Nappali ​őrség (Őrség 2.) 88% 238 csillagozás

Orosz fantasy, akármennyire is tűnik stílusidegennek, működik, röghöz kötötten, érzelmesen, egy édes koktél helyett, igazi 70% alkohol tartalmú vodkát szopogatok. (egyenesen a fagyasztóból) Ledönt a lábamról, felkavar, ábrándozol az élet nagy dolgain, miért is kell az egyensúly? miért nem jó? ha szép zöld mezőkön, tarka virágszirmokkal borított réteken, báránybégetés mellett létezünk (halálra unnám magam, igazi Mátrix paradoxon) inkább vissza a városba, mert bizony ott van a piszkosan izgalmas, igazi élet. Moszkva a 2000-es évek fordulóján, teljes a kilátástalanság, zűrzavar, se a társadalom, se az őrségek nem igazán urai a helyzetnek, és még a tükör is megérkezik, hogy egyensúly teremtsen. Jing-jang, nincs fény árnyék nélkül, ahogyan moralitás sincs bűn nélkül. Elgondolkoztatóan orosz história ez, nekem nagyon bejött, talán jobban is mint az első része.

A sorozat első részét szerettem, vártam a folytatást, ezért elég optimistán vágtam bele a második részbe – hogy aztán rögtön el is veszítsem a lendületet. A könyvben található három történet közül az első kettőt nem élveztem annyira, helyenként konkrétan untam, ezért párhuzamosan belekezdtem egy másik könyvbe, mert ehhez nem volt kedvem. Aztán úgy voltam vele, hogy csak legyűröm a harmadik történetet, és szerencsémre ez már bejött, jobban hozta azt a hangulatot, amit vártam. Ez után legalább nagyobb lelkesedéssel olvasom majd az Alkonyi őrséget.

Ez a leggyengébb Lukjanyenko Őrség kötetei közül, de még ennek a történetnek is megvan a maga másféle varázsa.

Nem véletlen ültem másfél hónapot ezen a könyvön. Nem azért, mert szörnyű, és nem tudtam legyűrni a torkomon. Távolról sem. Egyszerűen hangulat kell hozzá, meg egyszerre sok idő. Az meg nem mindig volt. Mert nem egyszerű ráhangolódni a 2000-es évek Oroszországának világára, kicsit más, kicsit kegyetlen, kicsit szomorú. És még akkor ott vannak a Másfélék (bevallom, volt két olyan figura, amiről eddig még nem hallottam), nyomasztó, pattanásig feszült helyzetük. Hm, no.
A könyv hozta az előző rész színvonalát, bár az első szakasz kicsit eltért azok hangulatától, ez nem von le semmit az értékéből. A setétek világába lényegesen nagyobb betekintést kaptunk, ami szuper, mert bár a szerző, úgy érzem, továbbra is a fény erőihez húz, többet tudtunk meg a másik oldal motivációjáról, működéséről, bár az is kiderült, hogy semmi sem fehér, vagy fekete. Hm… setét, vagy fényes. A nyomasztó érzés, hogy az eseményeket valaki(k) folyamatosan a háttérből mozgatják, végigvonul a könyvön, és nem csak az olvasót tartja transzban, hanem a szereplőket is.
Jó, hogy az előző kötet viszonylag limitált szereplőgárdája kinyílt, számos új figura lépett be, bár a régiek is szerepet kaptak.
Összességében jó kis fantasy, szívesen olvastam (és olvasom majd valamikor többit is).

Ez olyan kötet, ami nagyjából meg is felel a folytatások iránt támasztott elvárásaimnak: hozza az első kötet szinvonalát vagy letaglóz. Az utóbbi még elmaradt, de az első elvárást már teljesítette. Sőt, annyiból jobbnak tartom az előző kötethez képest, hogy itt erősebben kijött a három különálló rész egybefonódása, szóval így tényleg egy regény formát adott ki. Az Éjszakai őrségét inkább éreztem egy 3 kisregényből összeálló kötetnek, mint ezt.

A nézőpontváltás is mindenképpen jót tett a történetnek. A három Setét spoiler E/3-as elbeszélése rendesen árnyalta az egész Őrség világot, így én már nem is tudom, hogy mi a jó és mi a rossz. Minden szürke ötven árnyalata, hogy közhelyes legyek. Emellett megmaradt a Másfélék emberi oldala is, ami bőven van a Setétekben is, ezt főleg Aliszánál éreztem.

Összességében jó kis kötet volt ez is, lassan kezdem a harmadikat is. Ez a Fafnir meg Messiás vonal nagyon felcsigázta a kíváncsiságomat.

A végén visszadolgozta magát a könyv, mert az elejét lecsillagoztam volna.
Nem tetszett az úttörő táboros rész, ennél keményebb kegyetlenebb a homály, és terjedelmesre is sikeredet, még akkor is, ha ott volt mögötte a cselekmény, amit azért ötletesebben is kitalálhatott volna az írópáros. Aztán jött a tükör amire azt mondtam, na erre vártam, egy igazi rejtélyre, egy setétre, aki mégis más. Sokat emelt a könyv megítélésén. A Prágai rész meg kifejezetten jól összefoglalta a regényt, és megadta a válaszokat amik már a 2 könyv után ott voltak a fejembe, kimondatlanul. Persze nyitott is kapukat, sőt több „valószínűség vonalon” is folytatódhat a könyv.
Meglátjuk mit hoz a 3. rész.

Hát nem is tudom… Valahogy nem győzött meg ez a könyv… Jó volt, jó volt, az első sztori még tetszett is, meg persze a vége se volt olyan rossz, de a kettő közötti rengeteg sor nem tudott lekötni… Sokszor untam…

Tetszett benne, hogy a nappali őrség szemszögéből látunk dolgokat, aztán persze rájöttem, hogy ez inkább csak az elejére volt igaz, később már bekapcsolódott az éjszakai is… Nem erre számítottam…
De említésre méltó magyar sör tényleg nincs, ebben igazat adok :)

A sorozat első része nagyon tetszett, bár csak 4,5 csillagok kapott tőlem, mert úgy gondoltam, ez egy jó kezdet, hagyni kell kibontakozni a többi kötetet…
Ehhez képest tényleg nagyot csalódtam…

Persze nem adom fel, el fogom olvasni folytatásokat, de most kell egy kis szünet…

Gyanakodtam már, hogy Lukjanyenko átállt a Setét oldalra, az első rész annyira fájdalmasan kínos. Alisza teljesen hiteltelen karakter, amennyiben is minden az átlagosnál némiképpen kigyúrtabb vagy/és szebben gitározó mellékszereplőbe azonnal és halálosan szerelmes lesz, közben viszont a szélhámos taxisofőröket olyan frappánsan intézi el, hogy az bármelyik Tarantino filmből szalajtott badass csajnak a becsületére válna. Én már csak tudom. Kísérletnek éreztem az első részt, próbálkozásnak egy új műfajjal, ami pedig nem más, mint a romantikus-erotikus YA. Nem mintha bármi elvi bajom volna azzal az elképzeléssel, hogy Zavulonnak, a gigamega übertáp fősetétmágusnak emberi oldala is legyen, abban viszont meglehetőst bizonyos vagyok, hogy az eredeti koncepció nem egy kitinpáncélos Mr. Grey volt.*
Úgy sejtvén, hogy minderre az egyetlen mentség az, ha Vlagyimir Vasziljev valójában 18 éves és nőnemű, a félbehagyás gondolata is megfordult a fejemben, de korábbi tapasztalataimra alapítván végül kitartottam, és megérte.
Az első rész mindazonáltal borzasztó, vallatni lehetne vele.

A későbbiekben aztán a régi szereplők felbukkanásával helyreáll a rend; Antonnak örömkönnyek közepette borultam a nyakába, és a maga idejében Zavulon „személyiségzavara” is elmúlik, illetve értelmet nyer, más megvilágításba helyezvén az első részt is. A továbbiakra már egy rossz szavam se lehet, hacsak nem az, hogy a Setétek filozófiáját utoljára Sade márkinál olvastam, és azóta sem lett elfogadhatóbb; bár ezt az akár mások rovására is megélt szabadságot mintha Iván Karamazov is pedzegette volna.
A végére az is kiderül, hogy az első rész rémes young adult romantikája sem afféle eltévelyedés volt, hanem egy döntő mozzanat a Hatalmasok végeérhetetlen sakkjátszmájában.

*Aminek az elolvasását természetesen csakis a tarkólövés alternatívájaként tudom elképzelni. Én sosem állítottam, hogy nem vagyok előítéletes.

Már az első rész után is éreztem, hogy ehhez a sorozathoz felemás érzelmekkel fogok viszonyulni. Most is ugyanaz a kettős érzés ragadott magával, ami egy pókerarccal lejátszott sakkpartira és egy olyan Jamie ötperces kajára emlékeztet aminek a hozzávalóit egy hétig érleltük a hűtőben.
Nem és nem tudok megkedvelni senkit ebben a könyvben, sem a fénypártiak oldaláról sem a setétekéről. Persze érdekel Anton és Szveta sorsa, ahogy Zavulon és Geszer játszmái is, de el kell fogadnom, hogy soha nem fogok magamtól rájönni a miértekre, meg kell várnom míg a számba rágják. Nem vagyok egy nagy rejtélyeket megoldó zseni, sakkban is csak azt tudom melyik bábu hogyan lép, de tuti, hogy egy ötéves megverne, így inkább csak végigülöm amit Lukjanyenko elém rak és a végén azon töröm a fejem, hogy vajon tetszett-e.
Most azt mondom tetszett, mértékkel. Az elejét unalmasnak a végét izgalmasnak találtam, három csillagot szándékoztam adni, de a vége, nos…, mégiscsak izgalmas volt, megérdemli a négyet.

Ha a sorozat első része tetszett, akkor ez csak tovább javított a színvonalon, mert még annál is jobb! Három, egymással látszólag csak laza szálakkal (vagy még azokkal sem) összefüggő történet, melyek a legvégén, a könyv befejezésénél nyernek közös értelmet. Nagyon tetszett mindhárom sztori, ráadásul az első könyv bosszantó hibáit (a „túlagyalás”, valamint a magyar kiadás minősége) is kijavították, itt csak a harmadik részben jelenik meg a tipikus orosz filozofálgatás, ám ezúttal ez szinte még nagyszerűen meg is alapozza a hangulatot a bírósági tárgyalás és a végkifejlet előtt, amikorra ismét felpörögnek az események.
Már az első könyvben is megjelent az a bizonyos értékrelativizmus, ami itt igencsak felerősödik, sokszor fel tudtam volna képelni a Fénypártiakat (főleg Igort az első rész végén), bár nekem valahogy a Setétek sem lettek mind olyan szimpatikusak, kivéve Edgart, aki kedvenc szereplővé lépett elő a komplett sorozatot nézve is. Nagyon jól megalkotott, összetett, és szimpatikus gondolkodású karakter. Remélem, találkozni fogok még vele a későbbi könyvekben…