A ​nyugati hadtest 95% 65 csillagozás

Ha ezt Székely 600 oldalban megírja úgy, hogy eleje van, vége van, és közte egy többé-kevésbé folyamatos cselekmény, akkor most ott lenne a neve Ottlik mellett az magyar irodalomtörténetben. Így viszont nem tett mást, mint megírta hazai szinten az egyik legjobb háborús prózát – amit azonban alig olvasott valaki. A kompetenciája bőven megvan hozzá – egyrészt maga is tanúja volt az eseményeknek, másrészt pedig képes arra, hogy e jelenlét hozadékait (az emlékeket, egyszerűen szólván) egy nagyon szép, nagyon mély irodalmi nyelven fogalmazza meg.

Gyakorlatilag az összes Székely-írás kulcsmomentuma egy etikai probléma, egy olyan találós kérdés, aminek háborús körülmények között nincsen megoldása – ez az elem ad filozófiai többletet a novelláknak, de anélkül, hogy szárazzá tenné őket. Ezek a történetek szembehelyezkednek azokkal a háborús szövegekkel, amelyek a hős-mítoszra építenek, vagyis arra, hogy az igazi autonóm ember képes megőrizni lénye jázminillatát még a legbűzösebb pöcegödörben is. Székely ön-narrátora esetében szó sincs erről: bár az erkölcsi autonómia létezik, de csak arra szolgál, hogy (évtizedes távlatból) ítéletet mondjon a történésekről – magukra a cselekedetekre nincs, vagy alig van befolyása*. Valami zsigeri fatalizmus ez, ami egyrészt végtelenül reményvesztetté teszi a novellákat – ám ugyanakkor az egésznek a magvában ott van a bizonyosság, hogy ha az ember nem is változtathat a képleten, azért megóvhatja legalább magát a jobb időkre. Hogy ezzel a fatalizmussal úgy magánemberként mennyiben vitatkoznék, arra most nem térnék ki – mindenesetre a szövegeknek adott egy sajátos ízt, ami kiemeli őket a hagyományos háborús szépirodalom tengeréből.

* Ez a gondolat leglátványosabban A kutyás német c. elbeszélés lezárásában bukkan fel – amely elbeszélés szerintem a magyar (sőt, európai) háborús irodalom egyik csúcsa, és egyetlen magára valamit is adó antológiából sem szabadna kimaradnia. Ez az elbeszélés vitte fel az elégedett 4,5 csillagról az elragadtatott 5-re az értékelést. spoiler

Kb. 5 éve olvastam itt a molyon néhány elragadtatott értékelést erről a könyvről, melyről korábban még nem is hallottam. Nem meglepő, hogy úgy éreztem kell nekem ez a könyv. Mégis mostanáig tartott beszerzése, s némi extra olvasási idő kicsákányozása az ébrenlét pillanataiból.
De megérte!
Minden igaz, amit az elragadtatott molyok erről a gyűjteményről állítottak! Ez egy olyan háborús novellafüzér, amelynek a világirodalom eme szegletében a legjobbak között van a helye. Születtek már a magyar irodalomban remek háborús történetek. Olyanok is, melyek pokoli pontossággal ábrázolták a háború borzalmait. De nem ismerek olyan komplex írást, mely felvehetné a versenyt Székely János művével. Végtelenül pontos, sokszor már szürreálisnak tűnő háborús realizmus, abszurd háborús helyzetek, a morális dilemmák végtelen sora, s mindez beágyazva egy önjáró, halálos, groteszk intézménybe, a katonaságba. Egy olyan intézménybe, mely ellensége minden egyéniségnek, s amely csekély pozitív oldalát kizárólag a negatív pólusával együtt képes nyújtani. Mindez röviden, de rendkívül szuggesztívan, a szerző végtelenül letisztult elemzéseinek tükrében.
Zseniális írás.

Ismerős volt az író neve, ám ezt a könyvét véletlen találtam, antikváriumban. A téma érdekelt, mert apám majdnem vele egykorú volt, és részben hasonló dolgokat élt át, amiről ő nem szeretett beszélni. Székely könyvének nagy erénye az őszinteség, egyben személyesen naplószerű, és krónikája egy szomorú korszaknak. Hasonlít a katonaiskolai téma Ottlik híres regényéhez, de az korábbi korszakot jelenít meg. A nyugati hadtest fiatal /ma gyereknek neveznénk/ hadapród katonái Marosvásárhelyről menetelnek-menekülnek végig, át Európán-átvészelve a telet Lengyelországban, majd a szövetségesek foglyai lesznek. Apám Pécsett volt hadapród-középiskolás, 1945-ben meneteltek ők is, szerencsére harc nélkül-amennyire megtudtam, majd következett a fogság.
off
Vajon miért akartak egyáltalán bevetni ilyen korú gyerekeket? Ez már a Szálasi-féle hatalomátvétel után történt, ám nem tartoztak ők, sem az erdélyiek semmilyen német alakulathoz.
Székely János leírásait nem volt könnyű olvasni, de egy kicsit tartoztam ezzel apám emlékének is, már egyikük sem él.

Háborúról szól: döntéshelyzetekről, engedelmességről, veszélyről és szabadságról. Novelláskötet, amely akár regényként is értelmezhető. Az egyes szövegeket összefogja az elbeszélő katona személye (akár első, akár harmadik személyben beszéljen), a II. világháborús háttér, a felnőtté válás, de még ezeknél is erősebben összefogja őket az örökös központi kérdés: mit jelent a rendszer részének és mit lázadónak lenni? Egyszerű és kényelmes válaszokat itt nem kap senki, még a nyilvánvalóan példázatos történetekben sem.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2023/10/28/egyszeru_e…

Székely könyve (műfajilag leginkább novella ciklus) irodalmunk egyik, félig-meddig elfeledett kis remekműve. Idén újra kiadták, talán többen is felfedezik maguknak. 1979-ben jelent meg (Magyarországon 1982-ben), itthon éppen a prózafordulat volt terítéken, talán ezért is kapott kevés figyelmet.
Székely novellái hagyományos elbeszélő írások, semmi blikfang, van egy történet, ő meg visszaemlékezik, leírja. Ami nagyszerűvé teszi ezeket az írásokat, a történetek érdekessége mellett, az a szilárd erkölcsi alapállás, ami sugárzik ezekből a művekből. A szövegen meglátszik a szerző filozófusi végzettsége, szerencsére a jó értelemben. Tiszta és logikus levezetése ez a szerző fő gondolatának, ahogy a hatalomnak odavetett embert ábrázolja a maga tehetetlenségében, mégis erkölcsi fölényében.
Maga a történet önéletrajzi ihletésű, az 1944-46-os eseményeket írja meg, amikor előbb kadétiskolába, majd a frontra, végül hadifogságba kerül. Mindjárt az első történet talán a legjobb (persze kinek melyik), a Pálinkás. Egy újonc hadiiskolás és egy kiképző ló küzdelmét mutatja be, a ló sehogy sem akarja alávetni magát a gyakorlatoknak, a fiúnak pedig muszáj lovaglásra fognia. A fiú ki van szolgáltatva az intézménynek, a ló pedig neki. A két néma, egyik lényénél fogva, a másik kötelessége miatt nem szólhat, tiltakozhat, így aztán a hatalom bedarál.
A könyv végig ilyen, habár jelen van a háború borzalma, mégsem ez dominál, hanem ahogy a szerző rávilágít a lényegre: nem az a fontos, hogy elpusztul egy (sok) ember, hanem hogy miért.

Minden ország irodalmában van olyan szerző és olyan mű, ami méltatlanul sikkad el, csúszik bele a feledésbe, és a legtöbbször sajnos ott is ragad. Néha azonban van még egy második esély, lehetőség arra, hogy az adott szerző (vagy az adott mű) vissza-, vagy pontosabban, bekerüljön a köztudatba, és elfoglalja jól megérdemelt helyét. Ez a helyzet most Székely Jánossal és A nyugati hadtesttel is, hisz majd` negyven évvel az eredeti megjelenés után újra kiadták fő művét, és már csak az a kérdés, hogy ezúttal hány olvasóhoz jut el, és mennyire „állnak mögé” az irodalmárok.

Már az is eléggé érthetetlen, hogy ez a könyv ma ennyire ismeretlen, és ennyire kevesen olvasták, hisz egy tartalmas, sokszor izgalmas, végig elgondolkodtató és rendkívül fontos kérdéseket feszegető műről van szó. Az ok talán az lehet, hogy a prózafordulat környékén jelent meg, a „Péterek” (Nádas, Esterházy, Hajnóczy és Lengyel) előretörése idején, és ekkoriban már inkább rájuk, nem pedig erre a hagyományos, bárminemű újító vagy korszakalkotó szándék nélkül íródott műre figyeltek.

Mielőtt rátérnék arra, hogy miről is szól, és miért rendkívüli ez a könyv, beszélnék néhány nekem kevéssé tetsző aspektusáról is. Bár a szöveg a ’70-es években íródott mégis sokszor hat túlontúl (számomra néha zavaró mértékben) régiesnek, avíttnak (főként nyelvezetében – „reá”, „néki” stb.). Mivel ez az első Székely-mű, amit olvastam, nem tudom, hogy ez a szerző stílusából következik-e, és mindig is így írt, vagy csak itt ilyen. De ez talán nem is igazán lényeges, hiszen annyira szubjektív – de ami sokkal fontosabb, hogy a mondanivalóját nagyon didaktikusnak éreztem. Szinte minden esemény annak van alárendelve, hogy a szerzője tanulságot vonhasson belőle, és előadhassa nekünk a világképét. Viszont mégsem válik olyan nagy problémává, ugyanis ezt rendkívül elgondolkodtató módon teszi.

A nyugati hadtest lazán egymáshoz kapcsolódó novellák füzére, amelyek a szerző II. világháborús élményeiről szólnak. A fiatal Székely a lovassághoz került, itt kapta először a kiképzését (ennek a zárt közösségnek leírása és légkörének bemutatása vetekszik olyan „kaszárnyaregényekkel”, mint Ottliktól az Iskola a határon, vagy Vargas Llosatól A város és a kutyák), majd innen került előbb a keleti frontra, ami a háború vége felé már inkább nyugati lett (innen a kötet címe is), majd később Németországba, végül pedig egy tengerparti hadifogolytáborba. Az egyes novellák cselekménye, történései már önmagukban olyan erősek, hogy vinnék magukkal az olvasót, de mint már említettem, a szerzőnek nem ez a szándéka. Székely a dolgok mögé akar nézni, keresi a mozgatórugókat, az okokat, hogy mi miért történt; őt a lelki motiváció és az emberekben lezajló gondolati, érzelmi, morális folyamatok érdeklik.

A szöveg nagy része a jóval rövidebben is előadható lenne, a lényeg a cselekmény, a történések folyamatos elemzése, értelmezése. A szerző tudni akarja, hogy miért lesz egy, az istállóban nyugodtan viselkedő ló a század réme, miért gyilkol meg egy SS tiszt szisztematikusan több száz, amúgy is haldokló embert, hogyan jut el valaki oda, hogy saját kezűleg végezzen ki valakit, akit igazából meg akart menteni, és így tovább. Székelynél az igazán fontos, központi kérdés az, hogy kikapcsolható-e az emberekben az erkölcsi gát? Felfüggeszthető-e az emberség? Valóban lehet-e parancsra cselekvő gépekként élni, vagy ez csak mese?

A nyugati hadtest hazánk irodalmának elfeledett kis gyöngyszeme, apróbb hibái ellenére is ott a helye a magyar irodalom arany lapjain. És remélhetőleg ezúttal már nem fog elsikkadni, és nemcsak egy szűk réteg, de minden gondolkodni tudó, akaró ember számára ismertté válhat. Én drukkolok neki.

Hol éltem eddig? Hogy hogy nem ismertem Székely Jánostól semmit? Nem tudom mi lehet ennek az oka, de most az év derekán is meg merem jósolni hogy számora ő lesz az év magyar írója.

A háború morálisan mindig is súlyosan probléma volt, és a legsúlyosabb része nem a hátország, ahol még úgy-ahogy működnek a nomális élet rutinjai, és nem is frontvonal öldöklő pokla, ahol a dolgok, a döntések a végletekig lecsupaszodnak és leegyszerűsödnek, hanem a kettő közötti rész, a szürke zóna – itt nehéz igazán emberi döntéseket hozni, és az itteni döntések égnek talán legtovább a túlélők szivében.
Székely János ezt találja meg és mondja el egyszerű de mégis nagyon hatásos prózájában. Ezeken a motívumokon túl is számos képben számol be a katonák sorsáról, sokszor egyetemesen emberivé tágítva témát. @Kuszma értékelőjében Ottlikhoz hasolította, nekem is ez volt az érzésem. Értékelőjének link megállapításainak zömével én is egyetértek.

A hangoskönyv végén egy rövid intejúban kifejti az író a szemléletét is, amely szintén nagy hatással volt rám. Mindezekkel igen előkelő helyre került a képzeletbeli ranglistámon.
Hirtling István, Kaszás Gergő, Schnell Ádám felolvasása pedig igen hatásosan festi alá a könyv mondanivalóját.

Szerintem ez a könyvecske a 2. világháborús magyar irodalom csúcsalkotása. Ezzel olyan alaphangot adtam, amit nehéz lesz kifejtenem, elmagyarázni.
Miért merem kijelenteni? Mert Székely János olyan könnyű tollal mesél a borzalmakról, meghurcolásról, elesettségről, nyomorgásról mintha csak egy könnyed olvasmányt tartanék a kezemben. Persze, hogy megható volt, felkavart, megviselt, de azt olyan művészi érzékkel tálalta elém, ahogy például az utolsó előtti írásában a gondviselésről írt. Mindenben legjobbat kapta a sorstól a legrosszabb, háborús időkben, a sors kegyeltje, amit valahogy meg kellett hálálnia. Ezzel a kötettel megtette a szerző, akiről még nem hallottam korábban.
Nyolc elbeszélés és egy vers szerepel a könyvben.
Az elbeszélések közül az első egy makacs„ alattomos lóról szól, amely megkapta a sorstól, amit érdemelt. A második írás egy hadiskolai történet, a harmadik elbeszélés egy szerencsétlen, ügyetlen diáktársról szól, akit naná, hogy hecceltek, csak a szerző volt, aki együtt érzett vele. Ezeknél az írásoknál Ottlik Géza szelleme sejlett fel előttem. A negyedik egy erkölcsi döntésről szóló történet, emberségről szól. Az ötödik írás egy kegyetlen, téli menekülésről mesél egy magányos kutyás némettel. Ez a történet Vaszil Bikovot idézte számomra. A hatodik egy szépséges mégis fájdalmas írás a norvég frontról, a hetedik pedig a hadifogság momentumait, emlékeit írja le olyan precíz, közben szenvtelen stílusban, ahogy azt csak a legjobb írók tudják megtenni. A nyolcadik meg egy utólagos számadás a sorsról, gondviselésről, mit is kapott a háborúban Székely János. S végül egy vers zárja a kötetet.
Mindegyik írás tetszett, ha az alkotói eszközöket tekintem. A tartalmi résszel nehéz azonosulni, mert azt át kellene élnem. Ítéletet persze minden olvasó mondhat, de azt gondolom voltak elbeszélések, amelyek határtalan emberségről szóltak, arról, hogy tiszteld a másikat, hogy csak akkor tégy ellene, ha azt tényleg megérdemli.
Székely János olyan művet alkotott, amit én kötelező olvasmánnyá tennék a gimnáziumokban vagyis ajánlom mindenkinek, hogy megismerje a háború emberi értékeit, annak a borzalom halomnak a már-már költői leírását. Örülök, hogy szembejött velem egy akció keretében, nem haboztam gyorsan elolvasni, de az biztos, hogy még kézbe veszem majd. Ezek fényében nem is adhatok csakis jelest (4,9) mert olyan jól kidolgozott mégis az egyszerűségének szépségével ható könyv. Kedvenceltem.

Már azért is érdemes molynak lenni (többek közt), mert az ember a figyeltjeitől jó tippeket kap. Bevallom – jóllehet a szüleim korosztályához tartozik, és már egyetemista koromban is olvashattam volna ezt a művét – akkoriban simán elmentem Székely János mellett, és meglehet, a Moly nélkül holtom napjáig sem olvasok tőle semmit.

Ám szerencsére nem így történt, és megismertem egy Sánta Ferenchez és Sütő Andráshoz hasonlóan szikár stílusú, szigorúan moralista, de nem fölöslegesen moralizáló írót. A szikár stílus alatt nem minimalizmust értek, csupán a tárgyhoz mérten tömör megfogalmazást. Egyszerű, realista írások, semmi cicoma – kifejezetten kedvemre valók.

S mind a hadapródlét ábrázolása (Ottlikhoz, Musilhoz és Llosához mérhetően is), mind pedig a háborús mozaikkockák remekbe sikerültek. Nem beszélve ember és ló kapcsolatának olyan bensőséges megjelenítéséről, amihez foghatót a világirodalomban csak keveset találni.

Előbb-utóbb becserkészem az író drámáit is.

Az érzés, amikor kívánságlistás könyvet találsz – ingyen…

Amikor visszamentem kontrollra, vittem a kórházi polcra egy szatyor könyvet, és ha már ott jártam, át is böngésztem egy picit az aktuális kínálatot. És mit látnak szemeim? Hát persze, hogy eme beszerezhetetlen ritkaság* hírében álló kötetet. Magyar egészségügy, én téged egyre jobban szeretlek. Katonaiskolai anekdotákkal indul à la Ottlik; ezeket olykor még egy icipicit szentimentálisnak éreztem, tanulságaiknak időtállósága azonban vitathatatlan. Az iskolai bullying témáját tárgyaló második és harmadik novellát fel kéne venni a tananyagba, vagy a manapság oly népszerű gimis regények közé. Mi tévő lehetsz, ha rád száll az osztály? Mit tegyél, ha a haverodra szállnak rá? Mitől lesz valaki az osztály kriplije? Miért ciki egyesek szerint a jól tanulás, és mit lehet tenni, ha szívatnak emiatt? Örök témák ezek sajnos. Aztán jönnek a tényleges háborús novellák, amelyek jó egy csillagot dobtak az értékelésemen. A végeredmény egy nagyon magabiztos 5*.
Zsebkönyv méretű kötetecske egyébként, nettó négy-öt óra alatt ki lehet végezni. Amíg várakoztam, gyakorlatilag el is jutottam a feléig.

*Ja, most látom csak, hogy idén újra kiadták… nos, én megspóroltam 2890 Ft-ot, amennyiben is egy bolti állapotú, ’82-es Magvető-féle kiadásra sikerült szert tennem.