Folytatódik hát a Kárpát Walzer, a keringő, a véget nem érő kaland, és mi olvasók együtt járjuk ezt a csodás táncot a szereplőkkel. Úgy siklik, mint a Walzer lépései: kecsesen, lágyan, mégis drámaian. Akár a zene üteme: lendületes és heves, gyors és izgalmas.
Nehéz megfogalmazni az érzéseket, amelyeket kivált belőlünk a történet; oly sok tragédia és küzdelem, megannyi rémség és iszonyat. De a felszín alatt már éled a romantika, mint a föld alatt megbújó mag, amely erőtől duzzadva tör utat magának a felszín felé, hogy végre levegőhöz és napfényhez jusson: megannyi meghittség és szeretet lakozik benne, oly sok remény, mégis, sokszor káprázatnak véljük, mert a gonosz jelen van, és soha nem lehetünk biztosak benne, hogy kit ragad el.
Az első részben megismert szereplők viszontagságai koránt sem értek véget. Sőt! A Sárkányhant komorabb, feszesebb tempót diktál, az események fél percre sem ülepednek le; Pandora szelencéje kinyílt, és félő, hogy már soha nem lehet visszazárni, ami a világra szabadult. Hőseink kemény küzdelmek elé néznek, holott még egyikük sem épült fel az őket ért megpróbáltatásokból és veszteségekből. Óriási súlyként nehezedik rájuk mindaz, ami velük történt, és most újabb gyötrelmeket mér rájuk a sors. Legyengültek, már-már félő, hogy elveszítették képességeiket, pedig most mindennél nagyobb szükség lenne rá, hogy erejük teljében legyenek, mert valami sokkal hatalmasabbal, valami sokkal gonoszabbal kell szembenézniük.
Csodálatos, amit Zsolt a karaktereivel művelt. Gyökeresen változtatta meg őket, és tette szerethetővé azokat, akik az első rész folyamán számomra inkább karót nyelt és elkényeztetett voltak. A szereplők fejlődése zseniális összhangban van a cselekménnyel, a szemünk előtt vedlik le bőrüknek elhasznált rétegeit, hogy egy erősebb, keményebb páncélt növesszenek. Az író nem bánt kíméletesen egyik hősével sem, ahogy velünk, olvasókkal sem. Nem lehet tudni, mikor veszítjük el azt, akit leginkább megszerettünk; a szikla szélén táncoltatja őket, és mi gyomorgörccsel várjuk, mikor következik be egy apró botlás, egy lépés a rossz irányba, hogy aztán végignézzük, ahogyan a mélybe zuhannak.
Gyönyörűen keverednek a zsánerek a történet során. Ahogy az első részben már megszokhattuk, megvan benne a misztikum, fantasy, kaland, horror és romantika. Mindez egy olyan történelmi világban, amelyet az olvasók legtöbbje imád. Ó, azok az 1800-as évek! Azonban a Sárkányhant nem a báli szezonokról szól, nem az a legnagyobb probléma, hogy az uraságok hogyan szerezzék meg földi javaikat, és házasítsák ki legjobban lányaikat, és lányaik nem táncolnak fűzős, abroncsos szoknyában. Legalábbis nem úgy, ahogy mi mindig elképzeljük azt. Ez a tánc más. Ezt a keringőt a halállal járjuk el.
Szerintem minden író legnagyobb félelme az, ha letesz EGY zseniális könyvet az asztalra, hogy a folytatása milyen fogadtatást vált ki. Vajon képes-e elérni azt a szintet, amit az első könyvénél elért? Zsolt nemhogy megütötte ezt a szintet, hanem egy még izgalmasabb, még erősebb folytatással szolgált, ami miatt felmerül bennem a kérdés: Ha két ilyen igényes munkát kiadott a kezéből, amitől az ember agya elszáll, akkor a következőtől már robbanni fog? Valószínű, igen. Ez tényleg az, amikor valaki az írásra születik. Nem tanulja, nincs szüksége arra, hogy iskolák padjait koptassa, egyszerűen a vérében van. A Sárkányhant egy olyan történet, amelynek a filmvásznon a helye.