A pisztolyt átvettem a bal kezembe, jobbal előhúztam a tokjából a machetét.
– Hogy szerepel a telefonodban? – kérdezte Nasztya. – Mint Mihail vagy mint Bedrenyec?
– Mint kriptaszökevény – feleltem komoran.
Őszintén bízom Lukjanyenkoban, de tekintettel arra, hogy nem szeretem a zombikat, ettől a könyvétől kicsit azért tartottam. Szerencsére nem Lukjanyenko lenne, ha írna egy teljesen átlagos/klasszikus zombis regényt. Nem, ő tulajdonképpen fogta a krimik terén már jól bejáratott furcsa páros eszközét, és csavart rajta egyet: a páros egyik fele ember, a másik pedig kváZi, vagyis öntudatra ébredett zombi feltámadott.
Maga a történet egy posztapokaliptikus környezetbe helyezett, személyes drámával keveredő krimi. Olyan világban járunk, ahol a normál emberek mellett léteznek a klasszikus zombiként viselkedő feltámadottak és az ő öntudatra ébredt/öntudatukhoz visszatért változataik, a kváZik. Ebben a világban, ahol a halottak kevés kivételtől eltekintve zombisodnak, tevékenykedik haláleseti ügykezelőként E/1 főhősünk, Gyenyisz Szimonov, vagyis a feltételezett friss halottakhoz kell kiszállnia, és befogni, vagy véglegesen megállítani őket, mielőtt nekiindulnak felfalni a nagyvilágot. Persze, tekintettel arra, hogy Gyenyisz rühelli a feltámadottakat és a kváZikat is, nem túl meglepő, hogy részéről elég sokszor a végleges megállítás az eredmény. Hozzáállásán nem lendít az sem, hogy a kváZik időnként panaszt emelnek ellene, végül pedig kap egy kváZi társat. A páros egy viszonylag egyszerűnek tűnő gyilkosság felgöngyölítésével indít(ana), amiről persze pikk-pakk kiderül, hogy minden csak nem egyszerű, és oldalakon belül el is szabadul a pokol…
Maga a nyomozás kifejezetten tetszett. Okos ellenfelek játsszák ezt a macska-egér játékot, ráadásul itt abszolút igaz, hogy sok minden nem az, aminek látszik, és az indokok nem éppen egyértelműek. A nyomozás folyamán pedig felmerül elég sok minden, amin érdemes eltöprengeni. Kezdve a páros tagjai közti bizalom létén – vagy éppen nem létén, folytatva a kváZik és az emberek közötti akár fizikai, akár szellemi különbségeken, de szó esik a toleranciáról, némi fajirtásról és arról is, hogy ki/mi számít vagy nem számít embernek. Ahogy haladunk előre, szép lassan fény derül Gyenyisz nem túl meglepő múltjára, arra, hogy miért is rühelli ennyire az összes kriptaszökevény népséget. És persze, ahogy az lenni szokott, a személyes dolgok csak még jobban megbonyolítják azt, ami amúgy sem volt egyszerű.
Amin némiképp húzom az orromat, az a világépítés, illetve a hiánya. Lukjanyenko jól bemutatja a jelent, hogy mit tett a világgal a zombikór, ami történetünk előtt kb 10 évvel ütötte fel a fejét. A flashback-ekből az is kiderül, hogy mi történt közvetlenül a katasztrófa után, de maga a katasztrófa a könyv végén is akkora rejtély, mint az elején. Találgatások elhangzanak, hogy mi váltotta ki a zombivészt: vírus – vagy nem, prion – vagy nem, az evolúció következő lépcsőfoka – vagy nem, bármi egyéb – vagy annak az ellenkezője… de válasz nincs, és ez engem eléggé zavar, mert ettől olyan elnagyoltnak hat az egész.
Szóval kérném a tisztelt szerző urat, hogy nyugodtan alkosson még vagy 50 oldalt a meglévő 330-hoz, amiben kifejti a katasztrófát és boncolgat még egy kicsit a már elkezdett témákon, mert tényleg érdekesre sikerültek. Esetleg írjon egy második részt, bár ehhez nem feltétlenül ragaszkodom, mert bár sikeresen eladta nekem a zombis könyvét, továbbra sem szeretem a kriptaszökevényeket.
Update: van folytatás.
PS.: mellékvágány és lehet, hogy csak kombinálok, mert párhuzamosan kezdtem a két könyvet, de azért eltöprengtem rajta, hogy a bárányhimlős vonal vajon utalás-e a Marsbéli krónikákra. Elvégre tudjuk, hogy Lukjanyenko szereti telepakolni mindenféle utalásokkal a könyveit.