Az ​emlékezet labirintusa 1 csillagozás

Bonyolultságukat tekintve nem egyformák az emlékezetnyomok megjelenésének folyamatai. A legegyszerűbb a ráismerés. Ez is alakul ki a legkorábban. Legkésőbb az aktív visszaemlékezés képessége jön létre. Még egy felnőtt is kétszer annyi elemet ismer föl, mint amennyit aktívan visszaidéz.
Ugyanilyen egyenetlenül fejlődnek a bevésés folyamatai. A gyerekeknél eleinte a képek közvetlen rögzítésének képessége alakul ki. Az emlékezet szinte nem is lépi túl az érzékelés határait. Ebből adódik a gyerekekre jellemző eidetizmus (szelekció). Körülbelül 4 éves korukig nem tudnak szándékosan megjegyezni valamit, és még kevésbé tudnak különleges fogásokat alkalmazni. De mohón habzsolják a világot, és a felnőtteknek nincs nyugtuk a kérdéseiktől. Igaz, később nem jól emlékszünk saját kisgyerek korunkra. Azoknak az éveknek az epizódjai elszórt kis tüzekként pislákolnak az emlékezetünket.
A pszichológusok úgy gondolják, hogy ez gyermekkori amnézia, a történelmi emlékezet hiányának következménye: akkor még nem tudtuk az egyik benyomást kapcsolatba hozni a másikkal. Kant hozzáteszi, hogy akkor még személyiségünk se volt.
…Az iskolában emlékezetünk különválik az érzékeléstől. Már van mire emlékeznünk. A benyomásokat, készségeket, tudást tartós kapcsolatok fűzik össze. Tanulni kezdünk, és hozzálátunk földolgozni azt, amit megtanultunk. A szemléletes képeket fogalmakkal, a közvetlen bevésést pedig nyelvi és logikai kapcsolatokkal cseréljük föl. A beszédbeli érintkezés és a szüntelen tevékenység – a játék, tanulás, olvasás, nézelődés és végül a munka – során az emlékezet folyton élesedik. Élményeink pontosabbakká és mélyebbekké, érzelmeink finomabbakká és változatosabbakká válnak, és az emlékezet a maga szolgálatába állítja az ész és az érzelmek minden vívmányát. A gyermekkorban szerzett benyomások tartósabbak, az érett fővel szerzettek viszont szélesebb körűek.

192-193. oldal

Én tettem" – súgta emlékezetem. „De én nem tehettem” – tiltakozott a büszkeségem, mire az emlékezetem meghátrált. (Nietzsche)
Ha az ember valamilyen kiélezett konfliktusba vagy érzelmi állapotba kerül, amelynek még a gondolata is elviselhetetlen számára, akkor a segítségére siethet az un. védekező gátlás, és az élmény háttérbe szorul, és feledésbe merül. Az embert megmenti az önfenntartás ösztöne, amely időnként hatalmasabb, mint az emlékezet.
Az ilyen felejtést S. Freud elfojtásnak nevezte. A kellemetlen benyomások nyomai vagy a velük kapcsolatos, az ember beállítódásával összeegyeztethetetlen asszociációk, amelyek sértik az önérzetét, egyszóval"megkeserítik az életét", gátlás alá kerülnek, és visszaszorulnak a tudat alatti szférájába. De nem tűnnek el egészen. Alig, hogy csökken az éberség szintje, vagy gyöngül a figyelem, a legkülönösebb formában és a legalkalmatlanabb időpontban máris felszínre törnek.

203. oldal