Mi ​van veletek, semmi? 78 csillagozás

Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

„Grafit ​hallgatott, a csempének vetett háttal, leforrázva ült, gondolkodott. Idén ősszel lesz harmincöt. Még vele is történhet valami. Tartózkodási hely, ennyi jutott eszébe. Egész felnőtt életében egyszer sem volt ott a lakcíme, ahol éppen lakott, neki legföljebb tartózkodási hely volt az irataiban. Miért ne menne akárhová?”

Szeifert Natália új regénye, a Mi van veletek, semmi? a kétezer-tízes évek első felének Magyarországáról szól; innen a főszereplők gyerek- és kamaszkori emlékein keresztül időnként visszatekint a megelőző körülbelül harminc évre. A regény egy véletlenszerű barátság története, amelyben a (fő)szereplők sodródnak az eseményekkel, és közvetlen vagy közvetett módon kapcsolatba kerülnek a bűnnel. Rajtuk keresztül közelebbről megismerjük Budapestet, azt a két felülettel rendelkező várost, amit (fel- és ki-) használunk. Szeifert figuráinak élete, a felszín mögött lappangó titkaik lassan tárulnak fel. Ők azok az igyekvő-törekvő kisemberek, akik szökőévente… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Kalligram, Budapest, 2019
256 oldal · ISBN: 9789634681250
>!
256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634681090

Enciklopédia 12

Helyszínek népszerűség szerint

kocsma


Kedvencelte 10

Most olvassa 10

Várólistára tette 115

Kívánságlistára tette 118

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Hiába, az ember ilyen hülyeségekkel tölti az életét. Slágerekkel, munkával, aztán egyszer csak néz, hogy hova lett minden. Na, jó van. Ne búslakodjunk, igyunk még egyet!
Kocsmaregény. Férfisorsok. Jöhet a következő kör. Ki fizet?
Amíg a szerző előző könyve a nők világában tátongó szeretetéhség regénye volt, addig ez a mű a férfi kallódásé, a céltalan sodródásé, a monotóniáé. És a két kötet néhány ponton finoman, egészen érintőlegesen még össze is simul.
Az életérzéshez, ami talán itt a legfontosabb, tökéletes helyszín a kocsma, a lecsúszott egzisztenciák, a sokszor tragikus módon derékba tört sorsok sokkjából lábadozók találkozóhelye. Az idősek mellett itt vannak a jóvágású harmincasok is, kapunyitási pánikban. A húszas évek családalapítási, karrierépítési lázából kimaradtak, és már csak kábán bámulnak a partvonalról, a párkereséshez, az életmódváltáshoz elfogyott az erő, a hit és az akarat. Valami végérvényesen elmúlt, elveszett, félrement, és a remény egyre kevesebb. A napi rutinba kapaszkodnak tehát, hogy el ne veszítsék a kapcsolatot a valósággal.
Grafit lassan, ahogy nézte a vízbe merülő üveget, maga elé mondani kezdte, hogy olyan, mintha nem is lenne. (…) úgy érzi, egy formátlan valamit cipel magában, néha mintha szétfeszítené a bordáit, de közben ki is szivárog, láthatatlansággal itatja át, és egy nap majd eltűnik miatta.
És ez a csendes eltűnés, ez az elhalványulás sokkal ijesztőbb tud lenni, mint bármilyen tomboló indulat.
A sodródás pedig járatlan, félig illegális utakra tereli szereplőinket, a pesti alvilághoz közel, hiszen minden városnak két felülete van, és ahol ők játszanak, az bizony nem a felhasználói felület, hanem a másik, a sötétebb és veszélyesebb.
A regény erős oldala számomra ugyanaz, mint a gyengesége, az ürességet, a kilátástalanságot a napi taposómalom őrlésével, a jelentéktelen események vigasztalan egyhangúságával érzékelteti, ami vagy berántja az olvasót egy igen nyomasztó atmoszférába, vagy végképp belefakítja a szürkeségbe.

12 hozzászólás
giggs85 P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Számomra Szeifert Natália könyve, Az altató szerekről a 2017-es év egyik legjobb és legemlékezetesebb magyar regénye volt, így nem is lehetett kérdéses, hogy most is kézbe vegyem-e az írónő legújabb művét, olyan hamar, amint csak lehet. Ha előzetesen annyit mondok, hogy a Mi van veletek, semmi? akár tekinthető ennek a két éve kiadott és nagysikerű regény párdarabjának is, akkor azt hiszem, hogy már előzetesen is igen sokat elárulok róla.

Szeifert ezúttal két jó barát, Pók és Grafit közös életének egy fél évtizedéről számol be, az előző regényhez hasonlóan, hol az egyik, hol a másik fiút állítva középpontba. A két srác tipikus mai harmincas, különösebb ellenállás nélkül sodródnak az élettel, igazi (megvalósítható) vágyaik, céljaik nincsenek, igazán komoly, mély kapcsolatokkal nem igazán rendelkeznek, csak élik az életüket egyik napról a másikra úgy, hogy ha esetleg valaki meg is kérdezné tőlük, hogy „mi van velük?”, a válasz nem is lehetne más, mint a semmi…

Ez alatt az öt év során hol érdekes, hol kevésbé érdekes események követik egymást – miközben kimondottan jól működik a szereplőváltások miatti dinamika, és tényleg úgy sikerül leírni a történéseket, mintha a való életet olvasnánk, és nem egy regényről lenne szó, miközben persze érződik a háttérben azért a gondos megszerkesztettség is. A két srác élete gyakorlatilag sehová sem tart, marad az örökös halogatás, a „majd lesz valahogy”; a folyton folyvást visszatérő események, mint a kényszeredett hazalátogatások a szülőkhöz többnyire karácsony táján, és a napi kötelező sör az inkább otthonukként szolgáló kiskocsmában, a Mexikóban is csak tovább erősítik ezt a totális értelmetlenséget és ürességet.

Szeifert amellett, hogy egy eredeti, hamisítatlan generációs regényt írt (minden bizonnyal sokan magukra, vagy környezetükre ismerhetnek a kötet szereplőiben), egyben egy olyat is, amelyben igazi, hihető és hiteles alakok nyüzsögnek, és amely úgy tud realista lenni, hogy közben egy pillanatra sem válik unalmassá, és úgy tud felidézni eseményeket a közelmúltból (mint például a vörösiszap katasztrófát vagy a West Balkánban bekövetkezett tragédiát), hogy az szervesen illeszkedjen a cselekménybe. És ha még azt is mondom, hogy a két srác beszélgetéseiből sok elgondolkodtatót is olvashatunk, mondjuk a művészetről (Grafit festő) vagy a mai fiatalok (vagy éppen már nem is annyira fiatalok?) problémáiról, és közben némi betekintést is kaphatunk a hazai alvilág ügyeibe, akkor talán még jobban látszik, hogy nem egy mindennapi regénnyel van dolgunk.

Részemről a Mi van veletek, semmi? eléggé simán, mondhatni gond nélkül veri az írónő korábbi kötetét (talán ha mélyebben belemegyünk, több ponton is látszik, hogy Szeifert tapasztaltabban, átgondoltabban, gördülékenyebben építi fel az egészet). Azt hiszem, hogy nemcsak az egyik legszórakoztatóbb és legolvasmányosabb hazai alkotás lehet idén, de alighanem a legjobbak között is ott lesz a helye.

robinson P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

A két fiú jelene, élete a mély udvarokba növő ecetfára emlékeztet. A végtelen reménytelenségből azonban eljutunk oda, amikor felcsillan a remény. Hihetetlenül jól adja vissza mindkét fiú érzelmeit, gondolatait a bizonytalan jövő rémképével. Valós, életszagú, mai történet ez, lüktető párbeszédekkel. Kedvenc lett idén.
https://gaboolvas.blogspot.com/2019/09/mi-van-veletek-s…

2 hozzászólás
pepege P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Amikor megláttam Szeifert Natália legújabb regényének a címét, majdhogynem hangosan felkacagtam. A sógorom szokta lődözni ezt a mondatot, csak épp egyes szám első személyben (Mi van veled, semmi?). Egyébként is muris, hogy valaki kérdez valamit és rögtön meg is válaszolja. Dehogy ez egy könyv címe legyen? Mindig is szerettem a mókás címeket. Én az írónő előző regényével is majdnem maximálisan elégedett voltam, úgyhogy nem volt kétséges ennek a frissen ropogósnak az olvasása.

2010-es évek, Budapest. (Külön jó, hogy jelen évtizedünkben játszódik, mostanában többnyire a rendszerváltás vagy a „szockó” témához szeretnek nyúlni a kortárs szerzők). Grafit és Pók az utcán futnak össze. Szó szerint. Egymásnak ütköznek. Grafitot épp most dobta ki a nője (4 év után, ebből 2 év együttélés), nem csak őt magát, hanem a cuccai is repültek ki az ablakon. Póknak pedig egy foga repült – egy verekedés szenvedő alanyaként. A két fiú összehaverkodik, Pók fel is ajánlja, hogy Grafit nyugodtan „héderezhet” nála, mert egyedül lakik. Ez azért nem biztos, hogy annyira életszerű, de amilyen nyitott típus vagyok, simán el tudnám magamról is képzelni, hogy ilyen szituációban befogadok egy tökidegent.

Így kerül tehát kapcsolatba a két mókás becenevű főhősünk, akiknek élete eleinte mégsem fonódik annyira egybe, mint gondolnánk. Mindenki megy a maga útján, Pók otthonában szinte alig, inkább annak törzshelyén a Mexikó kocsmában futnak össze. Ahogy mondani szokás, ez a kocsma is megérne egy misét. Erős törzsgárdája van, mármint vendégekből. Tulajdonképpen a regény is az egyik törzsvendégnek köszönhetően kapta a címét. Leveles Laci bevett szokása ugyanis az volt, hogy minden alkalommal, mikor megérkezett, az ajtónál ülő vállára csapott egyet és megkérdezte: „Mi van veletek, semmi?” (Persze Leveles Laci becenevének is megvan a maga – kissé szomorkás – története). A kocsmában minden olyan fontos eseményt kitárgyalnak, mint például a vörösiszap-katasztrófa, a West-Balkánban történt tragédia, a nemzeti dohánybolt-hálózat kialakítása vagy éppen a dohányzás kitiltása a szórakozóhelyekről. A kocsmatöltelékek úgy összetartanak, hogy évente közösen elutaznak Prágába is, hogy Pók születésnapját megünnepeljék. Persze ott is csak a kocsmázás és a sörözés a fő napirendi pont.

A regény első részében Grafit és Pók mindennapjaiba pillanthatunk bele, mindkettejük családi hátterét is megismerhetjük. Grafit művészféle, egyszer régebben már volt kiállítása is festményeiből (de mostanában döcögve megy a festés), imád fényképezni és általános iskolásoknak rajzot tanít. Nem éppen egy álommeló és kifelé is áll a rúdja. Családját ritkán látogatja, akárcsak Pók, bár nála még talán érthető is, hiszen az apja nyugdíjazott belügyes, ráadásul néhány éve stroke-ot kapott és azóta tolókocsiban tengődik. Pók apja mindig nagy elvárásokat támasztott a fia elé, ami a mai napig feszélyezi őt, hiszen sosem fog tudni neki megfelelni. Titkolnia is kell előle, hogy mivel keresi a kenyerét, mert hát nem egészen legális az, amit tesz: a Főnök egy építési vállalkozó, akinek illegális megfigyeléseket végez (elvileg pusztán üzleti célból), de gazdát cserélnek kisebb mennyiségű gyógyszerek, drogok, jó minőségű fű is. Ebbe a melóba rángatja bele idővel Grafitot is, amikor a tanári állásából kirúgják és választhat az éhezés vagy az áruházi feltöltő munkakör között. Na, de meddig lehet megúszni ezeket a kisebb-nagyobb stikliket? Ahogy haladunk a regényben előre, úgy fokozódik a feszültség…

Mézesmadzagnak legyen elég ennyi (hm, talán még sok is), de azért néhány apróság így a végére:
Érdekes, hogy míg az előző regényében női főszereplők voltak, a szerzőnő most a fiúk bőrébe bújt, szerintem hitelesen (már amennyire ezt nő létemre megtudom ítélni).
Nem veszítette el azt a szokását, hogy a két főhősről úgy mesél, hogy az egyik bekezdés még Pókról szól, a következő pedig már Grafitról. Itt nem lehet lacafacázni, elkalandozni olvasás közben, mert fix, hogy elveszíted a fonalat, ha csak egy kicsit is lazsálsz, azon veszed észre magad, hogy nem tudod, kiről is olvasol éppen. :)
Nagyon tetszettek a karakterei és ahogyan ábrázolja őket. A párbeszédek életszerűek, ahol kell vulgárisak, ám az egészet egy olyan irodalmi szöveg fogja össze, amit mindenképpen figyelemre méltónak tartok.

Ennyi röviden. Szeifert Natália engem teljesen meggyőzött. Komoly esélyt látok arra, hogy ez a regény bekerül a Libri-, vagy akár az Aegon-díj döntősei közé. (A Merítés-díjról már nem is beszélve…)

olvasóbarát P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

„…és az egész látogatásban talán csak egy pillanat lesz, amiben otthon lesz, a megérkezés vagy az elköszönés pillanata…”

Hasonló generációs érzések, mint ebben a regényben
Kötődések és eltávolodások, kapcsolatok kudarca, (haza megyek – Megyünk haza ).
A Grafit nevű szereplő szokott olvasni, történeteket mesélni, tanít, fest és fotókat készít, majdnem művész, szülei vidéken laknak, bátyja külföldön él. Pók programozó és drogfutár, (füvezés, kocsma), de minden ismerőssel (a sérült fiúval, a kocsmában dolgozó nővel) nagyon emberien bánik, közben felidéződik az apja, akinek jelentős szerepe van benne, hogy a fia élete így alakult.
A félrecsúszott egzisztenciák között a sofőr, Leveles Laci tragédiája a legkeményebb.
A szerző korábbi kötete is felkeltette a figyelmemet, ez jobban szerkesztett, összefogottabb, bemutat egy nemzedéki kilátástalanságot, a semmiben lebegés állapotát, pedig a két főhős mindenképpen többre, jobbra lenne hivatott.
„Nagyon is szeretett volna elképzelni egy jövőt, amiben van valamije, és van ideje arra, amit fontosabbnak érez a nagy büdös semminél, amiben lebeg.”

Annamarie P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Két harmincas éveinek közepén járó magyar srác, Pók és Grafit történetét ismerhetjük meg Szeifert Natália könyvéből. Teljesen behatárolt térben, Budapesten a nagykörút környékén, és pontosan tudható időben a 2011 és 2016 közötti nagyjából öt évben járunk. Tetszett, hogy bár ennyire precízen megadottak a paraméterek, a figurák karnyújtásnyira vannak tőlünk, mégis történetük egy teljesen tökéletes, általános látlelet társadalmunk egy bizonyos rétegéről.
(…)
Nekem mindenképp ebből a férfi szemszögből való ábrázolásból adott leckét a szerző. Nem mondanám, hogy érzéketlen emberekről van szó, csak valami egészen eltérő világszemléletről, valami nagyon másról, mint ami én vagyok. A kötet lezáró akkordja Leveles Laci története, ami mindvégig, mint egy feszes és fényes madzag ott húzódik a mélyben. Vele, az ő életével válik teljessé számomra a két férfi sztorija. Mindenképp egy korhű generációs regénnyel ajándékozott meg minket Szeifert Natália.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2020/03/szeifert-n…

1 hozzászólás
balagesh IP>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

A könyv olvasása egy Prezi-előadás hasonlatát hívta elő bennem. Mintha lenne egy főtéma, egy nagy, cakkos szélű ellipszis, amelyben egyre inkább elmerülünk, ám időről időre (és nem is túl ritkán) a prezentálónak valami eszébe jut. Ilyenkor visszatávolodunk még az eredeti nézetnél is messzebbre, és magunk előtt látjuk az ellipszist a maga kis fityegőivel. Gyorsan beleugrunk valamelyik kis háromszögbe, körbe, miegyébbe, hogy a kis vékony összekötő szálon már csússzunk is vissza az ellipszis mélyrétegeibe. A sztori elején a két családi háttér bemutatásakor is ezt éreztem már. Tudom, hogy ez árnyalja és alátámasztja a jelent, hiszen a jellem kialakulásának meghatározó terepe a gyermekkor, de mégis úgy jelent meg előttem, mint két nagy buborék a cselekménytó felszínén. Ugyanígy (teljesen by the way ~ akkor már elmesélem töviről hegyire jelleggel) jöttek elő a múltbéli szerelmek, a pályaválasztás döccenői, Pók alvilági kapcsolatainak eredetmondája – nem találtam úgy, hogy különösebben szervesen be lennének ezek építve a szövegbe. A legrosszabb, de egyben talán a legutolsó az volt, mikor egy intenzív szöveghelyzetben az egyik főszereplőről elhangzott, hogy talán a hólapátolás utáni izomlázhoz és kimerültséghez hasonlatos fizikai állapotba került, és a kis fityegőben elolvashattam, hogy mikor és miért is kellett havat lapátolnia. Ezeket a magyarázatokat teljesen magyarázkodósnak találtam. Sovány dicséret, de a szerző minél inkább úgy érezte, hogy nem kell többet magyarázkodnia, annál természetesebb és jobb lett a szöveg.

Cipőfűző P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Szeifert Natália kötete szövegileg szerintem kiváló, az irodalmiság az E/3. személyű elbeszélőhang reszortja, a szereplőknek marad a szleng és az olykor hitelesen összeszedetlen monológok. Hozzáteszem, a narráció sokszor közvetlenül a szereplők (akik között akad olvasott ember is) gondolatait közvetíti, ilyenkor is működik a lazább nyelvezet is, de azok a részek tartalmazzák az igazi csemegéket, amikor nem a kissé esendő egyéni nyelvet halljuk, hanem a kicsiszolt narrációt. Ehhez az is kell, hogy az író megfelelő érzékenységgel tudjon hőseihez nyúlni. A regény egyik központi helyszíne egy kiskocsma. Aki járt már nyitott szemmel lerohadt csehókban, az tudja, hogy nagyvonalakban két fajta típus számít törzsvendégnek, a csendes és a mókamester, aki mindenre tud valamit mondani. Szeifert szemmel láthatóan járt már. És hogy mi van ezekkel a figurákkal? Hát semmi, mi lenne. Tengés-lengés van. Vagyogatás. Mint úgy általában. És ez erősen átjön. Gondolom, ez is a cél.
Ehhez nehéz lehet rittyenteni egy működő sztorit. Amikor beindult, onnéttól kezdve szépen elmegy, de az elején olyan kaptatót kell megmászni (spoiler), ami hajlik a képtelenség felé.
Amit még megsüvegelendőnek vélek, hogy a közelmúlt közlevegője (kocsmai dohánytilalom, átalakuló trafikok stb.) szépen átfúj a sorok között, nem erőltetett.

2 hozzászólás
AeS P>!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

A tavalyi év egyik nagy kortárs magyar könyvslágere Krusovszky Dénes könyve volt, ami viszont az én tetszésemet nem nyerte el, bár mind az értékelésben, mind az azóta történt személyes beszélgetésekben nehézséget okozott, hogy megfogalmazzam, mi volt a bajom vele.
Idén viszont megérkezett Szeifert Natália új könyve, és én elégedetten dőltem hátra, mondván ez igen, ezt várom egy, a 2010-es évek elején játszódó, nemcsak szépirodalmi igényű, de egyfajta korrajzot is ábrázoló könyvtől. Az előző könyvéből ismert kettős narráció maradt itt is, de nemet váltott, és két, harmincas éveikben járó férfit emelt be főszereplőnek a történetbe, ami számomra tökéletesen működik, hihető, élvezhető, az egyes közéleti történetszálak szinte észrevétlenül simulnak a regényszövegbe. (Ellentétben a fentebb hivatkozottal.)
Mindössze egy-két olyan jelenet volt, amit nem sikerült teljes modorosság nélkül megírni, a vidéken élő idősebb generáció nyelvét szerintem nagyon nehéz úgy eltalálni, hogy ne csússzon át zavaró paródiába, és talán még egy helyen lógott ki valahol a szöveg olvasás közben, de az úgy tűnik, jelentéktelen probléma volt, mert el is felejtettem mostanra.
És akkor arról még nem is szóltam, hogy milyen iszonyú nyomasztó hangulata van az egész könyvnek, főleg az utolsó ötödnek, én alapvetően könnyen helyezkedem bele könyvekbe, de itt tényleg azt éreztem, hogy sehogy se jó, ülni se, feküdni se, olvasni se, de félretenni se, hogy most én is elszomorodtam, engem is nyom, szorít, taszít, húz, nekem is fáj. Szóval szerintem ez egy jó és fontos könyv.

Chöpp >!
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Az elején félve vártam, milyenek lesznek főhőseink és mennyire jön be nekem ez a kocsmai hangulat. A prágai utazástól kezdve felengedtem és bátran fogadtam minden benyomást. Főhőseink pedig – ha nem is maradéktalanul –, de szimpatikusak és szeretnivalók lettek. Örülök, hogy elolvastam, bár az Ágyregény talán egy picikét jobban tetszett történetében, hangulatában.


Népszerű idézetek

szadrienn P>!

A polcokról könyveket szedtek le, kedvenc verseket olvastak fel, filmekről beszélgettek, röhögve idézték A Keresztapa legjobb párbeszédeit, és éjszaka, amikor végre aludni mentek, egy új otthonosság lengte be a lakást, mint a felcsapott régi könyvek finom pora.

4 hozzászólás
Annamarie P>!

Előttük a nyiladék szűz hava, mélyen lefelé omló fehér szőnyeg, kétoldalt a fák sorfala, csend, tele motozó élettel, és benne mégis olyan magány, hogy sírva fakadt tőle.

5 hozzászólás
robinson P>!

Az embert januárban gyakran megcsalják az érzékei. Ilyenkor minden baljósabbnak hat. Ünnepek utáni szomorúság, ami visszamenőleg érvénytelenít mindent, és nem következik belőle semmi.

Kapcsolódó szócikkek: szomorúság
Annamarie P>!

Néha arra gondolt, hogy harmincöt fölött hidegebb hely lett a világ.
Addig még minden sokféleképpen lehetett, de most már a negyvenhez közelített, és az olyan határvonalnak látszott, amikortól végérvényesen benne ragad abban, amiben most van.

227. oldal

Goofry P>!

(…) ahhoz, hogy jó, megfigyelő legyél, kegyetlennek kell lenned. (…) A figyelő ember nem avatkozik be. Távolságot tart. Nem működik közre semmiben. Szenvtelen, érted. Hideg és kegyetlenül rávilágít a kínos részletekre. Mert számára semmi nem kínos. Hiszen ő a megfigyelő.

165. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hallgatva figyelni · szemlélődés
3 hozzászólás
szadrienn P>!

Eleinte még voltak kedvelt könyvei, kedvelt versei, de az évek alatt arra jött rá, hogy nem is a szövegeket szereti, hanem magát az olvasás aktusát. Figyelni kezdte a dekódolást önmagán (…)

Annamarie P>!

-Elmegyünk Prágába?
-Igen, de kérlek, Prágába nem megy az ember, hanem jár!

173. oldal

robinson P>!

Grafit úgy gondolt magára, mint akinek két élete van, s mintha ezek egyre kevésbé férnének egy bőrbe.

robinson P>!

Látta az interneten, hogy a Metallica jövőre koncertezik Európában. Képeket nézett, és megállapította, hogy a félistenek is megöregszenek.

Chöpp >!

Félek, hogy tényleg nem lesz belőlem semmi, vagyis nem lett.

113. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Leiner Laura: Valahol
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: Maradj velem
Kalapos Éva: Kéz a kézben
J. Goldenlane: Isteni balhé
Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
Kelly Oram: Cinder és Ella
Kim Holden: Bright Side
Vi Keeland: Egomániás
Jessica Sorensen: The Coincidence of Callie & Kayden – Callie, Kayden és a véletlen