondjatok, tizet! :)

Szóval. Jobb pillanataiban imádtam, olyan csodálatos ötletei vannak, lenyűgöző magasságokba jut egy-egy villanás erejéig, semmi több nem kell ennél az én intellektusomnak, tényleg. De a stílusa, hát attól én teljes mértékben a falnak mentem folyamatosan, és hát kérem, ebben a könyvben mindenki egyszerűen debil, istenemberek, hát persze. Igaz, az elejétől a végéig nagyjából egyenletesen javul ez (hiába, ezer oldal alatt akár írni is meg lehet tanulni), de az első könyv rettenetesen megviselt, és azért a tökéletestől a vége is igen messze van.

Összességében nem bánom, hogy ennyi időt és energiát áldoztam a könyvre, mert tulajdonképpen páratlan élmény, kár kihagyni, de azért időnként kifejezetten fájdalmas volt a küzdelem.

>!
Spaceman_Spiff IP
Szergej Sznyegov: Istenemberek

„Valószínű, ha tizenévesen olvasom ezt a könyvet, akkor imádtam volna. Ez a jövő ugyanis amellett, hogy ismerős más orosz művekből, mégis izgalmas és színes. Az idegen lények mind érdekesek, az író élénk fantáziájának termékei, legyenek azok a Vega kígyólényei, a pusztítók vagy a Galaxis magjának furcsa teremtményei. Nem érezni azt, hogy ezek a lények csak zöldre festett emberek, még akkor sem, ha sokszor a beszédmódjuk és gondolkodásuk emberi sémákat követ. A Téremésztő csillaghajó útja, majd az újabb expedíciók eseményei érdekesek, ráadásul Sznyegov pár igencsak remek elemmel gazdagítja a történetet, mint a mesterségesen megalkotott sárkányok, pegazusok, vagy a harmadik kötet intelligens kutyája. A pusztítók félig gépi lények által benépesített birodalmához hasonlóval én még nem találkoztam szovjet sci-fiben, sőt, az egész trilógia nagyon egyedi világot vonultat fel. Nem csoda, ha hazájában közkedvelt alkotás és Magyarországon is sokak kedvencévé vált. Igazi kalandos űropera.”

És amiért nem tudom maradéktalanul imádni:
http://acelpatkany.blogspot.hu/2015/03/istenemberek.html

>!
Zsola
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Nehéz menet volt, feladta rendesen a leckét ez a könyv. Majdnem a közepéig egyáltalán nem érdekelt. Kezdetben a túlidealizált karakterivel és magával az író stílusával sem tudtam megbarátkozni és többször is elalvásra kényszerített. Untam. A szereplők közötti párbeszédek túlzottan csöpögősek voltak. Teljesen fura volt sárkányokról és pegazusokról olvasni, mert hiába volt „tudományosan” megalapozva a létük mégis nálam valahogy a regény inkább tűnt (space) fantasynak mint komoly sci-fi-nek (ez persze nem baj csak nem ezt vártam). Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a regénynek ezzel a szakaszával és többször is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Aztán a karakterivel együtt elkezdet fejlődni a regény. A középső szakasza egyre inkább űropera jelleget öltött. Itt még megmaradtak az ellenérzéseim a karakterekkel és a párbeszédekkel kapcsolatban, de már egyre több érdekes leíró részt kaptam űrről, térhajtóműről (az űrhajó maga előtt teret semmisít meg mag után pedig anyagot hoz létre), bolygókról, idegenekről és volt egy egész tetszetős csata is. spoiler Az utolsó rész (tematikusan ez a harmadik könyv) tetszett a legjobban. Ebben a térrel és főleg az idővel történő „zsonglőrködés” által szerintem egészen kivalló hard sci-fi-ig jutunk el. A szereplők és párbeszédeik már (a megpróbáltatások hatására) nem tűnnek sem túlidealizáltnak sem csöpögősnek. A végére kiváló leíró részek érdekes eszmefuttatások tárházává, lebilincselővé válik a könyv. Főhősünk ELi a ramírokhoz intézett végső monológja pedig olyan zseniális, hogy nálam fél csillagot jelentett a regény végső értékelésben. (ebből idéztem is lásd alább)

Összességében egy mind cselekményében mind karakteriben rendkívüli fejlődési utat bejáró regény, amit ha kellő türelemmel kezelünk, a végére meghálálja. Viszont nem egyszerű értékelni, mert a különböző részei szerintem különböző minőséget képviselnek. Magamban három részre szedtem ahol az első rész 2,5, a második rész 3,5, a harmadik rész 4,5 csillag. Ugye így jön ki a 3,5 csillagos átlag, amin az a bizonyos általam nagyon megszeretett ramírokhoz intézett beszéd egy fél csillagot dob. A vége négy csillag.

Idézet: https://moly.hu/idezetek/912117

9 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Ha egyszerűen akarom megragadni a lényegét, megindító, felkavaró és szívmelengető könyv az Istenemberek – olyasmi, amit sosem feled az olvasó, még ha vannak is hibái, ha nem is tökéletes, ha itt-ott tüskeként szúrja is az elménket néhány részlet. Tökéletlenségében is tökéletes mindaz, amit Sznyegov megálmodott, egy túl idealista és jószívű álomkép a jövőről és valamiféle kollektív pozitív ösztönről, amiben hinni lehet – vagy kellene… vagy egykor kellett…

Űropera ez a javából, sok mindenről akar és tud beszélni, és lám, akárcsak a Sztrugackijoknál és sok más, mára elfeledett írónál, itt is jól látszik, hogy a szocialista sci-fi alapvetően elképesztően optimista és idealista, megelőlegezi az emberiségnek azt a jószívűséget, amire ma már csak legyintünk, mondván: ez nem idealizmus, ez naivitás. De nekem nagyon tetszett Sznyegov szinte már megszállott elkötelezettsége, amivel galaktikus háborúkon, elpusztuló bolygókon, meghajlított téren keresztültörve üldözte a reményt és a legvégső fénysugarat. Nem mondom, hogy hibátlanul, mert van azért homlokráncolós rész a könyvben, illetve általában véve is ki merem jelenteni: ehhez a történethez kevés az 1000 oldal (főként úgy, hogy keménykezű tördelők ezt nyolcszázra és egyetlen kötetre is le tudták volna redukálni).

A könyv számomra legnagyobb kérdése az volt, hogy miért lett Eli és a körülötte lévő alig tucatnyi személy relatíve gyorsan és mindenféle magyarázat nélkül az emberiség krémje, kimondva, vagy kimondatlanul vezetője, meghatározó személyisége. A felölelt idő és tér fényében Sznyegov nagyon kevés karakterrel dolgozik, tényleg csupán tíz-tizenöt fontos szereplő mozog a színen, de az ő tetteik és döntéseik egész csillagrendszereket befolyásolnak… térben az események kiterjedése szinte felfoghatatlan, és tényleg nem zavarna, hogy mindvégig erre a nagyjából tizenöt főre fókuszálunk, ha meglenne ennek az indoka. Makszim Kammerer, Anton-Rumata, vagy Luke és Leia a maguk történetében például érthetően, predesztináltan kerültek fókuszpontba, de Sznyegov szereplőiről nem tudom ugyanezt elmondani. A kezdetekkor egy kis társaságot ismerünk meg, különböző jellemű karaktereket, akik közül többen még fejlődésben vannak (leginkább Eli), aztán elég hirtelen kerülnek kiemelt rangba, és miközben a kor emberiségéről semmit sem tudunk meg, ők lesznek a Föld legfontosabb hadvezérei, gondolkodói, döntéshozói. Hasonlóképpen rejtély maradt számomra Eli – ahogy haladt előre a cselekmény, egyre többször vált ellenszenvessé, nem egy olyan kijelentést adott a szájába Sznyegov, amitől felszaladt a szemöldököm.

Szintén sajnáltam, hogy Luszin, Harsona, Adaam és Leonyid nem kapta meg mindig a kellő reflektorfényt, csupán néhány kulcsmomentumban, enyhén hatásvadász módon kerültünk hozzájuk érzelmileg közel – de akkor bizony nagyon, Sznyegov igazán ért az olvasó szívének meglágyításához.

És mindennek dacára is azt mondom, hogy az Istenemberek klasszikus – a molyos adatok alapján meg is van a maga közönsége, de hogy miért nincs egy lapon emlegetve a Rámával, az Alapítvánnyal, vagy a Stalkerrel, az számomra rejtély. Egyébként, mint oly sokszor, ennek a könyvnek az esetében is átléptük azt a bűvös időbeli határt, amitől az író az emberiség történetében egy új korszak kezdetét jósolta. És bebizonyosodott: az elképzelés valóban naiv volt. Véletlenül viszont megfestette fajunk kissé lehangoló aktuális viselkedésmintáját is, csak éppen a galaktok képében…

Tessék olvasni, fontos és jó könyv!

2 hozzászólás
>!
Quator
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Egy nagyon hosszú kaland, mely során, amit főleg értékeltem a könyvben az az író fantáziája. Ebben az űroperában ugyanis hatalmas területeket járhatunk be az űrben az emberek kalandjait követve, amely során megismerhetünk több civilizációt, és rengeteg történésben és kalandban lehet részünk. Vannak a regénynek magaslatai és mélypontjai is, de összességében megmozgatja a fantáziánkat az elénk tárt hatalmas univerzum. A gyenge oldala a könyvnek a szereplők, vagyis a karakterek jellemeinek kidolgozása. A legtöbb szereplő ugyanolyan, hasonló jellemileg. Érdekes, hogy az eddig olvasott szovjet sci-fikben is ezt tapasztaltam. A másik már ismert elem, az emberek optimizmusa, erkölcse, humanizmusa, és idealizálása. Ez egy kicsit művi hatást kelt, hiszen nem így ismerjük az embereket, de számomra megszokható ez a világkép, egyébkénk érdekes, hogy ha az ellenpontot, Amerikát nézzük, ott is létezik ez a tökéletes embertípus, vagy én legalábbis valami ilyesmit éreztem a Star Trek sorozat egyes évadainak szereplőinél. Irodalmilag nagyon változó a színvonal, de összességében inkább ponyvaszerű leírást kapunk. Tehát a szöveg minősége, és a karakterek közepesek, feledhetőek, de maga a történet grandiózussága miatt, a hatalmas világ felépítése, és az író fantáziája nálam megérdemli a 4/5 csillagot. Szinte végig izgalmas volt számomra a történet, ami három könyvből áll (ez van két kötetbe belevarázsolva), de a végére kicsit leül a sztori, túl szárazzá és filozofikussá válik, legalábbis a harmadik könyvre gondolok, pedig sok mindent ki lehetett volna belőle hozni, de az utolsó sorok nagy egésszé zárják le a cselekményt. A legeleje „érdekes” még, mert sárkányokról, és pegazusokról olvasunk, amit nem tudtam hová tenni, de mindenre lesz racionális magyarázat, úgyhogy nyugodtan olvassátok tovább.

>!
Arturo P
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Ó, ha a megjelenésekor olvastam volna ezt a könyvet, rögtön az egyik nagy kedvencem lett volna. Most, majd' harminc évvel később, „csak” egy nagyon jó könyvnek tartom.
Az alapfelállás olyan, mint sok, a keleti blokkban íródott sci-fi regénynél: az emberiség egyesült egy nagy világállamban, ahol mindenki egyenlő. Az emberek szükségleteik szerint részesülnek a javakból, és képességeikhez mérten veszik ki részüket a munkából – kvázi megvalósult tehát a kommunizmus. Az emberiség feltalálta a fénysebesség feletti utazást, ennek segítségével számos idegen civilizációval felvette a kapcsolatot. Az idegen lények mindannyian alacsonyabb fejlettségi fokon állnak nálunk, mi pedig eljátsszuk az idősebb testvér, a nagy jótevő szerepét.
Ez eddig mind nagyon szép, de hol marad a konfliktus, ami előreviszi a történetet? Azt is megkapjuk: felbukkannak a pusztítók, akik fejlettségben talán előttünk járnak, de erkölcsi kérdésekben egészen más elveket vallanak. Az első két könyvben velük csap össze az emberek vezette szövetség. A harmadikban egy még hatalmasabb ellenfél tűnik fel a színen, a ramírok. Hőseinknek velük igazán nehéz dolguk van, ha egyáltalán ép bőrrel meg akarják úszni…

Monumentális munka, végig izgalmas, olvastatja magát. Nagy űrflottákat, népeket mozgat, rengeteg és változatos helyszínt vonultat fel – ennyiben remek űropera, ugyanakkor hard sci-fi elemeket is tartalmaz (bár az ötletek némelyike, legalábbis mai szemmel nézve, nem tűnik túl reálisnak). Voltak pontok, ahol nekem már túl sok volt az optimizmusból, de ez sem sokat von le a regény értékéből. Ha valakinek előítéletei lennének a szovjet sci-fikkel szemben, nyugodtan tegye félre őket; ezt a könyvet bátran elolvashatja mindenki, aki szereti a műfajt.

>!
Móra, Budapest, 1988
1028 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631164187 · Fordította: Bánlaki Viktor
1 hozzászólás
>!
jezsek P
Szergej Sznyegov: Istenemberek

"Én ember vagyok; már hatalmas, de még nem tökéletes. Én a világ ifjúkora vagyok, behatolása az ismeretlenbe, és nem az örök megmaradás mozdulatlan bölcsessége."

Galaktikus felderítés, Behatolás a Perseusba, A fordított idő gyűrűje.
Ezek a két kötetes Istenemberek három fő részének címei. Ha úgy tekintem a két kötetbe foglalt három könyvet, mint három különálló, de egy sorozat részeit alkotó műveket, akkor talán nagyobb – akár háromszoros – olvasási élményt nyújt. Mert így pont háromszor olvashattam a felvezetést, volt három tetőpont, és három befejezést is kaptam. Egyszerre elolvasva a teljes művet emiatt egy nagyon hullámzó, időnként már-már unalmas történetfolyamon haladtam végig. Voltak részek, amelyeket felére-harmadára csökkentve izgalmasabb lett volna a könyv, a mondanivaló, az izgalmas gondolatok nagyobb figyelmet kaptak volna. Nem a fizikai vagy erkölcsi fejtegetések tartoztak a meghúzandó részekbe, hanem pl. a kígyólány a Végáról, a szerelem Mary-vel, vagy az utazás, várakozás leírása. Ami miatt a könyv nem nyerte el teljes körűen a tetszésemet a terjedelmen túl, az a mindent átható emberi felsőbbrendűség hangoztatása, a földönkívüli lények, intelligenciák külső alapján történő megítélése és az esetleges embernél magasabbrendű képességek olyan megnagyítása, hogy azok torzzá, nevetségessé váltak. Mindezek miatt nem volt olyan szereplő – akár ember, akár nem – aki személyiségével végigvitt volna, szükség esetén továbblendített volna a történetben, mert a főszereplő mesélő Eli Gamazin nem volt képes rá.
Megjelenik az általam igen kedvelt elmélet, mely szerint az ember talán mégsem olyan hatalmas és nagyszerű, mint hinnénk… talán észre sem vesznek minket, talán csak félresöprik az emberiséget, a Földet, ha nem is egy hiperbekötőút miatt, vagy egy árokparti falatozás kedvéért, de alig-alig vesznek tudomást létezésünkről. Ezért a hangya-nyúl-favágó gondolatmenet volt az egyik legjobb a könyvben.
A térrel és idővel kapcsolatos elméletek is nagyon tetszettek, az író kihasználta azt, amit a térhajtómű „megalkotása” kínált.
Nem sajnálom az időt, amit rászántam, de érzem azt, három részes sorozatként kezelve, az egyes könyvek közé szünetet iktatva talán nagyobb hatású mű lehetett volna számomra.

>!
marschlako P
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Mindig rejt magában némi kockázatot több mint 25 évvel ezelőtt olvasott kedvencek újraolvasása, de ez a könyv annyira mély nyomot hagyott bennem akkoriban, hogy bele mertem vágni. S egyáltalán nem bántam meg. Bár ma talán már kicsit megmosolyogtató túlzott optimizmusa, az ember hatalmába vetett rendíthetetlen hite (hát igen, minden bizonnyal ezért is tetszett annyira gimis koromban), de ugyanúgy magával ragad, mint anno. Igaz, ha most olvasnám először, minden bizonnyal nem lenne akkora hatással rám; hiába, ahogy telik az idő, egyre nehezebb az embert lenyűgözni. Ebben az is közrejátszik, hogy Kim Stanley Robinson (és tanulmányaim) átformálta mai ízlésemnek hajmeresztő elképzeléseket is felvonultat ez a könyv, de hát mióta ismét olvasok minden nap meséket, ez most már egyre kevésbé zavar. Végül is (s ezért is biztos többen is megköveznek) a sci-fi nem más, mint mese nagyobbaknak, s jó egy kicsit kiszakadni a valóságból. Érdekes, hogy az első két könyv sokkal jobban megmaradt az emlékezetemben, pedig a harmadik talán még jobban olvastatja magát, noha jóval komorabbra sikeredett. A régi sci-fi kedvelőinek kötelező olvasmány.


Népszerű idézetek

>!
Zsola

– A szerencsés véletlenek igen gyakran alapos előkészületeket igényelnek.

>!
Szelén P

– A szándékaid szépek, André, de megvalósíthatatlanok. Én azt hiszem, nem léteznek olyan művészi alkotások, amelyek a világmindenség valamennyi értelmes lényére hatnának. Az emberi az embernek szól. A gondolkodó halaknak más kell: lehet, hogy olyasmi, ami tökéletesen felfoghatatlan számunkra.

29. oldal, I. könyv, I. rész: Galaktikus felderítés

Kapcsolódó szócikkek: antropomorfizmus · művészet
>!
Chivas

Azzal kezdte, hogy első látásra az emberek ügyefogyottnak, tehetetlennek tűnnek.
– Nehézkesek vagytok, lomhák, nem tudtok gyorsan mozogni. És a legfontosabb: az élettevékenységetek csak a feltételek nagyon szűk tartományában lehetséges, ha a körülmények egy kicsit is megváltoznak, elpusztultok. Nem bírjátok elviselni sem a forróságot, sem a hideget, sem a ritka levegőt, sem a nagy nyomást, sem az erős sugárzást, sem a hosszas éhezést, sem a szomjúságot, sem a nagy gravitációt. Mi lenne veletek, ha műszerek és gépek nélkül egy idegen világba kerülnétek? Még az érintkezés módja is elképesztően tökéletlen nálatok; a beszédetek is nehézkes és lassú, gondolatátvitelre sem vagytok képesek. A létfeltételeitek tartománya olyan keskeny, hogy tragikus módon szinte hajszál vékonyságú vonalnak látszik; az emberiség élete ezen a hajszálon függ.

>!
Spaceman_Spiff IP

Én ember vagyok; már hatalmas, de még nem tökéletes. Én a világ ifjúkora vagyok, behatolása az ismeretlenbe, és nem az örök megmaradás mozdulatlan bölcsessége. Még nem tanultam meg, hogy egy pillanat alatt és tökéletesen megértsek mindent, bár törekszem erre.

1026. oldal, Harmadik könyv, Második rész, 12.

Kapcsolódó szócikkek: ember, emberiség · emberség
>!
Dominicana

– Mit jelent az, hogy nagyon őszinte?
– Hogy is magyarázzam meg? Ha például nálunk valaki azt gondolja a másikról, hogy az jó vagy szép ember, rögtön meg is mondja, hogy örömet szerezzen vele.
– Ez nálunk is így van.
– Na látod! Ellenben ha a másik rossz, idegesítő, mogorva, akkor ezt elhallgatják, nehogy az illetőt elkeserítsék.
– Ezt nem értem. Örülni kell, ha az embernek megmondják, hogy rossz, hiszen akkor nekilát megjavulni.
– Hát tudod… A Földön még a számítógépnek is rosszulesik, ha szidják.

152. oldal

Kapcsolódó szócikkek: őszinteség
>!
Chivas

Csak az ostobák nevetnek előre olyasmin, amiről még soha nem hallottak.

>!
Spaceman_Spiff IP

A fizika törvényei szerint az erőterek a távolság arányában gyengülnek, de a gonoszság nem válik kisebbé; ha messze van tőlünk, a gonoszság nem fordítottan arányos a távolsággal. Akár közel, akár távol gyötörnek védtelen lényeket, a szívem egyformán sajog értük!

227. oldal, Első könyv, Második rész, 13.

Kapcsolódó szócikkek: gonoszság · gravitáció
4 hozzászólás
>!
Chivas

A gyerek világképe egocentrikus, a világmindenség középpontjában ő áll, minden körülötte forog. Eljön majd az az idő, amikor megismeri valódi helyét a világban. Erősebbé és bölcsebbé válik, de ugyanakkor ez az egykori gyermek, aki a világ középpontja volt, a világmindenség egyik szürke részévé lesz.

>!
Zsola

És akkor majd csodálkozva értitek meg, hogy én, az apró kis lény egyenlő nagyságú vagyok a világmindenséggel. És hogy valamennyiünkben benne van az egész világmindenség, mivel valamennyiünk nem egyéb, mint a világmindenség mélységes megértése, hogy mi vagyunk a világmindenség önmegértése. Mert én vagyok az élet, mindegyikünk maga az élet! Az élet pedig a természet minden csodája között a legnagyobb csoda.

>!
Gigger

Szomjazzuk az újat, ugyanakkor félünk elveszteni a régit. Pedig egy kézben csak egy dolgot lehet tartani, egy lábbal csak egy kengyelbe lehet lépni, de ha alaposan belegondolunk, valamennyien ezt is, azt is akarjuk. Vajon nem ebből származik a búcsúzás szertartása, az utolsó összeölelkezés, a könnyek, az elválás miatt érzett szomorúság?


Hasonló könyvek címkék alapján

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Ugrás a jövőbe
Ivan Jefremov: Az Androméda-köd
Gabriel Wolf (szerk.): Robot / ember
Ivan Jefremov: A Bika órája
Kir Bulicsov: Túlélők
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Andy Weir: A marsi
Isaac Asimov: Asimov teljes Alapítvány – Birodalom – Robot univerzuma V.
René Laloux – Moebius: Az idő urai