Az ​altató szerekről 68 csillagozás

Ágyregény
Szeifert Natália: Az altató szerekről

A második kötetével jelentkező Szeifert Natália a magyar kortárs irodalom által kevésbé ismert világot mutat be az olvasónak Az altató szerekről (Ágyregény) c. könyvével. A kortárs magyar irodalomban szokatlan hitelességgel és mélységgel ír a testről és a nőiségről, miközben nem akar sem dogmatikus, sem küldetéstudatos lenni. De elmondhatnánk ugyanezt a könyv számos további témájáról, az álmatlanságtól a gyászig, a szexualitáson át a házasságig. Kifinomult ízlés, zenei mondatok, élvezetes történetmesélés, alapos korrajz, mozaikszerű cselekmény, érdekes fordulatokkal. Szereplői sokszor filmszerűen egy-egy fontosabb pillanatban találkoznak, a regényt átjárja e feszültség, amely végig fenntartja az olvasó érdeklődését.

>!
Kalligram, Pozsony, 2017
270 oldal · ISBN: 9789634680444
>!
Kalligram, Budapest, 2017
270 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634680239

Enciklopédia 4


Kedvencelte 13

Most olvassa 7

Várólistára tette 88

Kívánságlistára tette 86

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Majdnem párhuzamos életrajzok. Szeifert Natália regénye két, bizonyos pontokon találkozó, és egymással játékba lépő női sorsból épül fel. Ilyen értelemben adja magát a „női regény” címke – @akire –ben fel is merült a kérdés*, hogy „fiúk/férfiak” be tudják-e majd fogadni. Amire az a válasz, hogy persze, be. Már ha befogadók. Mégpedig gond nélkül. Nekem meglehetősen gyakran az a tapasztalatom a magyar kortárs „női regényekkel”** kapcsolatban, hogy az ábrázolás felől eltolják a hangsúlyt az érzékeltetés felé – igyekeznek a szokásosnál (a kelleténél?) több emóciót megjeleníteni a szövegben, amihez eszközül általában extrém jelzős szerkezeteket és metaforákat használnak. Amiben alapvetően az a kockázat, hogy ezzel exkluzív képeket hoznak létre, olyan szövegzárványokat, amiknek a befogadásához, értelmezéséhez, „átéléséhez” az olvasónak vagy van érzéke ill. kapacitása, vagy nincs. Néhányan pedig annyira biztosra akarnak menni, hogy ezekbe a zárványokba belesűrítenek apait-anyait, már-már abszurd módon akarják eredetivé gyúrni őket, hogy biztosan átüssék vele az ingerküszöböt – ezzel viszont az én szempontomból csak rontanak a helyzeten. (Megjegyz.: néha úgy érzem, hogy ezt a női sorsokról író férfiak még brutálisabban alkalmazzák, talán valami kompenzációs aktus keretében – Egressy ilyen jellegű kísérletétől én konkrétan émelyegtem.)

No, erről csak azért méláztam ennyit, hogy a végén kijelenthessem: Szeifert Natália könyve nem ilyen. Pont az a lenyűgöző benne, hogy azokat a csapdákat, amikbe a kortársak lépten-nyomon belepottyannak (már legalábbis megítélésem szerint) ő milyen elegánsan kerülgeti ki. Ez egy határozottan finom, a maga módján higgadt szöveg, ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy egy megrázó történetet képes lentről, türelmesen felépíteni, lépésről lépesre fokozni, nem pedig lendületből beleront a komfortzónánkba valami hajmeresztő szörnyűséggel, hogy utána, mint oly sok író, versenyt legyen kénytelen futni önmagával, hogy rá tud-e tromfolni erre a szörnyűségre a későbbiekben. (És jegyezzük meg e helyütt: ravasz szöveg is. Nagyon izgalmas, hogy Szeifert a két elbeszélőt picit elcsúsztatja egymás mellől az időben, ezzel egy termékeny aszimmetriát teremtve.) Megdöbbentően erős arányérzékkel megírt könyv, ami azért hatásos, mert nem akar túl hatásos lenni. Klisék nélkül képes rámutatni azokra az „altató szerekre”, amelyekkel létünk súlytalanságát igyekszünk elfeledni – és amelyek aztán uralkodnak felettünk.

* Amely kérdés, meglehet, költői, de hát ez nem akadályoz meg abban, hogy megválaszoljam.
** Ez szigorúan tematikai kategória, női sorsokkal foglalkozó szépirodalmi regényeket kell érteni alatta.

22 hozzászólás
>!
giggs85 P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Már sokan és sokféleképpen próbálták bemutatni a modern ember gyötrelmeit, a magányt, a monotonitást, a kiüresedett kapcsolatokat, esetleg írni egy korszak- vagy városregényt, de hogy ebben a témában mindig lehet igazi remekeket írni, azt most épp Szeifert Natália bizonyította be az új kötetével. Az altató szerekről magabiztosan kerül ki minden buktatót; amit vállal, gond nélkül teljesíti; és gyakorlatilag úgy visz végig egy, akarom mondani, két történetet, hogy azokat a lehető legtágabb olvasóközönség is megértse, megszeresse.

A tavaly megjelent regény két párhuzamos szálon fut, melyekben két nő egy véletlen, teljesen hétköznapi találkozásnak hála végiggondolja az életét, és azt, hogyan jutottak el abba a nem túl szívderítő állapotba, amiben éppen vannak. Az első szólam Zelmáé, a harmincas, valamiféle balesetben megnyomorodott nőé, aki gyermekkoráig visszamenően és onnan építkezve meséli el az életét, azt a folyamatot, amely során megrekedt egy olyan sorsban, amit nem ő választott, amihez neki vajmi kevés köze van, és ami egyre inkább megnyomorítja, összeroppantja őt, hogy egyre mélyebb és mélyebb bugyrokat érjen el saját személyes poklában.

A második szólam Zsuzsáé, akinek első ránézésre sokkal könnyebb és egyszerűbb dolga van. Ő viszi tovább apja „szerelmét”, a belvárosi Antikot, ami egy régiségekkel és könyvekkel is foglalkozó kávézó; élete sokak számára irigylésre méltó lehet : gazdag, sikeres férj, óriási ház és elapadhatatlan pénz a bankszámlán, valamint egy egészséges fiúgyermek. Az ő szála folyamatosan ugrál ide-oda az időben, és életének egyes mozaikjai, motívumai folyton-folyvást visszatükrözik Zelma sorsát is. Ezek az utalások, párhuzamok szerencsére nem túl tolakodók, de a némileg eltolt életidőkkel és idősíkokkal (a két nő között körülbelül tíz év van) együtt különös vibrálást adnak a szövegnek.

Szeifert hihetetlenül türelmesen építkezik, eleinte nem vág semmilyen szörnyűséget az arcunkba, nem akarja egyik borzalommal tetézni a másikat, hanem iszonyat lassan, ám ugyanakkor hitelesen és könnyen átélhető módon húz bele abba a lefelé tartó spirálba, amibe a két nő került. A kortárs irodalomban elég ritka, hogy a kötetben hemzsegő pornográf leírások, szexuális aktusok és perverziók ne öncélúak legyenek, hanem mint egy elmagányosodott élet szükségszerű és kiiktathatatlan tünetei szerepeljenek.

A kötet csalóka címe nemcsak a különféle altatószerekre utal, amiket az álmatlanságtól szenvedő nők szednek, hanem azokra a mindennapos pótszerekre is (pornó, alkalmi szexpartner, megvásárolható élvezeti cikkek), amik segítségével elnyomhatják magukban az élet(ük) értelmetlenségének érzetéből fakadó fájdalmaikat is. És azon kívül, hogy ez a kötet tökéletesen mutatja be ezt, számos olyan témát érint, amelyek nem kevésbé fontosak: a családok funkcionális széthullása, a szülő-gyermek kapcsolatok problémái, az önálló élet kezdésének nehézségei, vagy éppen a társadalmi elvárások és az egyéni szabadság közötti feszültség.

Nagyra tartottam a kötetet ezen kívül azért is, mert nem akar kijelenteni, kinyilatkoztatni, megállapítani, nem akar aktuálpolitizálni, nem akar feminista kiáltvánnyá válni, csak két plasztikusan megrajzolt nő összetett, szédítő mélységeket és ritka, csillogó magasságokat befutó életpályájának leírásával elmondani egy olyan történetet, amiből minden olvasó azt szűr le magának, amit legjobban akar. Szeifert Natália új könyve, Az altató szerekről egy sokat mondó, egyenletes színvonalú, lendületes, letehetetlen regény, ami remélhetőleg rövid időn belül eljut a legszélesebb olvasóközönséghez is.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-02…

13 hozzászólás
>!
Csabi P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Miután befejeztem, muszáj volt, szokásomtól eltérően, végig pörgetni a könyv korábbi értékeléseit, hogy mi is tetszett másoknak ebben a könyvben, miért ez 94%? Jól van megírva, így tudnám zanzásítani. Kétségkívül, csúszik a szöveg, annak ellenére, hogy két nő életébe pillantunk bele, nem veszünk el a rinyálásban, önsajnáltatásban, még éppen jó ízléssel és mértékkel van lekezelve a két, negatív spirálba forduló sors. Ennyi azért nekem kevés volt a lelkesedéshez.

Van két nő (EP-nek elég volt egy is, csak megjegyzem, igaz, vagy százszor), már itt jelentkeznek a problémáim. Mert miért kettő, miért pont ez a kettő? Zelma és Zsuzsa két pesti nő, nem ismerik egymást, életük épp csak súrlódik, amit ők nem is érzékelnek, nem befolyásolják egymás történetét, tulajdonképpen Szeifert sem erőlteti ezt, csak futtatja párhuzamosan (ide-oda elcsúsztatva) a sztorikat. Egy akkora városban, mint BP százszámra akad mindenkinek ilyen „kapcsolata”, akkor mégis, miért kellettek ők ketten? Talán mert egyikük élete sem érdekes irodalmilag annyira, hogy kitegyen egy könyvet. Tényleg, nem történik semmi, amiért érdemes lenne felemelni a tollat, két lány, felnőnek a maguk kis traumáival, aztán az egyik a házassága révén gazdag lesz, de ő mégis egy kis kávézó-könyvesboltban találja meg a boldogságát (ordas reklám közhely), közben a házasság szép lassan gajra megy, mert gazdagéknál a pénzhajhászásban nincs idő egymásra. A másik (kicsit csúnya) eleve nem találja a helyét az életben, nála a promiszkuitásban ölt testet az élettől való elidegenedés. A végén aztán persze semmire sincs megoldás, de ez tulajdonképpen rendben van, egy tragikus vég nagyon melodramatikus lett volna, pozitív meg sehogy sem járt nekik.
Van itt egy kulcsmondat, ami betekintést enged, hogy is gondolta az író ezeket a párhuzamos életeket: „Akik ismernek és szeretnek valakit, azt hiszem, végül is egymást is ismerik, talán jobban, mintha közvetlen kapcsolatuk lenne.” (107. o.) Az, hogy én ezt az állítást képtelenségnek gondolom, megmagyarázza, miért nem tudtam magamévá tenni ezt a regényt.

Egy krimiben, ha a nyomozó körülnéz a tett színhelyén, akkor nem csak azokat a nyomokat keresi, amiket be lehet zacskózni, és a bíróságon be lehet mutatni, hanem azt is keresi, ami nincs a helyszínen, hiányzik, éppen ettől válik nyommá. Szeifert könyvében ez a hiány a szeretet (akkora közhely, hogy szinte szégyenlettem leírni), ha csak egyvalaki szeretné ezeket a nőket, akkor máris nem kellett volna regényt írni róluk.

Az elején sokszor összezavarodtam, hogy kinek a történetét olvasom éppen, nem sok különbség volt a két sztoriban, és sajnos az író sem különítette el őket, nagyon egyforma volt nekem ennek a két nőnek a megszólalása. Nagyjából a felétől rendeződik a helyzet, ez annak „köszönhető”, hogy egyikük története átmegy szoftpornóba (ilyesmi lehet a Szürke ötven?), és innen már jól megkülönböztethetőek. Amúgy korrekt módon meg vannak csinálva ezek az erotikus részek, nem nevetségesek vagy kínosak, ami sajnos a magyar szépirodalom sajátja (tiszt. kiv.), de hát tudjuk, jól van megírva.

18 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Nem terveztem az Ágyregény olvasását, amíg hónapokkal ezelőtt fel nem figyeltem – itt a molyon – a mű körül fel-felvillanó vélemény- és nézetkülönbségekre, alkalmanként egészen parázs csörtékre. Egyrészt arról, hogy ez valóban (csak) egy „csajos regény”, vajon a pasik értik-e majd, egyáltalán zsigerileg megérthetik-e a szerző szándékát, az írásmű bármely desztinációba irányuló kifutását, az események zakatolását; létezhet-e egyáltalán kifejezetten nemeknek célzott, tehát nők, avagy férfiak számára íródott szépirodalom spoiler. Aztán olvastam a könyv tartalmára, áttételesen az iromány értékére, avagy értéktelenségére, stílusára, írástechnikai kivitelezésére utaló pengeváltásokat, úgy vélem tele félreértéssel, félreértelmezéssel.
Hát hogyne tenne mindez kíváncsivá. Várólistára vele, aztán rövid tolakodást követően, előre a sorban. Így esett, hogy Az altató szerekről című kis magyar inszomnia-tükör egy hirtelenjében elkövetett olvasás áldozatává vált nálam. S most jön az analízis, az önvizsgálat, a belső vívódások ideje.
Nos, elsőként is megállapítottam, hogy vagy hirtelenjében megugrott az a fránya ösztrogén szintem, vagy egyszerűen eddig is csak atavisztikus reflexeimnek engedve borotváltam bőszen arcszőrzetemet, de úgy vélem, hogy – férfilét ide, vagy oda – én ezt a regényt bátorkodtam érteni. Sőt érezni, és számomra ez az igazán végzetes az irodalomban. Az az állapot, amikor egy regény érzelmeket gerjeszt bennem és ha bizonytalan módon is, de valamelyest állásfoglalásra késztet. Mindezekből fakadóan pedig Szeifert Natália regénye – minden szerethetetlensége ellenére (vagy talán éppen azért) (kéretik eme kijelentésemet nem félreértelmezni és bármi szándékot mögé (vagy elé) prejudikálni) – nekem tetszett.
Valóban nehéz szeretni Zelmát, a súlyosan addiktív attitűddel megáldott/megvert, több stadionnyi hendikeppel induló, labilis harmincast, ahogyan a családanyaként is Nóra babaszobájából kitekintő, a világra irritáló naivitással, de egyben opportunista elfogadással rá-rácsodálkozó negyvenes Zsuzsát is illenék még a mentőben rugdalni egy keveset (szándékos, nagyképűen mondhatni „költői” túlzások!). Pedig egyikükkel sincs különösebb bajom. Itt élnek közöttünk, elélnek egymás mellett, de sorsuk nemcsak egymást érinti a könyv néhány jól megkomponált jelenetében, hanem alkalmanként az olvasóval is összeér a válluk a tömegben, esetleg váltjuk egymást a 4-es 6-oson, vagy előre engedjük őket a Podmaniczky utcai kispiszkosban a kasszánál.
Ez a regény számomra nemcsak a két pesti (vagy egyszerűen csak nagyvárosi) csaj/lány/nő/hölgy banálisan egyszerű sorsáról, privát nyomoráról, meghasonulásaikról, társas magányukról szóló, sokszor öntudatlanul is egymásba folyó párhuzamos életkép, hanem egy „gender-semleges” (ha értelmes ez a kifejezés…) látlelet korunk átlagemberének mindennapi vívódásairól, úttalan útkereséseinkről, pitiáner küzdelmeinkről, érzelmi-lelki sérülékenységünkről. Ahogyan taszított a két karakter, ugyanúgy vonzott a sokszor ismerős közeg. Amennyire megvetettem, eltaszítottam bizonyos szituációkban a szereplőket, ugyanúgy ragadtak belém, érintettek meg más helyzetekben és alkalmanként nem kizárólag megértettem a karakterek érzéseit, hanem (nemtől, kortól, …etc. és egyéb hovatartozástól függetlenül) azonosulni tudtam velük.
Ahogyan a könyv egyik szereplője, ugyanúgy én magam is találkozom minden nap kedves ismeretlenjeimmel az utcák kövén, az aluljárók lépcsőjén, a kapualjakban, mert ők, ahogyan Zelma és Zsuzsa is, részei a tegnapomnak, és ha van még olyan, akkor a holnapomnak ugyanúgy. Szóval nekem ez a regény nem csak két lány, hanem a város regénye is egyben, hiszen ők sem lennének, ha nem lüktetne körülöttük ez az élő és éltető, mégis végtelenül könyörtelen és pusztító massza, ami nem más, mint a mi életterünk. Isten hozott egy ízig-vérig mocskos-büdös, sokszor bizony mirigyekig verítéket szagló kis magyar Való Világban.
Szóhasználatról, szabadosságról, vagy egyszerűen csak szókimondó fogalmazásról itt és most ne essék szó. Az én saját, különvéleményem szerint mindez csupán gusztus, olvasói érzékenység és persze (nagyon fontos!) a szövegkörnyezet tűrésküszöbének kérdése. Húzza meg mindenki a saját határvonalait!

Nem csodálom, hogy a regény megosztó, de ha csak nyomokban rád talál, már megérte egy próbát tenned vele. Feltétlenül ajánlom.

3 hozzászólás
>!
cseri P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Nekem ez a könyv várakozáson felüli volt, az én hiányosságom,hogy egy-két novellán kívül nem olvastam mást a szerzőtől, holott nem ez az első könyve. Így aztán nem tudom, a többi milyen, ez viszont nagyon kiforrott. Emellett meg egyszerűen letehetetlen. Majdnem elolvastam egy nap alatt, ez volt a tervem eredetileg, de még így bőven a 48 órán belül voltam. Ez egy (vagyis két) nagyon női történet, mai budapesti harmincas, negyvenes nőkről, nem is csoda, hogy érdekel, persze mindez kevés lenne, ha nem lenne jól megírva. Hozzám Zsuzsa szála közelebb állt, az jobban is érdekelt, hajszálnyival szívesebben olvastam, ha úgy tetszik, ő konvencionálisabb személyiség, Zelmát pedig jobban féltettem, spoiler A lélektanisága szerintem nagyon helyén van, pontos minden, kiemelném mondjuk a szülő-gyerek kapcsolat ábrázolását, pl. Zsuzsa és mamája kapcsolata nagyon eltalált. Kicsit gyanakodtam, hogy a cím és az alcím valamiféle modorosság lesz, de nem, nagyon tetszett , ahogy az altatószerek, az alvás, álmatlanság, álmok motívuma végigkísérte a könyvet és a szereplők életét. És persze érdekes volt a kis játék a szereplők életének titkos, csak az olvasóval megosztott összefonódásával. spoiler spoiler

1 hozzászólás
>!
Annamarie P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Szeifert Natália megmutatta nekem azt, ami Szécsi Noémi Egyformák vagytok kötetének nem sikerült. Úgy tűnik befogadóbb voltam ezzel a hangnemmel.
Két, párhuzamosan futó női szereplő a harmincas, negyvenes éveik közepén. Találkoztak ugyan, de nem ismerik egymást. Mégis meglepő hasonlóságokat mutat teljesen különböző életük.
Zsuzsa feleség és anya. Élete a tipikus sorsok legtipikusabbika. Szerelem, házasság, gyerek. Meghalt édesapa, megörökölt hagyaték, férj jól menő üzlete, alibi munkahely, burok.
Zelmánál elhunyt anya, majd apa. Egyedüllét, magány, pótcselekvések, szex, még több szex, drog, burok.
A szerző váltott hangnemben építi cselekményét, gyakran a múltban bóklászik. Írása feszes, mondhatni izgalmas, így aztán rendkívül olvasmányos is. Ezt az izgalmas feszességet szerintem az adja, hogy a két hölgy érezhetően valahol egymás felé tart, szinte súrolják egymást, de még mindig nem futnak egymásba. Torkukban fel nem köhögött szőrcsomókkal szenvednek, viszik magukkal gyásszal megterhelt életüket, az álmatlanság tünetében testet öltött problémáikat, és nem képesek kinyitni szemeiket. Gusztustalan, de kényelmes pocsolyában vergődnek a maguk módján.
Én mégis szerettem őket. Zelmáért aggódtam. A barátnője akartam lenni, Zsuzsa sorsa pedig annyira ismerős volt, hogy az már ijesztő.
Ezek az ismerős életérzések teszik lehetővé, hogy könnyen befogadjuk a könyvet. Persze az számomra is kérdéses volt, hogy a férfi olvasóközönség is ennyire befogadó tud lenni? Egyáltalán érdekli ez őket? Szeifert Natália úgy tudta a két nő monológját végigjátszani, hogy mindvégig megtartotta az ábrázolás józanságát. Jól felépített regény, okos szerkesztés, gyönyörű és kifejező mondatokkal, kissé nyitva hagyott befejezéssel. Nekem még ez is jól esett.

2 hozzászólás
>!
pepege MP
Szeifert Natália: Az altató szerekről

A címével ellentétben (az én érdeklődésemet egyáltalán nem keltette fel) Szeifert Natália világa fölöttébb figyelemre méltó. A két párhuzamos női sors, amely néhány ponton összetalálkozik – és az olvasó várja is, hogy mikor jönnek ezek az „ütközések” – hiteles (és itt most kivételesen egyet kell értenem a fülszöveggel). Zelma és Zsuzsa élete merőben más, mégis érezni lehet némi hasonlóságot. Legfőképpen azt, hogy tragédiáik, boldogságaik, problémáik létező problémák, olyannyira életszerűek, hogy bármelyikünkkel megtörténhetnének. Az írónő nem vállalta túl magát, szépen, fokozatosan osztogatta nekünk a pofonokat, nem akart hirtelen a nyakunkba zúdítani egyszerre minden rosszat (és jót). Meglepően kifinomult mondatokat használ, engem annyira be tudott húzni magával a világába, hogy a végén alig bírtam kievickélni belőle. Ettől függetlenül időnként elég vegyes érzelmekkel telve olvastam és még most is bizonytalan vagyok a csillagozásban. spoiler

>!
ppeva P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Miután félbehagytam egy másik kortárs magyar írónő könyvét az irritálóan és taszítóan sok, tömény szex miatt, kaptam ezt itt. És vele ismét a leckét, hogy bármiről lehet úgy írni, hogy az jó legyen. (Tehát nem okvetlenül rossz egy könyv, ha teli van szexszel és káromkodással. Nem lehet mindent selyempapírba csomagolni.)
Ez a két párhuzamos női sors minden szomorúságával, fájdalmával, boldogtalanságával, függőségeivel, szexuális és kapcsolati problémáival beszippantott, és egyetlen percre se gondoltam arra, hogy félretegyem. Sajnáltam, hogy nincs lezárva a történet (egyik se), de így, a nyitott befejezésekkel eljátszhat az ember a gondolattal, hogyan folytatódhat Zsuzsa és Zelma élete.
Szomorúság fogott el, látva a kiüresedett emberi kapcsolatokat. Szomorú voltam attól, hogy egy magányos fiatal lány hogyan keveredik egyre méltatlanabb helyzetek spiráljába. És szomorú lettem attól is, hogy egy olyan hely, mint az Antik csupán az apa lenézhető látszatmunkája volt az anya szemében, aztán Zsuzsa lenézően emlegetett, jótékonykodásból támogatott hobbyja volt a férj szemében. Mert a régi tárgyak, a régi könyvek, az irodalmi estek, a beszélgetések és találkozások helye nem fontos, nem menő, nem érdekes. Vagy legalábbis csak keveseknek jelent értéket.

>!
Ross P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Na.
Nnnnnnaaaaa!
Végre egy kortárs magyar regény, ami nem hogy csak kicsit rossz, hanem kimondottan jó!

KMR: papíralapú nyomdaipari termék, betűk vannak benne, néha értelmes sorrendben, időnként összetéveszthető az irodalommal, témáját tekintve általában arról szólnak, hogy sz@r az élet, mindenki nyomorult (a főszereplő hatványozottan) depivagyoköngyileszek.
Nos, ööö… hááát mondjuk igazából Az altató szerekről is erről szól.
De ez legalább jól van megírva!

Jó, hát igen, Zelma és Zsuzsa is meglehetős sikerességgel cseszi el az életét. De legalább elhittem, hogy miért. És ráadásul még érdekelt is!
Erről annyit, hogy amint a végére értem, azzal a lendülettel az elejére lapoztam, és ismét elolvastam az első fejezetet. Így állt össze teljesen a kép, és milyen volt jó ez így!
Úgy érzem – és szeretném hinni, hogy ez az igazság – ez a kötet nem azért készült, mert Szeifert Natália bölcsész, aki nem ért semmihez, de az egyetemről felszedett haverok szóltak neki, hogy van most NKA támogatás, határidőre gyorsan le kéne tenni valamit, ami megvan x karakterszám.
(Mennyire szomorú már, hogy ennek én így tudok örülni.)

>!
Oriente P
Szeifert Natália: Az altató szerekről

Két nő.
Vagy mégis inkább egy, csak kétféleképpen?
Vagy ezt el se kell dönteni? Mert egyik se én voltam, de azért mégis egy kicsit mindkettő, vagy ha nem én, valaki akit igazán ismerek, aki megosztott velem valami nagyon hasonlót. Vagy megoszthatott volna. Vagy csak összenéztünk egy kávézó kopott pultja felett.

Akármi is volt a szándék, rettenetesen tetszett ahogy finoman összekúsztak a szálak a helyszínek, helyzetek, kettéesett mesekönyvek vagy szanaszét repülő versplakátok formájában, ahogy összemosódtak a szülőfigurák, néha még a barátfigurák is. Gyönyörűen ölelgetik egymást a történetek, ahogy eleinte párhuzamosan épülnek, aztán később az egyik linearitására rátekerednek a másik időhurkai.

És hát mi tagadás, megdöbbentően intim élmény volt ez az olvasás. Beleremegtem szinte minden lapozásba, egyszerre akartam továbbsodródni, előre, és mégis kicsit megragadni, meghemperegni a gondolatokban. Mert minden a helyén volt, minden csésze kávé, minden pohár bor, az elszívott cigaretták, a cipőkopogások, a csempék a kád felett, a foltos macska a teraszon, a tarkótáji szúrások, a szagok, a nedvesség, a szex, a depresszió, az üresség, a vágy, a félelem, a halogatás… És minden tökéletesen természetes mondatokba csavarva. Lélegzett az egész könyv, szuszogott, sóhajtott, izzadt a kezemben.
Amióta letettem, hiányzik.
Sosem találkoztam Szeifert Natáliával, de a könyvében összenéztünk, és jézusmária, ismerjük egymást.


Népszerű idézetek

>!
robinson P

Mindig érdekelt, hogyan foszlik szét az idegenség hártyája két ember között.

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

(…) elképzelhetetlen egy olyan otthon, ahol nem látom a könyvek gerincét.

7. oldal

>!
robinson P

Leült a pulthoz, rendelt egy erős feketét, sőt, mindjárt legyen dupla, mondta, mert a mérgekkel nem érdemes finomkodni.

>!
fióka P

Legszívesebben ott maradtam volna, ne kelljen kimennem az utcára, ne kelljen arcokba bámulni, akik engem bámulnak, ne kelljen utazni hazáig és ne kelljen otthon lenni, ne kelljen otthon hallgatni, várni, hogy apám megszólaljon, ne kelljen attól félni, hogy én nem tudok megszólalni. Ne kelljen éjjel a vaksötétet lesve azon gondolkodnom, hogy értem, hogy az anyám meghalt, de hol van?

76. oldal

>!
robinson P

Most már ott tartunk, hogy csak wifi legyen, mindenki zsebben hordja a virtuális életét.

>!
gesztenye63 P

A könyvek világa össze kell, hogy érjen a zenével, és én egy most még ismeretlen tudással értem meg és járom majd be.

17. oldal

>!
robinson P

A friss könyveket apám maga böngészte. A nagy zöld fotelban ülve olvasott, de a hét végére belefáradt a szeme, úgyhogy a régebbi olvasmányait felolvastatta velem.

>!
robinson P

Nagy utazóládák álltak ott, rajtuk kis karikára fűzve a kulcsok, felnyitottam mindhármat, üresek voltak. Biztos könyveket hoztak egyszer bennük.
Álltam a tárgyak között egy óriási hiánnyal. Az én papám itt élt.

>!
Biedermann_Izabella P

Most az egyszer szerettem volna, ha az előttem álló éjszaka hosszabbra nyúlik, de csak nekem. Eltart pár napig vagy hónapig, sírhatok, ameddig és ahányszor akarok, vagy őrjönghetek, aztán mindent végiggondolhatok a legnagyobb titokban és reggel, amikor felkelünk, csodálatosan hétköznapi leszek. Ahelyett az ostoba, hiszékeny, hülye-hülye-hülye picsa helyett, aki igazából vagyok.

127. oldal

>!
fióka P

Az ezüstszínű szoborember mozdulatlansága akartam lenni, simulékony és érinthetetlen, éppen csak két talpnyi helyet foglalni el, épp csak egy testnyi teret, örökké egyetlen pózban, nem ártani senkinek, nem vágyni, nem is engedelmeskedni, hiábavalóságom tökéletes tudatában elengedni végre az időt, nyitott szemmel aludni, élni és nem bánni az egészet

200. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

John Irving: Árvák hercege
M. Kovács Melinda: A kételyen túl
Felhőhegyi Balázs: A Szfinx hét kapuja
Kodolányi János: Boldog Margit
Herczeg Ferenc: A honszerző
Mary Renault: Égi tűz
Frans Eemil Sillanpää: Silja
Charles Dickens: Szép remények
Thomas Harris: Hannibal ébredése
Charles Dickens: Nagy várakozások