Napszél 60% 47 csillagozás

Nekem nem kellene Szepes Máriát olvasnom. Vagy ha igen, kizárólag a Pöttyös Pannit. A Vörös Oroszlánnal való nem túl jól sikerült találkozást jelzésnek is vehettem volna: ne nyúlj hozzá, nem neked való. Nem is értem, hogy mégis miért…
A Napszél elvileg egy sci-fi, amely a műfaj kliséire építve próbál választ keresni olyan kérdésekre, mint a múlt vétkei és ezek következményei, az emberiség fejlődésének és fennmaradásának lehetőségei ésatöbbi.
A regény középpontjában a mesterséges Édenben, egy steril műbolygón, a Cerberuson élő kozmikus nemzedék négy tagja – két nő és két férfi –, akik a szellemi-erkölcsi-érzelmi fejlődés egy magasabb szintjén (?) keresik a megoldást a Földet lassan megsemmisítő emberiség túlélése számára. Ekkor történik valami különös: egy kozmikus robbanás, majd a képbe – a Naprendszerbe – szó szerint bepörög egy, az ismert természeti törvényeknek fittyet hányó bolygó. És láss csodát, ez a bolygó – bár szerves anyag egyáltalán nem mutatható ki rajta – tökéletesen megfelelne emberi lakóhelynek.
A négy cerberusi és msáik öt, földi kutató vállalja a nem kis veszélyt jelentő expedíciót a két, lila és zöld nappal is rendelkező bolygóra. A megfigyelés és lassan megfigyeltté, kísérleti egérré válás története során a kozmikus, haladó nemzedék „morális esztétikája” a „földhözragadt” nemzedék animális ösztönlényiségével ütközik és kerül megmérettetésre, egy kis lila napszél felforgató hatása alatt.
A végkicsengést erőteljesen befolyásolta a nyolcvanas évek ideológiai napszele, amúgy ennek hatását a gyakori patetikus és didaktikus passzusok, de a regény egészének problémafelvetése is mindvégig jelezték a mérőberendezéseken. Mondanám, hogy néha kiakadt a mutató, ha nem sejteném, hogy az ilyen kütyüknek nincs mutatója.
Az írói teljesítményre inkább nem térnék ki, beszéljenek inkább a csillagok helyettem.

Szerencsére annyira leszólták ezt a könyvet, hogy bár nehezen vettem kézbe és kezdtem bele (csak a hossza volt marha csábító), a végén nem volt sok bajom vele. Néha a delíriumos látomásos részek unalmasak, meg a fejtegetések is, de egyébként az alapötlet jó volt, lehetett volna ebből izgalmast kihozni :-D Gyorsan túl lehet rajta jutni, közben azért kapunk is valamit. Főleg azt, hogy tényleg mennyire barmok vagyunk mi emberek, és azért ezek a „kutatók” is, kapnak egy steril bolygót, ami hasonlít a földhöz, de nem ugyanaz, erre mi az első lépésük? Ültetnek meg baktériumokat eresztenek szanaszét, hát nagyon nagyeszűek! :-D

Nos, a könyv ad is valamit, meg nem is. Az alapsztori jó felvetés, ki lehetett volna ezt szépen fejteni, végig izgalmasan, lebilincselően. A történetvezetés jól indul, a vége felé kicsit zavarossá válik, bár érteni vélem a logikáját. A könyv második felét mintha a Solaris vagy a Sztalker ihlette volna, erősen filozófikus.
Ami nekem nagyon pozitív gondolat volt (1983-ban jelent meg a könyv!), hogy már akkor felhívja a figyelmet arra, hogy az emberiség által tönkrevágott Föld problémáját nem lehet egyszerűen egy galaktikus exodussal megoldani. A hirtelen megjelent új bolygó mintha csak az emberiség álmát testesítené meg: egy nekik kitalált élettér,ahol a tiszta lappal lehet újrakezdeni. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De egyrészt az emberiség képtelen levetni a rossz oldalát, bizonyos tulajdonságait, korlátait viszi magával mindenhová újragerjesztve mindazon problémákat, ami elől menekülne, másrészt előbb-utóbb utoléri az a felismerés, miszerint a Föld még mindig sokkal megfelelőbb számunkra, mint bármely más hely a világegyetemben a mesterségesen fenntartott életkörülményeivel. Vagyis jobb lenne rá vigyázni.
Ezzel szemben negatívumként éltem meg a karakterek kissé erőltetett, természetellenesen felépített személyiségét, a cselekmény időnként erőltetett folyását, a tudományos korrektség szinte teljes hiányát (pl. mindjárt azzal indít, hogy a bolygót konzekvensen csillagnak nevezi), a rövidre zárt végét még lenyelem valahogy, elvégre maradhat valami titokzatos is.