Szép ​versek 2020/2021 6 csillagozás

Olyan szépen megmérgeznélek,
szívem.

Mint tejszínhabban a fájdalom.

47. oldal (Darvasi László: Vidám mondatok)

temetői virágosnál
a pénztárgépben elakadt rolni
nyugta lesz, uram?
örök lesz, asszonyom

236. oldal (Parti Nagy Lajos: Firkákra firka)

s aki értem virraszt csak azért virrasszon,
hogy az első kinti éjszakán ne féljek.

20. oldal (Ágh István: Testamentum [részlet])

Lepkeszárnyra alvadt vér,
a nehezebb, ámde pontosabb szárnyalás föltétele.

48. oldal (Darvasi László: Vidám mondatok)

Csapodár kishúgom a kazánházban
hagyta drága és rettenetes toalettkészletét,
halálos rúzsokat, szemceruzákat és krémeket,
s egy kivételesen hatásos alapozót.
A fűtőt végül a púderes tégely vitte
kísértésbe.

49. oldal (Darvasi László: Vidám mondatok [részlet])

Álmai rendjébe úgy indult mindig,
hogy ábrákkal díszítsék a testét,
díszre dísz, mert mintha a test
nem díszítés lenne maga is.
Kell a kinti tombolás,
míg bent időzöm.
Akarta nagyon a testfestést,
ahogyan kívánjuk a fényt,
az eper csorranó vérét vagy
a húsklopfoló tamtamját.
Égő zsírfesték a szájára,
valami halk kékség hunyt szemei köré,
körmeiből, kérte, míg álmodik,
legyenek fényes lobbanások.
Reggel majd találjon részeg matrózt a köldöke alatt,
lássa meg madárka tintafoltját a vállán,
ördögfiók bújjon a melle alá.
Talpára angyal rajzát kérte,
úgy járhasson egy fémes
délelőttön át a mólók között.
Sikoltozó angyalon taposni,
mig parti ivóban
vámirodában érdeklődik,
könyörög az ember.
Kikötőben miért szebbek
az özvegyek.

49. oldal (Darvasi László: Vidám mondatok [részlet])

Ágh István
Testamentum

Józan elmével és szabad akarattal
rendelkezem vagyonomat illetően,
nagy teher, bár közönséges feladatnak
tűnik, hogy ki miből mennyit örökölhet,
míg az eljárásig itt kell hagynom mindent,
ügyirat képvisel majd a tárgyaláson,
amit versbe írni talán nem is illett,
pedig halálomról nem szólhatok máshogy.

Hat kataszter szántóm egyenlő arányban
két lányomra hagyom, ha már visszakaptam,
joggal bár, de mégsem lehetek gazdája,
mint az elődeim, akik belehaltak,
magukkal táplálták sovány parcellájuk,
megörököltem a csontjukat a földdel,
egyetlen sírban gyűlt egész rokonságom,
s nem kapok helyet a megtelt temetőben.

Bár szülőfalumat réges-rég elhagytam,
nem lettem idegen pesti ember mégsem,
hogy jussomat zsebpénz gyanánt pazaroljam,
utódaim nemzedékét megelőzve,
senkinek sincsen már lelkifurdalása,
ha csupán a saját neve köti hozzá,
telekkönyvi számon idegen határban,
megnézheti, hol van, mielőtt eladná.

Házunkat elhagyva rögtön elvesztettem,
vidéki hátrányból, bérletek során át,
gőgös gazdák által, kutyáktól rettegve
érdemeltem ki a Duna-pari látványt,
megelégedtem a tisztes szegénységgel,
míg az írássá vált élet boldogított,
ha elfüstölt vagyon egész életművem,
mit hagyok hátra a szerzői jogdíjból?

Mást jelent valami a végrendeletben,
vagy ha azt valaki rímes versben mondja,
bizonyos tárgyaim tőlem kinccsé lettek,
így adom Balassi-kardomat falumnak,
unokám viselje apám zsebóráját,
ahogy férfiágon adjuk kézből kézbe,
érdemeim keresztjét és koszorúját,
melyik lányunokám tűzné a keblére?

Hosszú évek terhe gyűlt föl a szívemben,
melytől lehetetlen végképp szabadulni,
úgy fölhalmozódott be- és kirekesztve,
mint a lakásban a fölösleges holmi,
maradék gyógyszer és rossz írógép, irka
felszíne alól a sűrű mélybe tűntek
érmeim, az üregekbe dugaszolva,
mint felfedezésre váró ásványkincsek.

Otthonos tárgyaim bennem tükröződnek,
élnek tőlem, míg az otthonom maradnak,
velem vannak, mintha családom lennének
ez az ágy, ez a szék, ez az íróasztal,
kitekint festménye aljáról barátom,
ismerős hangokat hallok a könyvekből,
de ha megbontják a láthatatlan hálót,
mikor szétöröklik, engem osztanak föl.

Végül, kíméljenek meg a boncolástól,
szörnyű elképzelni, habár másképpen fáj,
mellőzzék az eltüntető apparátust,
a nagy körforgásból kizáró hamvasztást,
magyar és keresztény költőt búcsúztasson,
aki önként, szívből tartja a beszédet,
s aki értem virraszt csak azért virrasszon,
hogy az első kinti éjszakán ne féljek.

Eddig tart a hunyó képzelet határa,
élőként gondoltam nemlétemet végig,
bátran kémkedtem a biztonsági sávban,
ahol már az Isten országa kezdődik,
vagy csak a sötétség, mint a fény a vaknak,
ami inkább semmi, vagy csak annak érzem,
mint a jelenlétem is fölfoghatatlan
a nagy kerek kékség emlékezetében.

18-20. oldal

Kürti László
zamioculcas

ott állt a robusztus kiskomódon, a szoba déli ablaka alatt.
tizenhárom éve, de valamiért csak tízszer átültetve,
földet cserélve alatta. cserépdézsából kinyúló,
fényes levelű ágakkal az elhalt tönkszárak körül.
erdői és hirdetői az életben maradásnak,
a te életed megmaradásának.

itt van ez a nyár, redőnyözött és hűvösben tartott
nappalijával, gondosan óvott túlélő növényével,
de szétszedni a gócos gyökérzetet, kivágni
a káros, sejteket emésztő szöveteket
még senkinek nem volt elég bátorsága.

a szike megcsúszott a melleden, egész a hónalj-
árokig vágott a főorvos. ha a nyirokmirigyekbe
szóródik a rák, nincs visszaút.

műtéted után feketeföldet szórtam
a zamioculcas alá, hogy a kaspóban
friss tápanyaghoz jusson a fiatal növény.
amikor magadhoz tértél a kórtermi ágyon,
azt kérdezted kábultan, levágták-e?
hogy levették-e a melled.
de csak látszólag sekélyesebb a kérdés,
mint a mariana- vagy a hónaljárok
legsötétebb veszedelmei.

túlfutott a szike, úgy tíz centivel.
tegnap sebészi pontossággal vettem ki a dézsából
a túlélő virágodat, mestem a túlfejlett,
gócos hálózatot és tereket emésztő csonkokat.
szétültettem az egészséges ágakat
a hozzájuk tartozó közvetlen
gyökérzettel nyolc, külön kaspóba.

megrémültél a látványtól, hogy elaprózódsz,
hogy ez a kertészetinek nehezen nevezhető
életmisztérium gyengíthet a szétszóratással.

önmagadra látsz most, a nyolc felől elindult,
de az ég felé tartó makulátlan egységben.
másfél melled tápláló, életben tartó anyag,
gyermeket, férfilétem éltető táperőd,
családként fogja egybe déli ablakunk alatt
azt a ragyogó virágligetet.

155-156. oldal

Kürti László
azt a fenyvest

amit félve jártunk be a falusi
kissrácokkal, ahol akasztott
kutyát láttunk és félelmetes baglyokat.
ahol telente keskeny ösvényről
aszfaltúton át csúsztunk, nejlonon
és nem volt, aki az autóforgalmat figyelje,
mert mindenki bizonyítani akart.

néhány megvénült, piássá lett csibész,
ha visszaköszön néha, de kisiklott
életével leintené bármikor régi,
nagy győzelmeinket.

magánkézre került a fenyves, egy utcabeli,
szorongó fiú jutott hozzá, szülei kárpótlási
igényén keresztül. kivágatta az erdőt, csonkok
merednek az égnek. a dombra vezető ösvény
még megvan, de kutyát nincs hová akasztani,
ha valaki éppen azért jönne. törzscsonkok,
gyökerek még érzik a baglyok karmait,
ágak szorítását, akasztott kutyák terhét.
képembe vág a fenyves gyantás emlékfelhője,
és borsódzik a hátam, mikor átviharzok őrült
tempóban az alig használt, porlepte aszfaltúton.

156-157. oldal

Sopotnik Zoltán: Angyalnyom

Itt tegnap lezuhant egy angyal. Épphogy
látszik a nyoma, de csak a fáradt szemnek.
Csak épphogy annak, akinek van hite hozzá elég.
A fák befonnák a helyét beszélő ágaikkal, a cigány
gettóban azt mondják, legyen zarándokhely. Legyen
előtte egyszerű kis fabódé, áruljak kegytárgyakat
azoknak, akik angyalhely-nézőbe jönnek. Hozzak
szenteltvizet a templomból. De egy angyal hűlt helyére,
tényleg? Mondd meg, mitévő legyek. Az angyalnyom
milyen irányba tudja elvinni a környéket? Milyen
mondatokat súg ezután a föld? És a rókám, aki mindig
itt csámborog a háznál, kinek a rókája lesz? Holnaptól
már biztos nem az enyém. Mise után mindig más formája
van. Mármint a nyomnak.

261. oldal