Bányavidék 91% 36 csillagozás

A szerző köszönetet mond három fő forrásának, melyekből annyit merített, hogy majd’ megfulladt: Anton Pavlovics Csehovnak, Martin McDonaghnak és az erdélyi valóságnak – olvasható a mű utószavában. Csehov világának jellegzetes figurája a felesleges ember, Székely Csaba dráma trilógiájának kicsiny falujában azonban egyetlen lelket sem találunk, aki ne érezné magát teljesen feleslegesnek. A bánya bezárt, jövő nincs, az életlehetőségek beszűkültek, az itt élők többsége felkötötte magát vagy a városba költözött, néhányan pedig a két választási lehetőség között vacillálnak. Aki még kétségbeesetten, utolsó erejével próbálja tartani magát, az a plébános, a plébános szeretője, a tanító, és a borzalmasan daloló férfikórus. Ja, és még Szövérfi Imre, a község szégyene, az egy szem református.
A szerző úgy ír a világ legszomorúbb falujáról, hogy sírva nevetünk rajta, lám, a tragikomikus elemek is válhatnak becses írói eszközzé, a mondanivaló mindenesetre tökéletesen átjön.

Újabb tétel a beszerezhetetlen könyvek listájáról, ami igencsak megérne már egy második kiadást. Könyvtár híján a mai napig hozzá nem jutottam volna, és csak mereszthetném a szemem elkeseredetten, amikor az antikvárium szökőévben egyszer megkínál egy vonzó ajánlattal, melynek keretében az eredeti ár háromszorosáért ajánlja szíves figyelmembe a szóban forgó alkotást.

Persze nem véletlen, hogy a Bányavidéknek már csak hűlt helyét találni a könyvesboltok polcain. Ez a kötet ugyanis úgy csúcs, ahogy van. Bánat, fájdalom, röhej meg tragikomédia tökéletes kombinációja jellemzi mindhárom, benne foglalt művet, amikkel csupán egyetlen jelentős problémám van, mégpedig az, hogy képtelen vagyok eldönteni, melyiket szeressem jobban. Hab a tortán, hogy még a szerzői köszönetnyilvánítás is tisztára jópofi a végén. Ujj köré vagyok csavarva teljesen, ez a nagy igazság tehát.

A drámák közül kettőt (Bányavirág, Bányavíz) szerencsére jelenleg is játszanak itthon – amint alkalmam nyílik rá, azonmód megyek, és jól megnézem őket. Egyúttal várom, hogy a harmadik, Bányavakság címűt újra műsorra tűzzék: ez most épp nem fut, pedig lesném iszonyat szívesen.

Régi tartozás magamnak ez a kötet is. Anno nagy sikere volt ezeknek a Székely-daraboknak a Molyon (is), azóta ücsörögtek a várólistámon – talán olyan beletörődéssel és reménytelenséggel, mint a bányavidék fizikai-erkölcsi nyomorba süllyedt, tragikomikus alakjai.
Székely egyfelvonásosai egy lerobbant miliőben játszódnak, ahol munkanélküliség, züllés, tétova elvágyódások és erőtlen álmok, kilátástalanság és reménytelenség határozzák meg a mindennapokat, a cselekvésképtelen, (túl) gyakran öngyilkosságba menekülő alakok sorsát. Egy értelmét, célját, hitét vesztett vidéken járunk, a darabok szereplői (mennyi I betűvel kezdődő név…), egy Isten által elhagyott, elfelejtett világban élnek, amelyben egyre inkább elhalványul a megváltás, a feloldás reménye.
Sötét és komor világ ez, Székely pedig szókimondóan és nyersen tárja fel a székelyharisnya nélküli pőre valóságot. A székely falu fokozatos életképtelenné válását, kiürülését, izolálódását, a magyar-román viszonyt, a generációk közti kapcsolatokat, a politikai élet és az egyház helyzetét, a korrupciót, a széthúzást, a gazdasági és morális válságot… Nem teketóriázik, sőt még rá is dob egy lapáttal. Miközben kézzel-lábbal védekezik a külföldiek (elsősorban magyarországiak) által elvárt, idealizált (és a helyiek által kényszerből, mintegy népszínműként vagy bazári produkcióként eljátszott) székely mítosz ellen, a nagyítás, túlzás eszközével élve hívja fel a figyelmet a felszín alatt meghúzódó tragédiára.
Egyértelmű, hogy Székely is bizonyos értelemben sztereotípiákat gyárt, sablonos-tipikus szereplői, karikaturisztikus túlzással megrajzolt, néha kirívó, de általánosnak bemutatott helyzetei is (elsősorban az utolsó darabban, de nem csak) egy torzított képet mutatnak, azonban ez a görbe tükör sokkal közelebb van a valósághoz, mint a székelyruhában, -harisnyában népdalokat zengő, csárdást táncoló, székelykaput faragó, medvével birkózó giccses kirakatplakát. Más itt a hagyományápolás, mint ahogyan azt a tévések mutatják, az ember keserű szájízzel ismer fel nem egy, a darabok szereplőihez mintául szolgáló, köztünk élő alakot, látott-hallott helyzetet. (De, tegyük azt is hozzá, hogy néhány jellegzetes helyi elemtől eltekintve, szólhatnának ezek a darabok a közép-kelet-európai lecsúszott térségek bármelyikéről – a jelenségek, sorsok, karakterek ugyanazok, egy tőről fakadnak.)
Székely írásai sírva nevetősek és nevetve sírósak, másként nem is lehetne elviselni ezt az atmoszférát, ezeket a történeteket – a szerző nem fél ironizálni, a groteszk és abszurd eszközeivel élni, humoros-poentírozó stílussal oldani a pirula keserűségét. Bevallom, néha úgy éreztem (főként a Bányavirágban és a Bányavakságban), hogy a szerző helyenként talán picit túllő a célon, túlfeszíti a helyzetet, poénjai közül nem egy erőltetettnek tűnt, nyelvezete pedig nem mindig hitelesnek. De ki tudja, talán ez is, akárcsak a nagyítás, túlzás, lehet akár az eltávolítás eszköze is. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy olvasni köll.

Tegnap délután hoztam ki a könyvtárból, rögtön neki is láttam, és jóformán egyhuzamban kiolvastam.
A humor, a vígjátékság csak látszat és máz – hogy is lehetne vidáman élni egy olyan helyen, amit még az Úristen is elfelejtett. Nincs az a nevetés, ami eltakarhatná az alkoholista, munkanélküli, szenvedő, öngyilkos(jelölt) falu község embereinek nyomorúságát.
A rengeteg káromkodással nem voltam jóban – elhiszem, hogy sokan így beszélnek, de irodalmi műben mégis zavar ez a túltengés.

Azért nem vagyok kibékülve a színművekkel, mert nem szeretem, hogy szinte párbeszédekből áll az egész és nincsen semmi körítés, leírás… Mondom: nem vagyok velük kibékülve. De időnként nemtörődöm vagyok, magammal nem törődök, s kézbe veszek egyet-egyet. Hát de ez a Székely Csaba!!!! Hogy lehet ennyire tehetséges valaki???
Hiába sanyarú sorsokról szól, mégis kacagtató. Javasolnám kötelező olvasmány kategóriába.

Az első két darabot láttam a marosvásárhelyi színpadon is. Egyszerűen fantasztikus szereposztásban. Nem hiába nyertek egyre-másra díjakat vele. Nagyon hiteles, jól kidolgozott karakterek. Egyetlen kis problémám van Székely Csabával: kissé túlzás a csúf szavak mennyisége. Ezt más darabjaiban is megfigyelhettem. :D De ettől függetlenül türelmetlenül várom a következő remekműveket!!!

Annyira és úgy derűs, mint egy Csehov-dráma. Vodka helyett pálinkával.
Csak arra nem jöttem még rá, hogy az istennek kezdődik minden faluban községben bányatelepen született neve i-vel.

És még csak nem is kell ehhez Erdélyig menni sajnos… Bár az én „bányavidékemen” már nem ilyen szépen káromkodnak. Elevenbe talált, szívesen megnézném őket színházban.

Zseniális. Engem abszolút elbűvölnek a kisember-tragédiák. Mind a három része zseniális. Az élőbeszéd visszaadása, az ismétlődő mozzanatok, kifejezések a mozdulatlanságot, változatlanságot mutatják. Olykor hangosan nevetnem kellett, mert olyan a stílusa, közben nyomasztó. Érdekes, hogy a közösségbe tartozó emberek nevei mind I betűvel kezdődnek, és csak annak a neve kezdődik más betűvel, aki"kintről", nem az ő világukból jött.
Egy részlet, amin nevettem:
"IRINGÓ Könnyen idetalált?
FLORIN (hadarva) Hát, mind vártam a sztációba{9}, de késett az autokár{10}, mert rossz volt az akcseleráció{11}, azt mondta a sofér, hogy meg kell verifikálni{12} az inzsekciós pompát{13}, és az ámbreázs{14} is ficákat{15} csinál. A rámpán{16} és a kotitúrákon{17} még rosszabbul jött, gondoltam, nehogy a batéria{18} legyen, mert akkor bevettük a cjápát{19}. Aztán leszálltam itt az interszekciónál{20}, és ott kérdeztem, hol még lakik a primár, de nem tudták, mit kérdezek. Gondoltam, futuj mámá möszi{21}, mi lesz mostan, de akkor bementem az alimentárába{22}, és ott megmutatták, aztán most itt vagyok, hála Istennek. (háromszor keresztet vet) (Csend.)
IRINGÓ (Incéhez) Mit mond?
INCE Hogy elég könnyen idetalált."

Neme lehet más, csak 5 csillag!