Ugrás ​az ismeretlenbe (Ugrás 2.) 84% 96 csillagozás

A geometereknél frankón kolbászból van a kerítés, társadalmuk jóléte nem ismer határokat. A család intézményét beszüntették, felcserélték a Nevelőkével; ők nem mások, mint amit a nevük takar, annyi extrával, hogy őszinte szeretet fűzi őket növendékeikhez, és rendíthetetlen elhivatottság a munkájukhoz. A populáció egyedei csecsemőkoruktól internátusokban nevelkednek, ezzel is biztosítván azt, hogy a társadalom kifogástalanul vakhitű szolgáivá fognak felnőni – és nem csak hogy azzá nőnek fel valóban, de ekként boldogok is.
A geometereknél a nyomort hírből sem ismerik; jólétükkel a földlakók nagy százaléka alighanem boldogan cserélne. Főhősünket, Pjotr Hrumovot mégis a frászos nyavalya töri ki már csak a gondolatára is társadalmuknak.
Miért is?
Kinek is van igaza?
Merthogy a Föld, az aztán csóringer egy hely a geomterek Hazájához képest. Nyomorban élünk, szegénységben, háborúk vannak, világbéke az meg nincs. Mik legyünk hát inkább: agyatlan, ám feneketlenül boldog zombik a jóléti társadalmak netovábbjában, vagy szabad akarattal rendelkező individuumok idelent a jó öreg Földön?

Sztrugackijék műveinek ismerete nem szükséges hozzá, de ad némi pluszt. Az akciójelenetek, na azok meg elképesztően menők.
Nem is hinnétek, mit veszít az emberiség azzal, hogy ez a duológia így szép suttyomban a feledés homályába illetőleg az Őrségek árnyékba merül, arra kárhoztatva, hogy a L. fanokon kívül a kutya se olvassa. Nincs ez így rendjén.

A legjobb Lukjanyenko eddig. Alapmű, tíz csillag!

Milyen legyen az emberiség jövője?

A jó orosz fantasztikum valahol mindig az ideális társadalom kereséséről (is) szól. Így volt ez a szovjet időkben és így van az új évezredben is. A duológia első része klasszikus űroperákat elevenített fel a keleti és a nyugati blokkból, és ezek világnézetét ütköztette egymással. A második kötet is hasonló játékot játszik, de ezúttal modernebb elemekkel. Az Árnyék „tégy, amit akarsz” felfogása, totális – és emiatt néha céltalan – szabadsága ugyanis a kortárs transzhumán sci-fi elé tart görbe tükröt. (Görbe, mert orosz, és itt nem a technológia selejtes mivoltára célzok :)) Az Árnyék megadja, amit akarunk – kivéve, ha az egy másik egyén szabadságát korlátozná. De képes-e megadni azt, amire szükségünk van? Illetve tudjuk-e, mire van szükségünk?
Pjotr Hrumovot úgy nevelte a nagyapja, hogy képes legyen dönteni a Föld sorsáról. Megint egy ismerős elem, igaz? spoiler De míg az a másik figura elfogadja, hogy ő a tökéletes döntőbíró, Pjotr emberként viselkedik – még akkor is, amikor biológiai szempontból jóval több annál – nem pedig istenként. Egy újabb elem, amelyben Lukjanyenko „belejavít” egy klasszikus, de bizonyos nézőpontból idejétmúlt sci-fi toposzba. Napestig sorolhatnám a hasonló elemeket, de talán ennyi is elég, hogy rámutassak: az Ugrás-duológia egyfajta áttekintése, újraértelmezése és szintézise az átörökítésre érdemes űropera-motívumoknak.

„Felnőnek a gyerekek, akik csillagközi repülésről álmodoznak… az lehetetlen, hogy a gyerekek ne álmodoznának a csillagokról!"

Így van ez velem is, bár én is néha gyereknek érzem magam…
Beülnék egy űrhajóba vagy egy jumperbe és világokon át száguldoznék a tökéletes boldogságot keresve. Megbámulnám a sok idegen lényt, csodálnám az ismeretlen városokat. Rettegnék hol ébredek fel majd másnap…De ez nem lenne gond, hiszen végtére is emberek vagyunk és eléggé kíváncsiak is a legtöbben. A valóságban egyszer élünk, most kell elindulnunk életünk nagy kalandjára! Az álmokban azonban annyi életet élhetsz egyszerre, amennyit csak akarsz vagy tudsz…esetleg még te magad sem tudhatod egészében, ki is vagy…Ez bármelyik emberre ráillik. Nehéz megtalálnunk önmagunkat vagy kiismernünk teljesen másokat. Mindenkiben vannak értékek, még ha nem látszik semmi sem és oly mélyen is van, de létezik. Ezt nevezem csodának. Mert kik is az emberek?

„Az ember olyan, mint a csillag, mondogatják a Földön. Boldog-boldogtalan, főként a filozófusok és a költők. És szavaiknak mindig ugyanaz az értelme. Hogy távol, nagyon távol vagyunk egymástól… elveszettek az örök éjszakában… kivetettek az örök pusztaságba… Az ember mint csillag? Hát itt vannak az ő csillagaik! Egymást elhomályosítva. Szőnyegként szétterítve. Egymásba kapaszkodva."

„Mik vagyunk mi a Mindenséghez képest?" – Döntse el mindenki saját maga!

Tisztelgek Lukjanyenko előtt, aki megteremtette az Ugrást. Ugyanakkor szomorú is vagyok, hogy ezzel vége a sorozatnak.

Mit lehet tenni, ha azok a ronda földönkívüliek megint gonoszul dörzsölik a tenyerüket, hogy nekünk „Gyengéknek” kicsit alánkpörkölnek és megsemmisítik a Földet? A megoldás valahol sok millió fényévnyire vár.Tegyünk mindent egy lapra fel, és célozzuk meg az ismeretlent valahova a Galaxis magjába. Nem tudjuk hova kerülünk, a lehetőségek a végtelenbe nyúlnak.. és lehet a gyengeségünk épp az erősségünk lesz.
Néha kicsit túl orosz, de ez egyben vicces is, néha kedvesen naiv, néha filozofikus. A vége tényleg kiszámítható és összeszaladt, de összességében tökéletesen kikapcsol a mi szó szerint földhözragadt világunkból.
Kedvencem a bölcs öreg szimbióta Kualkua, és az ő harci transzformaciója. :)

Az első kötet után mindenképp el akartam olvasni a másodikat is. Nagyon tetszett a második kötet, alig bírtam néha letenni. spoiler

jobban tetszett, mint az első rész, de épp csak. az sokat dobott rajta, hogy elszakadtunk a Földtől.
ami idegesített az az, hogy ez a világok őre/őrök világa csak pepitában. meg ufókkal. de lényegében ugyanaz. valahogy többet vártam. sajnálom :(

Valami miatt nem írtam a második kötetről értékelést, pedig szintén nagyon jó volt, azóta még azt is megtettem, hogy oroszul is elolvastam a kedvenc részeimet mindkettőből. (Azt hiszem, kicsit bővült a szókincsem aprít-öl-kalapál témakörben. :D ) A következő lépés azt hiszem, az lesz, hogy az egészet elolvasom oroszul hangoskönyvben és közben nézem a magyar szöveget az ismeretlen szavakért, habár még csak a második van meg. Ezt csak azért írtam le, hogy látsszon, mekkora fanatikus rajongást képes bennem ébreszteni az Ugrás-sorozat. ;]

Ez a könyv rögtön egy gyönyörű posztszovjet résszel kezdődik, sok mindennek ellen lehet állni, de az orosz állambiztonsági szervek munkatársainak igen nehezen. :D Öcsém nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy a könyv nincsen angolul, de ez pont egy olyan szakasz, amit talán Nyugaton nehezebben is tudnának értékelni. (Aztán hmm, mondjuk úgy, hogy általánosabb érvényű lesz a történet, de ennek a kötetnek az eleje kimondottan ilyen. Sőt visszagondolva talán a másiknak is, habár ott olvasás közben kevésbé tűnt fel.)

Sok a csavar és volt ahol csak pislogni tudtam, de látszik, hogy ki van az egész cselekmény aprólékosan találva, nem csak ahogy esik, úgy puffan. Egyedül az nem tetszett, hogy így utólag belegondolva az emberek talán kissé túl magas polcra jutnak a könyv végére, és ez a valóságban nem így szokott történni, ha egy elmaradottabb terület csatlakozik egy kevésbé elmaradott területhez. (Lásd pl. új EU tagállamok.) De ez sok más scifire is jellemző, pl. Mass Effect… Szeretnék már egyszer egy olyat is látni, ahol az emberek az elején eléggé elmaradottak és a végén is azok maradnak. De erről tervezek írni egy hosszabb esszét, úgyhogy most itt inkább abba is hagyom, meg a többi már spoileres lenne.

Kualkua rulez. A többiről meg nem beszélek.

Nem tudom, h az első rész valóban jobb volt, vagy csak én voltam akkor sokkal elvakultabb Lukjanyenkoval szemben, de ez a könyv most egy hatalmas katyvasznak tűnt számomra, aminek a a közepétől már csak a végét vártam.
Tele van ötletekkel, egymás hegyére-hátára dobálva, de minden olyan baromi egyértelmű mindenkinek, 2oldal múlva már amúgy is mással foglalkoztunk, a karakterek ebben a kötetben idegesítettek, a cselekményt pedig kidolgozatlannak és átgondolatlannak éreztem.