Ibsen ​a konyhában 77% 10 csillagozás

Szerettem ezt az eklektikus kötetet, még ha nem is mindegyik novella került közel hozzám.

Izgalmas kirándulás volt a kelet-európai szemmel megfigyelt skandináv hétköznapokba. Tetszett, ahogy a novellákban ábrázolt, többnyire tragikomikus helyzeteket áthatották a kulturális különbségek, mindaz a tapasztalás, ami az évtizedek során a szülőföldjétől elszakadt írónő életének szerves részévé vált.

A négy ciklusba rendezett történetei nemcsak terjedelmükben, de témájukban és stílusukban is nagy változatosságot mutatnak, ami kicsit sem meglepő, mivel közel harminc év termésének gyűjteménye.

Az egyes részekhez azért mégis társíthatunk valamiféle közös tematikát.

Az első egység novellái az írói lét kérdéskörére épülnek, ezek közül egyértelműen a kötet nyitónovellája, a közel harminc oldalas Irigység a legerősebb. Egyetértve @gesztenye63 értékelésével, már csak ezért az egy novelláért érdemes kézbe venni a könyvet.

A csontváz a padláson, mint ahogy a cím is mutatja a múltba visszatekintő írásokat tartalmaz, az elfeledni kívánt emlékek tárháza. Ezek közül – jó értelemben véve – kicsit kilóg a hosszabb terjedelmű és fanyar humorú Szextárs, amely a narrátor és egy matróz nem túl sikeres kalandjának beszámolója.

A harmadik ciklus történetei meglehetősen elvontak és abszurdak, némelyik számomra már egy kicsit túlságosan is művészi és megfoghatatlan volt.

A kötet záróegysége, az Egy senki élete állt hozzám legközelebb. Az itt olvasható néhány novella mindegyike már a skandináv mindennapokban játszódik, ezek között találjuk a címadó Ibsen a konyhábant is. Ebből a ciklusból mégis inkább a kötet első novellájához hasonlóan hosszú terjedelmű Az élet értelme és más fontos kérdések című elbeszélést ajánlanám, amely igazán elgondolkodtatja az olvasót.

Véleményem szerint Szeles Judit írói hangja a hosszabb, nagyobb hangvételű novellákban bontakozik ki igazán, azonban a kötet egyedi hangvétele miatt a rövidebb történetek is izgalmas olvasói élményt nyújtanak.

Csak magáért az Irigység címet viselő kezdő novelláért is érdemes kézbe venni ezt a kötetet. Az amolyan kafkai ihletésű szózat művészethez-művészléthez, a vele járó kínokhoz-keservhez, igen jó hangulatú írás.

A kötet huszonhárom rövidebb-hosszabb novellája (bár mintegy négy különálló ciklusba rendezve) igazából mind-mind önjáró, független entitásként működik, különösebb tematika nélkül (és helyett) leginkább egy élethelyzethez, szituációhoz, vagy valamely történéshez, emlékhez kötődnek-kapcsolódnak. Minden íráson markánsan átüt a vers (a szerző, mint költő önazonossága), a skandináv minimált még a legkarcosabb szegletekben is körülfonó lírai hang.

A kötet egészére jellemző az idegenből hazaíró szerző identitáskeresése, egyfajta bájos (ennél hülyébb kifejezést nem találtam ide, de szerintem illik…) bizonytalansága, világok közt lebegése.
Jó volt olvasni, izgalmas hang a kortárs magyarban.

„Mire nekicsapódik az oszlopnak, lepereg előtte az egész élete. Ha pedig az egészet össze lehet foglalni négy öt másodpercben, mi értelme is volt.”

    Bizony, bizony eklektikus, ahogy @Nikolett_Kapocsi is írja. Talán ezzel a szóval jellemezhetnénk leginkább az eddig költőként ismert Szeles Judit prózaírói stílusát. Ebben a karcsú kis kötetben találkozunk hosszúmondatos nagynovellával és minimalista szikársággal megírt alig kétoldalas írásművel. Kelet misztikus világa keveredik Észak fagyoságával, népi babonák és varázslások a hétköznapok sivárságával. Az érzelemmentes, végletekig fokozott tárgyilagosságot groteszk, szürreális leírások és lírai vallomások követik. A lényeg azonban a stílus mögött mindig ugyanaz: a létezés titokzatossága, a magány fájdalma és az élni akarás.

    Szeles Judit sokat követel olvasóitól, néha talán túl sokat is, én legalábbis nem minden szövegben tudtam követni az írónőt, volt ahol le- vagy kívül maradtam, de bőven találtam novellákat, melyek kárpótoltak. Ezek közül emelnék ki néhányat, – ahogy azt mondani szokták –, a teljesség igénye nélkül.

    Az Irigység című kötetnyitó írást, már @geszteny63 és Niki is méltatta. Az itt megszólaló narrátor hangja olyan, mint a nagy bűnösök monomániás vallomástétele. Ugyanazt ismétli rögeszmésen. Ebből a monoton vallomásból bontakozik ki egy terméketlen szerelem története, melyben férfi és nő nem annyira egymásra, mint inkább a másik életére, személyiségére vágyik.

    A Váróteremben várakozó beteg, ahogy azt a kognitív terápián tanulta, szépen körbevezeti a tekintetét, és teljesen objektíven leírja magában a környezetét. Mindenféle megítélés nélkül, kerülve az asszociációkat, az érzelmi megnyilvánulásokat. A cél a józanság, értsd épelméjűség megőrzése a téboly mezsgyéjén egyensúlyozva. Ahogy egy másik novella elbeszélőjét Öt cserép virág és az írás tartja meg a mindent kiüresítő magány ellenére is az életben. A Január már egy teljesen kifordult világot ábrázol, ahol „a fagy az életet jelenti”, az emberek csak a jégbe dermedtség állapotában tudnak kapcsolatot létesíteni egymással. E történetek keserűségét humorral oldja például az Umberto és a svéd rendőr találkozása a boncasztalon.

    Kétségtelen, hogy az egész kötet kulcsnovellái a zárónovellák. A címadó Ibsen a konyhában már csupán a címével sok mindent megvilágít. Henrik Ibsen művei középpontjába a mindennapokat, és ezáltal az egész létezést megmérgező élethazugságokat állítja. Szeles Judit történeteiben is fontosak az elhallgatások. Sokszor nem azt tudjuk meg a novellákat olvasva, amire igazán kíváncsiak lennénk. Az író is titkolózik. A múlt bevallása, felidézése vagy épp elfelejtése – nehéz. „Nekem azután, hogy kijöttem Svédországba legnehezebben a múlt idő ment” – olvashatjuk Az árulóban. Egyértelmű, hogy ez nem csupán a grammatikai múltra értendő. A konyha a régen élt asszonyok, és a család életének fő színtere. Itt készülnek az ételek (ezek leírásában, bemutatásában is bővelkedik ez a kötet, még olyan furcsa, sosem hallott, de létező recept is helyet kap, mint a kakasvérleves, vagy a norvég nemzeti eledelnek számító, „gyapjúkardigán szagú” káposztás birka, melyet elbeszélőnk remekül tud készíteni, élvezni azonban képtelen). Itt kerülne sor egy öregember nagy vallomására, ám az őt hallgató fiatalember már a felvezető szövegtől kényelmetlenül érzi magát, mivel folyamatosan saját múltjára asszociál. Ennyi fájdalom, magány céltalanság után az utolsó történet (Az élet értelme és más fontos kérdések) mégis arra készteti az olvasót, hogy – bár nem filozófus – keresse a maga válaszait ezekre a fontos kérdésekre, de mindenképpen próbáljon értelmet adni semmi kis életének.

A Szextáns miatt szerettem volna elolvasni Szeles Judit új könyvét, és ez olyan magától értetődő döntés volt, hogy egészen készületlenül vettem kézbe. Ugyan megnéztem a tartalomjegyzéket, de az olyan szépen strukturált volt és olyan agysejtcsiklandó szavak voltak benne, hogy csak izgatottabbá váltam, és nem alakult ki bennem semmilyen várakozás, pláne nem tudás, hogy mit is vettem kézbe. Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy ez regény, kisregények vagy novellák, vagy miegyéb. Ez a kószaság vitt arra, hogy a 25. oldalon, a sokak által méltatott Irigység című írásban elveszve, nem is sejtve, meddig is fog még ez így körkörözni, a kétségtelen ötletesség kapcsán azon kezdtem gondolkodni, mivégre is ez az egész. Mármint hogy max 4-5 oldal után megállapítottam, hogy aki tud, az tud – akkor tartogat-e még nekem bármit ez a szöveg? Vagy elég, ha látom, hogy a 4-5 oldal tízszeresére is képes, tehát számszakilag felszorzom a 'tud'-ot 'nagyon tud'-ra, és akkor megvagyunk? Valahogy így is lett. Mármint elolvastam, de azt gondoltam, elég lett volna a számszakiság. És ez így is maradt ebben az első csomagban. Ezért a rövidebb terjedelmeket élveztem (és mellesleg: értettem) jobban.
A következő félreértés nem is érdemleges, csak vicces. Az említett Szextáns kötet miatt a Szextárs címet is félreolvastam. Kis mentség, hogy jelentősek az átfedések tengerészügyileg. Disztrakcióm másik mentsége, hogy mindez reptéren és feldélzeten történt. Ide-oda csekkolások közepette, emberkavalkádoktól és légörvényektől megkavartan. Mindezen figyelemdúlások közepette már szívtam is a fogam, hogy míg az ész és tudás ülte torát diadalmenetét tapasztaltam az első körben, itt a szív őszinte keresetlensége vitt mindent. Ettől megint nem olvasónak, hanem telefonozó beavatott barátnak éreztem magam. Nem mintha a kettő kizárná egymást, de mégis… Csak mondom, közben legalább kétszer olyan 20-30 oldalnyi Nádas Péter-rémességet próbáltam (https://moly.hu/konyvek/nadas-peter-remtortenetek), de csak egy na ezt ki nem bírom tellett tőlem. Szóval ha úgy tűnne, Szeles-leszólásban vagyok, akkor ezzel emeljük helyére a dolgokat. (Hogy áll az a Michelin-csillag, mi?)
És aztán innentől minden kezdett még jobb lenni. Tényleg nem úgy találtam ki, de a 3. etap volt a léleké. És ha ott véget ér, akkor írnám a törzsolvasó leereszkedésével, hogy a legközelebb a kedves írónő tenné össze legközelebb az észt, a szívet és a lelket egybe legközelebb, és akkor mindenki jobban jár. De nem kellett leereszkednem (egyébként közben landoltunk, amikor): mert beütött a címadó novella.
Oké, nem hosszú, de mindent tud, amit tudnia kell. Minden benne van, és nem darabokban, hanem egyben, és nem csak az a három, hanem a hagyomány, meg a jelen idő is, természetesen. Nem mondom, hogy elég lett volna csak az utolsó részt, legfeljebb csak azt, hogy megbocsátható, ha a címadó után már nem folytatja az olvasó – sem ezt, és egy darabig mást sem. Úgyhogy tessék csak olvasni. Olvasgatni.
A kísérőzene az Elvis-filmből van: Las Vegas Rehearsal / That's All Right and Suspicious Minds link

Harmadik, és nagy eséllyel utolsó olvasásom Szeles Judittól, mert ezen is többször majdnem bealudtam. Nem nekem való a dokumentalista irodalom, de ezt már eddig is tudtam. off

Content Warning: a Vágás / CUT novellához spoiler.