Szörnyeteg ​a hajtóműben 82% 133 csillagozás

Eddig úgy voltam a magyar sci-fivel, mint a másodunokatestvéreimmel. Nyilván léteznek, de nem ismerem őket, és ez eddig rendben is volt így. Szélesi Sándor könyve azonban elég indok arra, hogy szélesíteni (hmm) kívánjam az ismeretségi körömet. A Szörnyeteg a hajtóműben olyan értelemben véve nem tipikus fantasztikus irodalom, hogy viszonylag kevés tudományos hókuszpókuszt találunk benne (a szóban forgó szörnyetegről például nem derül ki, hogy voltaképpen egy krono-szinklasztikus infundibulum-e, vagy mi), az egyetlen jele a fantasztikumnak a gigantikus űrhajó, amin éppen vagyunk. Ellenben vannak rettentő morális kérdések rogyásig, valamint hihetetlenül jól felépített, helyenként elviselhetetlennek tűnő feszültség. Egyetlen negatívumként a kissé életszerűtlenül ható párbeszédeket tudnám felhánytorgatni, de egyébként remek.

Szörnyen jó volt! A legkomolyabban mondom. A felétől nagyon nehezen raktam le. Mint a gyerek, olyan voltam: Még egy oldalt. Csak még egyet. Ez lesz az utolsó. De még ezt a fejezetet végig. És azon vettem észre magam, hogy kifutok minden szabad időmből és ha nem olvasom, pipitáncot járnak az idegeim, hogy mikor vehetem már újra kézbe.
Szóval így állok ezzel a könyvvel. Ez is nagyon-nagyon emberi, s mint ilyen, kedvenc.

Tanmese sci-fi köntösben, szépen kivitelezve. Az emberiség hiába lakja be a világűrt, a kicsinyes gonoszságát viszi magával. Kell a bűnbak, akit lehet hibáztatni, a lényeg, hogy a kezünk tiszta maradjon. Első olvasásom az írótól, lényegében tetszett, csak valahogy rövidnek találtam.

Számomra ismét bebizonyosodott, hogy az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát. Mindegy hol van, vagy milyen időben.
Nagyon elgondolkodtató, rákényszerít, hogy önmagunkba nézzünk. Sokkal nagyobb a mélysége, mint amire számítunk. Olyan témát boncolgat, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Nagyszerű írás, nem igazán lehet letenni. Érdekelt volna tovább is.

Rendítő részleteit rostálva, rejtett rétegeiből ritka, rendhagyó, roppant ragyogó rémmítosz rajzolódik ki! Szépirodalomként jegyzik, és valóban inkább a szereplők érzésvilágáról és élményeiről szóló történet ez, mintsem fantasztikus tudományoskodás. De a sci-fi lényege szerintem az emberi szellem maga, a fejlett technológia csupán ennek a kivirágzása, eredménye. Komor, nyomasztó, de fontos lélektani kérdéseket vet fel, kevésbé olyan fajta, ami üdítő szellemi sziporkákkal él. Jelképeket, vallási, filozófiai megközelítéseket alkalmaz a téma kifejtésére. Sejtet és elgondolkodtat. Vajon valóban a szörnyet látjuk, vagy csak kiragadott részleteit? A személyes megélés mennyire maga az élmény? Valóban szörny-e az, vagy csak bűnbaknak tesszük meg? Meddig lehet „még szörnyűbb” a helyzet? Mikortól nem lehet már helyrehozni a dolgokat? Van-e kiút az emberiség számára saját sötétségéből? Ahány szemszögből tekintjük, úgy változik a megítélése, rettenetes, mégis sokszínű érzések kavarognak mind a szereplők lelkében, mind bennem olvasóként. Szeretni nem szerettem olvasni ezt a könyvet, de bámulatos, ahogy össze van rakva.

Érdekesség, hogy eredetileg magát a regényt is részletekben közölték le a Galaktika magazin 246-247-248-249. számokban, akkor még pusztán kisregényként, kezdeti hibáival, csiszolatlanságával – és eredendő zsenialitásával, ami meghozta neki a Zsoldos-díjat. A szerző aztán szerette volna egyben is megjelentetni, és közben átdolgozta a művet; szerinte hosszabb nem lett, csak átfogalmazott benne ezt-azt.

Ez a könyv nagyon megtalált, elgondolkodtatott és lesújtott.
Többen írták, hogy nem igazán sci-fi, inkább már szépirodalom. Ezzel én is egyetértek, a történetet szinte bármilyen háttérbe be lehetne ágyazni, akkor sem változna a mondanivalója. Nem szeretnék a cselekményről semmit mondani inkább olvassátok el.
Nálam egy ilyen könyv kedvenc.

Wow, igazi kis kincsre akadtam!
A szerzőtől eddig csak novellákat olvastam, vagy általa szerkesztett novelláskötetet, amik tetszettek, de még ehhez képest is kellemes meglepetés volt ez a könyv.
Nagyon tetszett, ahogy a kedvenc műfajom, azaz a sci-fi keretébe ágyaz egy elgondolkodtató, önvizsgálatra késztető, ősi kérdéseket feszegető dilemmát, és emelkedik a végére már-már szépirodalmi magasságokba.
A „szörny” számomra végig az allegória, a lelkiismeret belső hangjának manifesztációja és a fizikai megtestesülés határán ingázott, szinte fejezetről fejezetre újra kellett értékelnem. Abban biztos vagyok, hogy valamiképpen az emberi faj, az emberi természet démonait testesíti meg. Ezt támasztja alá a könyv egyik visszatérő motívuma is, az áldozatbemutatás ősi rítusa, mely ebben a környezetben talán még hangsúlyosabb. Számomra azt üzeni, hogy még a modern technika és több ezer évnyi evolúció sem segíthet teljesen levetkőzni az olyan ősrégi, fajunkkal egyidős félelmeinket, mint az ismeretlentől való babonás rettegés, vagy épp az emberi gyarlóságot, mely nemesnek hitt lelkünket sem kíméli, mikor egy komolyabb veszélyforrás hatására hüllőagyunk teljesen átveszi az irányítást.
Végig nagyon érdekes kérdéseket feszeget ez az emberi drámákkal, személyes tragédiákkal sújtott történet, a kvantumtechnológia és a mitológiai utalások kiválóan megférnek egymás mellett, remek kontrasztot alkotnak a mélyebb mondanivaló közvetítéséhez, az igényes kiadás és a gyönyörű borító pedig csak hab a tortán, új kedvencre leltem!

Amikor kezembe vettem a könyvet, azt hittem, hogy egy könnyed sci-fivel lesz dolgom, ami elszórakoztat. Nos, a helyzet teljesen más. Annak ellenére, hogy megvan benne minden ami egy sci-fihez kell (űrutazás, űrhajó, klónozás), mégis úgy érzem, hogy inkább szépirodalmi mű, mint sci-fi. A társadalom és az abban élő emberek bemutatására törekszik az író, rámutatva arra, hogy a technológiai fejlődés nem jelenti az ember, mint egyed fejlődését is. Attól, hogy a környezetünket át tudjuk alakítani, még nem jelenti azt, hogy bennünk is létrejönnek a változások.
Valamikor a távoli jövőben járunk, ahol képes az emberiség a szubtérben utazni, mégis a múltat idézi meg Szélesi Sándor. Azt a múltat, amikor még élő áldozatot mutattak be őseink az isteneiknek, hogy bőséges legyen a termés, jó legyen az időjárás vagy eredményes legyen a vadászat. A Mithrason azonban nem egy istennek áldoztak, hanem egy démonnak, mint annak idején Minotaurusz esetében.
Már az elején sokkolja az olvasót az író azzal, hogy bemutatja Nathan Evans munkáját, a klónozási eljárást és a havi rendszerességgel bemutatott áldozatot. Majd, ahogy haladunk előre a történettel, egyre jobban kibontja a szálakat és megismerhetjük az űrhajó társadalmát, valamint azt a folyamatot ami ennek a munkának az elvállalására kényszerítette/késztette Nathant.
Az űrhajó neve is szimbolikus: Mithras, egy ősi isten, aki a mítoszok szerint december 25-én született, egy szűztől. Majd jött a kereszténység, ami a helyére ültette Jézust, és már nem volt szükség élő áldozatokra, megelégedtek a borral és az ostyával.
Az biztos, hogy a regény és a története még sokáig velem fog maradni.

Két (döbbenetes, abszurd, hihetetlen, röhejes, irreális – a megfelelő aláhúzandó) felfedezést tettem a Szörnyeteg a hajtóműben olvasása közben:
1) a Szörnyeteg a hajtóműben nem science fiction, hanem szépirodalom. Vagy másképp fogalmazva: sci-finek csapnivaló és értékelhetetlen, ám szépirodalomként értelmezve fogyasztható. Sőt, merem állítani, hogy tetszett.
Azért fontos ez a kategorizálás, mert szépirodalom esetében nem várom el, hogy bármiféle közeledést mutasson a közepes wikipédia szócikknél magasabb tudományos gondolkodásmódra, hogy a történetben ne legyenek logikai bakik, hogy a karakterek ne legyenek elképesztően idegesítőek (nem tudom eldönteni, hogy a szereplők viselkedésének és érzelmeinek felszínessége koncepció, vagy sem). Ellenben a számolatlanul ránk zúduló morális kérdéseknek (és a regényt erősen túltelítő vallásos-mitologikus szimbolikának) köszönhetően mégis tudom érdeklődve, sőt, élvezettel olvasni.
2) Szélesi Sándor jó író. Átfogalmazom: profi író. A fentiek miatt a regénynek pillanatok alatt ki kellene fordulnia a kezemből, és átkerülnie az „olvashatatlan” halomba, de Szélesi annyira profi, hogy képes mindezt úgy megírni, hogy az utolsó száz oldalt (még az alkalmankénti facepalm ellenére is) nagy lelkesedéssel és szenvedéllyel olvassam, sőt, komolyan elgondolkodjak (legalább azon, hogy mit akart mondani).
Amit viszont nem vagyok hajlandó megbocsátani, az a rettentően mellétalált narráció és írói hang.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-08-05+…

Ezt a kötetet még egy barátomtól kaptam, hogy olvassam el, jó lesz ez. Aztán megismerkedtem így-úgy (igen messziről) az íróval, és lenyűgözött, az ember maga. Sokáig húztam-halasztottam emiatt a könyvet, mert féltem: mi lesz, ha nem tetszik?
Nos ez már sose fog kiderülni, mert az első könyv, amit olvastam tőle, nagyon tetszett. Zseniális volt, olyan, amit nem gyakran olvas az ember.
Az alapszituáció nem is annyira nehéz, hiszen egy szörnyetegről szól és az áldozatról. És arról, hogy az áldozat mennyire másféle lehet, és mennyire változatos formát ölthet, miközben ugyanazt kéri a szörny…
A zsenialitása mégsem ez volt, hanem a sok szemszög (be kell valljam, az elején azért egy picit untatott is) Mindenféle személy szemszögéből kaphattunk egy pici részletet. Az érzésekből, a gondolkozásmódból, az életéből, és abból, hogy mennyire érzi az áldozatot, hogyan gondolkozik róla. Az emberi kicsinyesség és gondolkozásmód van ebben a könyvben, és azt hiszem, ezt aligha lehetett volna jobban kifejteni.
Örültem, hogy az űr inkább csak díszlet és a könyv inkább lélektani, mint hard SF. Tetszett a történet, tetszettek az érzések, tetszett a lezárás. Azt hiszem, az írótól még fogok olvasni néhány könyvet… :)