Pedig ​olyan szépen éltek 85% 1027 csillagozás

”De én nem vagyok boldog, én nem tudom, hogy kell boldognak lenni. Én csak eljátszani tudom. És még a tettetésbe is beleszédülök.”

Szentesi Éva könyve nem éppen egy leányregény, brutális őszinteséggel mutatja be a vágyott esküvő, a bézs színű ház, a gyerekek és az erőszeretettel mutogatott boldog, családi fotók mögött gyakran rejlő valóságot. A regényben szereplő „pedig olyan szépen éltek” családok sajnos korántsem csupán a fikció teremtményei, ugyanis mind itt élnek köztünk. A szüleink, a barátaink, a munkatársaink, vagy éppen a celebek házasságai köszönnek vissza a lapokról, egyáltalán nem kozmetikázva. Emellett a bemutatott kapcsolatokban nagyon élesen megjelenik a nők alávetett szerepe, míg az egyes társadalmi rétegek világa is kiválóan elevenedik meg a lapok közt.

Már az indítás rögtön arcul csap, igaz, eleinte olyan istenem, de szörnyű ez módon, ám ahogy egyre inkább betekintést nyerhetünk a főhős, Mari életébe és gondolataiba, elkezdi bevonni az olvasót ez a kőkemény történet. Mari fiamnak, ahogy édesanyja szólítja, alapélménye a szeretetlenség, ezt viszi tovább saját kapcsolataiba is. A gyerekkori családi légkör jelentősen rányomja a bélyegét további sorsára, egyszerűen képtelen elhinni, hogy ő szerethető, és emiatt azt sem tudja, hogyan is kell szeretni. Miközben a saját eszközeivel próbál boldogulni, a körülötte lévők kapcsolati problémáiba is betekintést nyerhetünk. Nem egyszerű olvasmány, amely rövid, elgondolkodtató mondataival és a négy fal közé történő betekintésével garantáltan sokáig velünk marad.

Irtózom a könyv teljes tartalmától, majdnem minden szereplőjétől, az érzéseiktől, a nyelvezettől, a történésektől.
Szentesi Éva nyersen fogalmaz, sokat káromkodtatja szereplőit és csupaszon tárja elénk ezt a beteges világot, amiben a szülői szeretet csak vágyálom. Főhősének, Mari fiamnak, nincs egyetlen élménye sem amire vágynék, amivel azonosulni tudnék. Szánni és együtt érezni próbáltam, de nem nagyon ment. Igazából csak ez az irtózat maradt a könyv után.
A történet üzenete nem világos számomra, nem tudom mit akar az írónő mondani. Igazából nincs tanulság, mutat néhány tragikus sorsot, várnánk a katarzist, hogy Mari fiam megfordítja az életét és ő majd másként csinálja, de nem. Nagyon nem. Ez pedig nyomasztó. Igazából minden ami történik vele nyomasztó, az egész könyv is az. A gyerekkora, az első szexuális élménye, a házassága, a gyermekének születése és minden más is, mind mind valahogy a kezdetektől egy kisiklott szerelvény ámokfutása. Egészen a könyv végéig, ahol anyja őszinte vallomása nem mond ugyan sok újat (sejthettük ezt, hiszen ott volt a sorok között végig), próbálja keretbe rakni a történetet de ez semmilyen enyhülést nem hoz se nekünk se Marinak.
A pesti, pontosabban budai, menő élet részletei is realisztikusak, elképzelhetőek. Bár az, hogy csak és kizárólag szarházi emberek lehetnek gazdagok vagy fordítsuk meg a dolgot: a gazdagok mind szarháziak, na ezt nem tudom elhinni vagyis hiszem, hogy nem így van. Amivel meg egyáltalán nem értettem egyet, az Szentesinek Mari által kimondott erőteljes következtetése, miszerint Krisztikének, a Colosnak és a többieknek nincs választása. Ezzel nem tudok egyetérteni, mindenkinek van választása, az más kérdés, hogy ha nem a bőre alatt is pénz van pasit választják akkor az élet más tekintetben ugyan, de keményebb lesz, a bejárónők, kertészek, házvezetőnők, dadák és társaik helyett lehet, hogy maguknak kellene elvégezni a munkát. Csak hogy ez bizony fárasztó és melós. Inkább egy „kis” verés a frusztrált, pénzszerző alfahímtől minden héten, valamint a testnyílások korlátlan használatának engedélyezése amikor arra az alfahímnek igénye van, cserébe a kacsalábon forgó budai palotáért, az „álom” életért és a korlátlan bankkártyahasználatért.
Mindenki maga dönt, van választás, és ha az ember döntött, akkor azt hiszem ide illik a könyv stílusához abszolúte illeszkedő mondás, hogy aki elmegy k….nak, ne sírjon ha d…ják.

Szentesi, ezt elkapkodtad!

A magyar valóság nemcsak a tartalomban, hanem sajnos a kivitelezésben is megjelent: rövid, kompakt könyvecske, pofán vágós tartalommal, pont annyi, amennyit egy lustább, olvasni különösebben nem szerető, de „azért a Szentesire én is kíváncsi vagyok, mert kultúrlény vagyok ám” típusú emberke is kiolvas. Még legalább 100 oldal, egy kis finomhangolás és lazán kedvenccé vált volna.

Értem én, hogy Szentesi szókimondó, trágár, ez meg itt a keserű valóság, de kevesebb káromkodással is átjött volna a lényeg. Nem vagyok álszent, van az úgy, hogy az angol kisasszonyos jelmez lecsúszik az ember lányának a vállán, de ez szükségtelenül sok volt.

Szentesi vitt bele egy kis politikát, korrupciót, abszolúte beazonosítható, agyatlan hírességeket, mocskot, nyomort, csillogást, gazdagságot, családon belüli erőszakot, alkoholizmust, gyermekkori lelki nyavalyákat, de pont az apró mellékszálak maradtak ki, amik segítettek volna kerek egésszé összefogni a kirakós darabkáit. Jó lett volna Mari szüleinek (főleg az édesanyjának) a gyermekkoráról megtudni valamit, spoiler.

Voltak a könyvben figyelmetlenségek is, spoiler.
Minden túl gyorsan történt, Szentesi ledarálta a lényeget, a végén kicsit lelkizni is akart, de az sem volt az igazi, addigra már teljesen másról szólt a regény.

Az alapötlet nagyon jó volt, de a kivitelezés nem hozta a várt katarzist.

A könyv tanulsága viszont valóban megfontolandó: a kényelmes, kedves élet nem egyenlő a boldogsággal. Nagy bátorság kell a változtatáshoz, de azt is fel kell tudni ismerni, hogy a változás nem mindig egy lépcsőben történik.

„Hálát várunk. Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek.

Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.
Lenyomatok vagyunk.
De nem maradunk itt örökre.
És ezért – ha valamiért egyáltalán – végtelenül hálás vagyok.”

Én pedig ezért a monológért vagyok hálás, mert bár a könyv engem nem vett meg, bizakodó vagyok Szentesi Éva többi könyvét illetően. Egy ideig azért most hanyagolom, raktározok.
Mást vártam, nem számítottam ennyire durva, nyers regényre. Az első harmada tetszett, majd ahogy az időben haladtunk előre, úgy lankadt ez a lelkesedés… mélyre. Mivel ez az első könyvem a szerzőtől, nem tudom máshoz hasonlítani, csak az eddigi olvasmányélményeimhez.
De most őszintén, ilyen lenne a mai világunk? Ez a valóság?!

Meglepően jó volt, magasan jobb, mint vártam. Mindent azért nem lehet, nem kéne ráfogni a gyerekkora, bár tény, hogy maghatározó. A különböző társadalmi rétegek bemutatása kimerült a sablonokban, de hatásosan működött. Kissé lezáratlannak éreztem, bár a dunántúli rész jó végszó a múltra. Tetszett, kis ráfordítással talán még többet kihozhatott volna belőle. A borító remek lehetne, ám Tóth Krisztina már évekkel ezelőtt ellőtte ezt a poént. Így egy erős utánérzés csupán.

Fontos és húsbavágó téma, olvasmányos stílus, lóugrásban haladó cselekmény. A szeretetlenséget és ennek továbbgyűrűzését sokkal jobban megírta Tóth Olga a Csupasz nyulakban. Elpocsékolt lehetőség, rövidre fogott, felszínes, ítélkezős írás. Sajnálom. Pedig olyan erős könyv lehetett volna.

Ez most odavágott. Sejtettem, hogy nem egy érzelgős, romantikus, könnyed regény lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire nyersen az arcunkba tolja. Hogy mit is? Egyrészt a mai magyar valóságot. Ami egy darabig, bizonyos nézőpontokból lehetne az átlag boldogságkereső lány/felső tízezer bemutatása is, de összességében mégis nagyon a mienk. Másrészt azt, hogy mennyire a szüleink vagyunk. Hogy hiába akarjuk jobban, vagy csak máshogy csinálni, ugyanazokat a köröket futjuk generációkon keresztül újra és újra. És megdöbbentő látni, hogy hiába indul el valaki a szüleitől teljesen eltérő úton, a megszokott mintái miatt végül ugyanott köt ki, mint ők.
Nem tökéletes a könyv. Van amikor elnagyolt, van amikor sablonos, de összességében nagyon hatásos. Ide nekem a Szentesi többi kötetét is!

Siralmas, sivár képet fest a társadalomról, a nőkről, akiknek a mentőöv csak a férfi. A nők helyzete valóban ellentmondásos korunkban, de ez ilyen formában sarkosítva van. A mi Nyilánszki Marink nem a munkában szeretne előbbre jutni, elveszik az önsajnálatban. A gyermekkori traumák, szeretet nélküli családban felnőni biztos mindenkiben nyomot hagy, de ha erős a személyiségünk, szembe tudunk nézni démonainkkal. Mari azonban más személyiség, számára a férfi a kivezető út.
„Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappalina, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek.”
Mari a vályogházból eljut a felső tízezer világába, ahol a kiváltságosok, kormányközeli emberek élnek, a boldogság elkerüli, de végre megmozdul benne valami.
Az írónő a reménytelen, lehangoló világát nem tudja feloldani, de remélem az volt a célja, hogy mi viszont gondolkodjunk el róla, mi nők vegyük kezünkbe saját sorsunk irányítását a társadalom minden szintjén.

Ez az a fajta könyv, amit vagy valaki nagyon utál, vagy valaki nagyon szeret. Én szerencsére a második kategóriába tartozom. :)
Engem a borítója illetve a címe már a kezdettől fogva megvett killóra, szóval biztos voltam benne, hogy valamikor a jövőben sort kerítek a könyv olvasására, és most, a hátam mögött tudva ezt az alig 200 oldalas a regényt örülök, hogy a kezembe vettem ezt a rövid történetet. A sokszor gyomorba vágó, kellően nyers megfogalmazást mindenképpen pozitívumként fogtam fel, mivel a stílus miatt kellőképpen beletudtam magam képzelni Mari helyzetébe, jól bemutatta a regény szerintem, hogy gyerekkori sérelmeinket milyen sokáig hordozzuk magunkal, és ezek a traumák mennyire kihatással lesznek majd a későbbi felnőtt önmagunkra. Ezzel a módfelett durva írói stílussal sokal hitelesebb és megrázóbb volt számomra a könyv, mintha csak finoman lett volna tálalva a történet, tejszínhabbal és cukormázzal a tetején. Mert igen lehet, hogy irigyek vagyunk a szomszédban lakó nőre, mert azt látjuk, hogy sikeres, gazdag, van egy tökéletes családja, itélkezünk alaptalanul pedig nem is ismerjük őt, közben lehet, hogy a színfalak mögött egy bántalmazó kapcsolatban él, egy boldogtalan házasságban, vagy éppen a gyerekkori traumái miatt teljes mértékben képtelen a szeretetre, nem tud megbírkózni az érzéseivel, képtelen megbarátkozni önmagával és emiatt boldogtalan.
Mindenesetre még biztosan fogok olvasni Szentesi Évától, mivel eme 'lelketlen', keserű regényével engem teljes mértékig magávalragadott és megfogott, szóval örülök, hogy nem befolyásoltak a negatív értékelések és elolvastam a könyvet.

Pedig olyan jól indult…
Igazi szocmagyar valóság, annak minden nyomorával és kilátástalanságával. Tökéletes kép sok falusi magyar család életéből ( én is találkoztam ilyennel a közvetlen környeztemben gyerekként), jól megírva.
Aztán ahogy a főszereplő nő és kijjebb kerül a családi burokból és bekerül Nyíregyházára középiskolába és kollégiumba ( én is ide jártam, jó volt ismerős helyekről olvasni), majd a nagybetűs életbe, a rezignáltság nagyon szépen jelen van itt is. Itt azonban egyre inkább éreztem azt, hogy sekélyes marad a főszereplő; nincs kibontva, nem érthetjük meg teljesen, mi is zajlik benne és miért.
A könyv utolsó 1/3-a, a Budapesten megélt események már nagyon eltávolodtak a regény elejétől úgy nyelvezetben mint stílusban. A rengeteg káromkodásnak az elején volt is alapja ( a tanulatlan, falusi alkoholista apa és a bántalmazott, boldogtalan anya szájából is validnak hatott), azonban a főszereplő mesélésében, ami már nagyon hajazott magának Szentesinek a véleményére ( sok általa írt, korábban olvasott cikk alapján), semmi értelme nem volt. Van benne fricska is, Vajna Tímeára és Andy Vajára ráismertem ,de Krisztike valódi személye, lehet, hogy a sekélyes bulvárismeretemnek köszönhetően, ismeretlen maradt.
A történet megmentője az utolsó 3 oldal, mely valamelyest felhozta a nagyon prolivá süllyedt stílust és adott egy mélyebb értelmezési lehetőséget a szövegnek.
A legnagyobb gond szerintem itt az, hogy egy nagyon jó újságíró azt képzeli, ha színvonalasan meg tud írni egy cikket, egy regényt is ugyanúgy meg fog tudni. De nem tud.