Szentkuthy Miklós 1957 és 1967 között öt életrajzi fantáziát írt ("Divertimento" W. A. Mozartról, „Saturnus fia” A. Dürerről, „Arc és álarc” J. W. Goethe-ről, ,"Doktor Haydn" J. Haydnről és G. F. Händel). Az öt művész életrajzának semmi köze az ún. ,"biographie romancée", regényes életrajz stílusához és felfogásához. Ezek inkább elmélkedések öt művész életéről, és annak demonstrációja, hogy a szerző milyen kapcsolatban van a zenével, a festészettel és az irodalommal: a regényszerű pittoreszk és a filozófiai elmélkedés polifóniájában. A szerző azért választotta ezt az öt művészt, mert a velük érzett lelki rokonságot és a karakterbeli analógiát akarta felszínre hozni ezekben a regényekben. Az öt életrajz közül a centenáriumra tekintettel most a Doktor Haydn című munkáját adjuk újra közre.
Doktor Haydn 4 csillagozás
Enciklopédia 6
Várólistára tette 8
Kívánságlistára tette 3
Kiemelt értékelések
Sokkal, de sokkal jobban tetszett volna, amennyiben:
1. jobban vonzódom a klasszikus zenetudományhoz ill. klasszikus zenéhez;
2. jobban ismerem vagy ismerni vágyom a 18. század parókás, piperkőc arisztokraták muzsikában és intrikában gazdag világát;
3. még jobban komázom a barokkosan túláradó, agyoncizellált mondatfüzéreket (amiket egyébként élvezettel olvasok, de itt most kicsit ez is sok volt :)
4. …megmérettetem és pihekönnyűnek találtattam… :))
De mindezek ellenére igen nagyra értékelem Szentkuthy Miklós hihetetlen tudását, fantáziáját, játékosságát, pikírtségét és elegáns huncutságát, mely eszközökkel mesteri módon ölti egymásba a történelmet és a fikciót, amilyen példás szétszórtságnak tetsző összeszedettséggel tolmácsolja meglátásait, feltevéseit, és mindebből összedob valami koherens egészet, ahogyan félrelöki a kókadtabb mondatokat, és felcicomázza a magvasakat, de nem ám akárhogyan, mert itt nem tudni hol ér véget a történelem és hol kezdődik az írói szabadság és fantázia, és nem is ez a lényeg, mert olyan elegánsan összefolyik Szentkutynál ez az egész, ahogyan a vízbe öntött tinta rajzolta minták kavarognak és öltenek szebbnél-szebb formákat szemeink előtt.
Egyszóval élvezetes, bár nem a legkönnyebb meccs volt ez az első találkozásom a Maestroval, de mindenképp olvasni fogok még tőle, köszönöm az ajánlást @Kuszma molytestvér. :)
Na végre!
Szentkuthy ciklusából az irodalom és a képzőművészet után elértem a zenéhez, s egyben a három regény közül a leginkább életrajzhoz. Persze – Szentkuthy programjához híven – ez sem csupán felvizezett lexikoncikk, de – s ez a Goethe-regényéhez képest üdítő változás – nem is az életút naptári adatainak drótvázára függesztett esszék gyűjteménye.
A zeneszerző pályafutásának három döntő helyszíne közül a középső szakasszal indít. Estoraz: ez a provánszi/katalán hangzású név az Eszterháziak birtokát idézi; Haydn – szociális értelemben – feudális korszakát, az udvari muzsikus anyagilag biztos, de kissé lenézett pozícióját, melynek védelmében csöndben nő a hírnév, gyarapszik a bugyelláris – megteremtődnek a feltételek a kilépéshez a Világ pódiumára. Az atmoszféra tökéletes, az eszmefuttatások szellemesek, és nem kerülnek túlsúlyba az események rovására – ez a száz oldal egy jól megkomponált nyitány.
A második rész – a kötet gerince – London: a Világ pódiuma. A kissé már öregecske Haydn merész húzással Angliába megy*, s megkezdi életének kapitalista korszakát. A királyi udvar jóindulatú támogatása mellett, de mégis egy kulturális szabadpiacon veti meg a lábát, s gondoskodik nyugdíjas éveinek biztonságáról… A három szemtanú optikáján át bemutatott események tán kissé részletezőek, de mindvégig Haydn áll a középpontban, nem pedig Szentkuthy fenenagy műveltsége (aki azért bizonyára végiglapozta ehhez a részhez Hogarth metszeteit, Fielding színdarabjait, és a korabeli újságokat**). A esszé – bánatomra – egy helyen azért felbukkan: az Orpheus és Eurydiké esztétikai elemzésében, ami túlságosan is hosszúra nyúlik. Viszont – társasági csevely formájában – a Mester visszapillant gyermekkorára, a bécsi Stephansdom fiúkórusában töltött éveire, s az elbocsátása utáni sanyarú időkre, amikor jóformán utcazenészként kellett megszereznie a betevőt…
Végül következik a Bécs című epilógus, ahol Szentkuthy-Goethe fiktív értekezésben töpreng el a weimari herceg számára Haydn utolsó éveiről. Úgy látom, amikor Szentkuthy Goethe bőrébe bújik, egyszerre rájön a tudálékos szájmenés… Olyan zeneesztétikai fejtegetésekbe bocsátkozik, melyek – korántsem botfülű, de zeneelméleti szempontból fölöttébb tudatlan – személyiségemet arra ösztönzik, hogy hangos ásítással fejezze ki nemtetszését.
Ám a legutolsó életkép spoiler helyrebillenti a mérleget, s egy hangulatos, Haydn derűs világszemléletéhez, humorához illő záróakkorddal fejezi be a regényt.
A három általam olvasott Szentkuthy-arc-álarc-írás közül ez tetszett a legjobban.
* Ekkor hatvan éves (…a francba – másfél év múlva én is annyi leszek…)
** A 259. oldalon hivatkozott The London Apollo című lap után tűvé tettem az Internet angol sajtótörténeti oldalait, de semmit nem találtam. Az az érzésem, hogy Szentkuthy gúnyt űz belőlünk…
Népszerű idézetek
PERSZE AZ ÉLETBEN mindig úgy van, hogy aki a legkedvesebb ember és aki a legelőzékenyebb akar lenni a másikhoz, az követi el ügyetlenségből a legnagyobb otrombaságot.
19. oldal Estoraz
És az a hegedülés? Csupa szalonokba való laikus cifraság, bujaság és rebellis akarnokoskodás. A legfrivolabb kedélyeknek való hízelkedés. Utcai szerenád. Goromba disszonancia. Ezeket a meghatározásokat olyan nagypauzás műgonddal eregette ki magából, mintha valahol egy írnok gubbasztott volna a szobájában és annak diktálná – nekem „dedikált” korszakalkotó művének harcias függelékeként.
S azzal bevágta az ajtót.
Ott maradtam a sötét előszobában. Fent egy kis ablak nem jól záródott és abban gyönyörködtem, hogy a befújt hó milyen csodálatos egyenletességgel lejtősödik a kezdeti dombocskától az utolsó, magános csillagig.
366. oldal London
…És meséljem a pityipalkónak, hogy kilenc évig tanultam az István-templom karmesterénél! Ahogy orgonáltam: kész blaszfémia; ezt nyilván nem kilenc évig hallottam így a dómban, hanem tizenkilenc évig a cirkuszban vagy a vurstli komédiásbódéiban. És elmesélt valami hiteles történetet ötszáz évvel ezelőttről, mikor a templomban az ördög orgonált Krisztus nevenapján és a hívek kiugrottak a padokból és addig táncoltak az oltár előtt, míg a pokol el nem nyelte őket. Ezt akarom csinálni? Opera buffákat sipítani rekviemeken?
366. oldal London
Éjjel álarcosbál és tűzijáték, mintha itt volna a világ vége, a fehér falak vérvörösek, Isten édes zöld lombjai halottkékek, a tavak elégikusan sötét tükre pokoli kéntől sárga, az igazi csillagok árva gyerekekként pislognak és szégyenkeznek az emberi bolondságon. Valahogy szerettem a büdös és fütyülő röppentyűknek meg madárijesztő álarcoknak ezt a káoszát, mert úgy éreztem, most legalább őszinte ez az egész társaság: ha már egyszer esztelenek és esztelen világot csinálnak, hát legyenek egészen bolondok, sokkal becsületesebb ez a komédia, mint amit állítólag józanul csinálnak. Az ördögöt vagy az Istent sem értem egészen, hogy egy ilyen üdv-lövéses és részeg kavarodás után tovább folytatja a hétköznapok kalendáriumát, ahelyett, hogy hajnalban a pokolba pakolná az egész gyülekezetet.
53. oldal Estoraz
[…]most, hogy a herceg ott feküdt a fehér, fényes magasságban, talán laposabban, mint a szemfedője: a rengeteg parádés arckép láttára valami émely, fáradtság, mondhatni méreg, aztán meg nevetés és spleenes undor lett úrrá az egyébként flegmatikus karnagyon. A halálban van a hiba? Vagy az arcképekben? Vagy a papában? Talán az öregedő mester túl komolyan fogja fel a halált? A halál csak valami plebejus babona? A nagyurak már régóta nem törődnek ezzel a démoszi szeszéllyel?
De hát hogy lehet mégis, hogy nem jut eszébe itt egyetlen udvarmesternek vagy főceremoniáriusnak sem: mennyivel nagyobb úr a halál, mint a herceg, mennyivel sziklaszilárdabb intézmény a mulandóság, mint azok a szobrocskákkal felfrizírozott, frazírozott ágyúcsövek, a latin dicshimnuszok, trombitáló titulusok? Ha már nagy komédiát akarnak csinálni – és Wolferllel mi is „benne” voltunk nemegyszer a nagykomédiázásban! –, éppen fordítva kellene szcenírozni a dolgot: legalább erre a napra vagy erre a percre, legalább jelképesen – ronggyá tépni a fehér vendéghajakat, szétszaggatni a sárkányos, sakktáblás, aranyholdas címereket! Ha egyszer az Atyaúristennek nagypénteken a templomban az a halála etikettje, hogy ócskavasként rugdossák fel az oltári szent gyertyatartókat – nem lehetne a Fürstöknek is valami effélével „megelégedniök”?
(És ha egy arcképtologató inas éppen a közelében van, még egy áhítatos káromkodást is hallhatott volna a csupa-ildom házi-komponista szájából.)
17-18. oldal Estoraz
Ön, ájtatos szabadkőműves bruderkám, nagyon jól ismeri azokat a szentképeket, melyeken a gyermek Jézus látható, amint az írástudóknak magyarázza az isteni törvényeket a templomban. Nahát ezt a képet most tegye át jézusiból ördögi hangnembe és akkor pontosan tudni fogja: hogy jártam én ezzel a Józseffel és hogy érdemes volt-e olyan túlvilági tűzijátékot és szédítő görögtüzeket gyújtanom miatta, mint amilyet életemben tán soha. Az epizódról, érthető okokból, kevesen tudnak – érdemes lesz feljegyezni a notic-könyvecskéjébe.
38. oldal Estoraz
Sem érkezésem, sem a végsőket kutató eszem nem lévén, csak furcsa fájdalmat, megoldatlan nyugtalanságot éreztem, drága gyerekkori emlékeimtől még jobban feszítve, mikor vagy kétezer parasztba döntötték szívnélküli bőkezűséggel a bort meg marhapörköltet. Ezt valahogy másként kellene csinálni – azoknak a derék embereknek, akiket Rohrauban megismertem, úgy érzem, nem ez kell, nem ilyen hóbortból odalökött orgia egy maszkabál névtelen statisztáinak. Mit szólt volna Krisztus szegény atyafisága, ha Poncius Pilátus a jól végzett golgothai jogi munka után meghívja őket a palotájába, rongyos apostolokkal, hívekkel, nyomorult tanítványokkal egyetemben és odakiáltja nekik: „nosza, igyátok és zabáljátok magatokat halálra, ne mondjátok, hogy fukar vagyok!” – s azzal Pilátus valami női álarcot pántlikázott volna műgonddal a fülére?
52-53. oldal Estoraz
Mondja, Haydn, maga zenész és titokban még józaneszű ember is hozzá: maga még nem csodálkozott azon, miképpen lehetséges, hogy vannak emberek, akik például Rómában látták a Szentháromság templomához vezető lépcsőket (kaszkádok kőből!), ezt a minden képzeletet meghaladó remekművet és – utána hazamennek és tovább is a legnagyobb megelégedettséggel képesek sántikálni a maguk nyomorult kúriáinak félemeletnyi bicegőin! Ahelyett, hogy vagy felrúgnák szégyenteljesen szegényes „ősi” putrijukat, vagy pedig kétszer akkorát építenének, mint amekkorát Rómában láttak.
36-37. oldal Estoraz
A terem sötét volt, az ablakokat fekete függönyök takarták, mint a spanyol templomokét nagypénteken; csak a mennyezet közelében áradt be némi ezüstös, nem evilági fény: ez úgy fehérlett a csipkével letakart holttest fölött, mint a köd a hegyek orma körül.
Mikor a Kapellmeister a fekete lépcsőkön lassan felment a katafalk talapzatához – a halál bábeltornya ez? – és a fekete mélységből felnézett a felhős magasságba, az a gyermekes gondolata támadt, hogy a tengermélyi korallok és őshalak láthatják így alulról, az óceán fenekéről, a fehér habok tetején tovasuhanó hajókat. Még tegnap vagy tegnapelőtt a maestro és a herceg együtt nézegették ezeket az Isten bolond csigáit és atlantiszi pókjait a házi múzeumban.
7. oldal Estoraz
Mikor a homokon szétfutó hullámoknál laposabb lépcsőkön közeledett a maestro a herceget égig emelő fekete várfalhoz: a magasban, a koporsó hirtelen-világos fátyla alatt leste a sejtelmes domborulatokat; virágok, menteprémek, ujjakba font nagy feszület és a szőlőmaggá szűkült fej alá rakott bojtos párnák körvonalaiban mi az emberi? – ami nem csokor, ami nem ékszer, kegytárgy vagy díszkard a csipke alatt, hanem emberi idom, csont, has, orr vagy térdkalács? A testet borító csipke egy darabja lecsüngött a fekete gyászfalon: hogy elérje, a karmesternek ágaskodnia kellett. De mindenáron el akarta érni, meg akarta csókolni. Milyen ropogós volt a túlkeményített csipke, szinte üvegként töredezett a kezében, a belefűzött gyöngyök furcsa, csörgő zajt adtak: menyasszonyi fátyol? Az operai színésznők hamis ékszerekkel televarrt talárja? Vagy a világtörténelem egy fejezetére boruló apokaliptikus drapéria?
8. oldal Estoraz
Hasonló könyvek címkék alapján
- Székely Júlia: Elindultam szép hazámból ·
Összehasonlítás - Harsányi Zsolt: Magyar rapszódia 90% ·
Összehasonlítás - Passuth László: A mantuai herceg muzsikusa 87% ·
Összehasonlítás - Várnai Péter: Beszélgetések Ligeti Györggyel ·
Összehasonlítás - Kiss László – Bérczesi Róbert: Én meg az ének 95% ·
Összehasonlítás - Presser Gábor: Presser könyve 93% ·
Összehasonlítás - Bókay János: Bohémek és pillangók 94% ·
Összehasonlítás - Zöldi Gergely: Koncz Zsuzsa 95% ·
Összehasonlítás - Barát Endre: Bergamói ballada ·
Összehasonlítás - Bősze Ádám: Nagy zenészek, nagy szerelmek 92% ·
Összehasonlítás