A ​kőbaltás ember 87% 127 csillagozás

Olvadt. Kezdetben alig egy-két vízgyöngy pergett le a fák hósüvegéről és rögtön meg is üvegesedett az árnyékban, de aztán a kikelet egyre jobban erőt vett a halott világon. A vékony patakfonalak csörgedezését már csak az éjszaka lehelete némította el, mígnem a feltámadó déli légáramlat megtörte a hideg éjszakákat is. A pataköböl jégpáncélja ropogva töredezett szilánkokra. A Szinva medre képtelen volt befogadni a növekvő vizet. Folyammá dagadva elöntötte a völgyeket. Egyszer csak kipattantak a rügyek.

153. oldal

– (…) a főnök a jégre áll, és ha jön a Mozgó Hegy, szaladni kezd. A Nagyúr dühösen utána szalad, és beesik a vízbe.
Pong mérgesen tiltakozott:
– Nem szaladok! Én már szaladtam, és az nagyon rossz volt. Menjen más… Ho-Pi! Ő a leggyorsabb!
Ho-Pi felelet helyett futáspróbát tartott a jégen. Alighogy nekirugaszkodott, kiszaladt a lába alól a jég, nagyot puffant, és az oldalát tapogatva kecmergett vissza.
– Kétfelé megy a láb, és a kemény víz megüt – dörmögte mérgesen.

153-154. oldal

Valahol a végtelen orosz pusztán egy földteknőben megülepedett a szélkergette fűszál, réteg rétegre rakódott, eső csapkodta, verte, szintjét a tűző nap zörgővé perzselte, és belül mindjobban fülledt a nyirok.

(első mondat)

A nap látta Ge-Og és népe boldogságát, látta az elcsendesedett völgyben a halottakat, de sem ezen, sem azon nem ütközött meg, és zavartalanul hanyatlott a hegyek mögé.
Ő, az örökké bolyongó tudta a legjobban, hogy az ember élete szakadatlan harc, küzdelem, ahol a gyenge elbukik, és állva marad az erős.

206. oldal

És a hurokra kerített Mozgó Hegy magára maradt haláltusájában. Teste elernyedt az iszonyatos erőlködéstől, idétlen feje lecsuklott, és az ormányából kibuggyanó vérpatak mind vörösebbre festette a jeget. Késő éjszaka újra megmoccant, ormányát nehézkesen a gyémántos fénnyel sugárzó csillagokra emelte, s utolsó erejét harsogásba öntve, elbúcsúzott a földi világtól

155. oldal

– Emberek! – mormolta Ge-Og, és hangja keményen, elszántan zengett. Mert ha csakugyan emberi kéz gyújtotta tűz füstje szállott ott, akkor ez harcot jelentett, irgalmatlan, kegyetlen harcot. A kőkor emberének szótárában ismeretlen fogalom volt a békés szomszédság.

79. oldal

A Köbaltás ember történetét, mint annyi sok másét, a véletlen indította útjára. Ez
a véletlen réges-régen esett meg velem, még gyermekkoromban, amikor egy szép
napon ráeszméltem, hogy én már tudok olvasni. Roppant nagy fölfedezés volt. Az
egymás mellé rakott betűk megelevenedtek előttem, és már nemcsak az
ábécéskönyvem szövegét, hanem mindent, de mindent el tudtam olvasni, ami a szemem elé került. Hogy, hogy nem, az első “valódi" könyv, ami a kezembe jutott,

egy vaskos ismeretterjesztő mű egyik kötete volt, s abban is az első cikk az
ősemberről szólt. Arról az ősünkről, akit ma “javai ősembernek" nevezünk. Egy
Dubois nevű holland katonaorvos találta meg koponyadarabját, alsó állkapcsa
töredékét, néhány fogát és mellcsontját a javai őserdőkben.
Néhány megsárgult, csupasz csont volt az egész lelet, és én a könyvben mégis ott
láttam nemcsak az egész koponya rajzát, hanem ennek a sok százezer éves
ősünknek arcmását is. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtam megérteni, hogyan is lehetséges, hogy csak néhány csontdarabot találtak, és nekem a könyvben mégis az ősember koponyáját és arcát mutatják meg.
Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, folyton vissza-visszatért, mígnem
megtudtam, hogy vannak tudósok, akiket görög szóval paleontológusoknak, őslénytantudósoknak, és paleoantropológusofcnak, ősembertan-tudósoknak
hívnak, mezeknek oly nagy a tudományuk, hogy egy-egy kicsiny ősállati vagy
ősemberi csontból képesek fölépíteni az ősállat vagy ember egész testét, külsejét.
Ez a tudomány oly titokzatos, rejtélyes, oly meseszerű volt előttem, hogy
megfogott, és soha többé nem engedett el. Micsoda pompás, izgalmas dolog is holmi csontdarabok után nyomozni, megtalálni, és azután megmutatni a világnak, hogy
egyszer, szinte megszámlálhatatlanul sok évszázad előtt milyen volt a maga
valójában az ember vagy állat, akiből vagy amiből nem maradt egyéb ezeknél a
korhadt csontocskáknál.
És ez a vonzódás a múló évekkel egyre inkább nőtt bennem. Már személyes ismerőseimnek éreztem az ősembereket, és ahogy gyarapodott a magam tudása, úgy próbáltam összerakni gondolatban a sok-sok képdarabkából életüket. Ekkor már
tudtam: életüket nem ismerhetem meg anélkül, hogy ne ismerném azt a környezetet, amelyben küzdöttek, fejlődtek; a vidéket, ahol tanyáztak, a körülöttük élő
növényeket, állatokat, de még az éghajlatot is, mert hiszen a Földön nem mindig olyan időjárás uralkodott, mint ma. Azután megtaláltam azokat a tudományokat, amelyek segítségemre siettek ebben a kutatásban. Lassan-lassan összebarátkoztam a
Földünk múltjával foglalkozó ősföldrajzzal, a paleográfiával (ezeknek a
tudományoknak a nemzetközi neve mind-mind görög); a geológia, a földtan
elmondta, milyen kőzetek alkották azokat a hegyeket, ahol az ősember vándorolt, és milyen talajból sarjadtak ki azok a növények, amelyek az ősnövénytannal
foglalkozó tudósok szerint eledelét szolgáltatták, s az ősállattan tudósai megmutatták, mifajta állatokkal viaskodott. Végezetül a paleoklimatológia, az őséghajlattan még
arról is beszámolt, hogy ekkor trópusi nap sütött-e rájuk, vagy jéghegyek tövében dideregtek-e.

AZ ÍRÓ UTÓSZAVA

Ám nem egyfajta ősember élt, hanem sok-sok nemzedék követte egymást, míg a
mai ember kialakult. Mindegyik többet tudott, mint az előző, s másmilyen
környezetben pergette le éveit.

Önszántamból nem tudtam választani a sokfajta ősember közül, nem tudtam
eldönteni, melyiknek próbáljam megeleveníteni útját, hogy húsvér elevenségében
előttem álljon, s ismerjem nappalait, éjszakáit, életét és halálát.
És ekkor, amikor már több mint huszonöt esztendeje mögöttem volt az első
élményem az ősemberről, találkoztam Ge-Oggal, azaz nem is vele, hanem csak
finoman csiszolt kőbaltájával, mégpedig a miskolci múzeumban. Álltam az Avas
hegyen, s kezembe vettem egy szikladarabot, ugyanolyat, amilyenből
harminc-negyvenezer évvel ezelőtt baltáját pattinthatta, és bejártam Lillafüred fölött
a Szeleta-barlang mélyét, ahol egykor menedéket lelt. Akkor már kiásták tűzhelye maradványait is. Ott halmozódott előttem lakomáinak nyoma: a barlangi medve, a rettenetes barlangi oroszlán és a tarándszarvas csontja. Elmondták nekem, hogy
ennek az ősembernek kortársa volt a mamut, a gyapjas orrszarvú és annyi más, ma
már kihalt állat; elmondták, hogy a sorrendben utolsó európai jégkorszakban élt, rettenetes telek fagya kínozta, a hűvös nyarak napsugara sütött a fejére. Még
messze vándorútjainak, jövetelének ösvényét is követhettem az ásatásoktól,
leletektől szerkesztett térképen.
Végül pedig véletlenül ráakadtam a Széchényi Könyvtárban egy kicsiny füzetre,
amelynek nagy tudományú szerzője a Szeleta-barlang környéki kőzetekben talált virágpornyomokból megállapította, milyen fák lombosodtak, milyen növények,
virágok színesedtek a Bükkben a mi ősemberünk élete idején.
Minden adatom megvolt már erről az ősemberről, akit immár teljesen
magaménak éreztem, kiválasztottam a sok közül. Itt volt a maga kézzelfogható valóságában egészen közel, bármikor elérhettem egykori lakóhelyét, vadászterületét, próbálgathattam szerszámait, fegyvereit.
De még mindig képtelen voltam követni gondolatait, nem tudtam magam elé
képzelni egyéni életét; hogyan fogadta az előtte addig ismeretlen dolgokat, hogyan fejlődött fokról fokra kőkorszakbeli mivoltából a történelmi idők embere felé, mert
hiszen az utána következő embertípus már történelmi időnk embere volt.

AZ ÍRÓ UTÓSZAVA

Miközben pedig az járt állandóan eszemben, hol és hogyan foghatom meg ezt a
titkot, ősemberem emberi életének nagy titkát, hogy úgy alkothassam meg, amilyen
az minden valószínűség szerint a valóságban volt, kislányom másfél éves lett, és egy nyáron először került ki a városból falura, számtalan előtte ismeretlen csoda közé.
Láttam, miként ismerkedik meg állattal, növénnyel, neki addig rejtélyes, sőt
félelmetes dolgokkal, mint például az a kődarab, amit fölemelt, és a lábára ejtett, hogy végül ugyanezzel a kővel barackmagot törjön, és megdobálja az idegen kutyákat. Nemsokára úgy mozgott az új világban, mintha ott született volna.
Ez a kis emberpalánta, aki fölfedezte és birtokba vette a falu előtte addig
ismeretlen világát, szemléltető választ adott a régóta firtatott nagy kérdésre:
ősemberünk életének kérdésére, a hogyan és miért titkára. Hogyan élt, gondolkodott,

hogyan fejlődött, miként alakították a körülmények, és hogyan alakította ő a körülményeket… S bár pontosan tudtam, hogy mi, késői nemzedékek gyermekei,
készen, felhalmozva kapjuk előttünk élt embertársainknak évezredek során nehéz küzdelemmel szerzett tudását, tapasztalatát, s nem kell saját bőrünkön kipróbálni azt, amire egyszer már előttünk rájöttek, mégis, kislányomat nézve ráötlöttem, hogy mi magunk is ősemberként kezdjük, hogy végül azzá legyünk, akik vagyunk.

AZ ÍRÓ UTÓSZAVA

Ge-Ogot földöntúli hatalmasságként kezdték tisztelni, és elhalmozták
ajándékokkal. A legszebb prémekkel kipárnázott barlangba rakták át szállását, ahol egyes-egyedül lakhatott, étkezéseknél pedig részére hasították ki a legízesebb
falatokat. Még pillája rebbenését is lesték, hogy eltalálják az óhajtását.
Ge-Ogot kezdetben teljesen eltöltötte a megelégedés, de a hetek teltével, amikor a
fák, elhányva virágjaikat, gyümölcseiket kezdték érlelni, egyre nagyobb
nyugtalanság fogta el. Eszébe jutott az elhagyott horda, és egyre jobban vágyott hazafelé.
Kisfiára gondolt: kövér kezecskéjével bizonyára a levegőt öklözi már, és
követelőén kiabál, ha éhes.
Ilyenkor büszkeség töltötte el, és tervezgette, milyen
nagyszerű vadászt nevel a gyerekből. Gyors lábú lesz, acélos izmú és sasszemű. A
fiatalság között ő vezérkedik majd, és talán megszerzi a főnökséget is…