Az ​újraolvasás kényszere 2 csillagozás

Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere

A Szegedy-Maszák Mihály válogatott munkái sorozat ötödik kötete a szerző magyar és összehasonlító világirodalmi tanulmányait tartalmazza – mindvégig azt az elvet követve, hogy az újraolvasás egyben újraértelmezést jelent. Korábbi ízlés- és értékítéleteink felülvizsgálatát, az öröklött hagyomány átrendezését és megőrzését.

>!
Kalligram, Budapest, 2011
452 oldal · ISBN: 9788081014277

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere

Bölcsészek, irodalmárok! Ti ingyenélő paraziták! Miért nem mentek el dolgozni?

„Aligha tehet érvényesnek szánt megállapítást Joyce valamelyik művéről olyan olvasó, aki nem több évtizede foglalkozik e szerző munkásságával.” (259. o.)
Jaj. Na ne.
Amikor ilyeneket olvasok, egyszerre támad fel bennem a dacos amatőr, aki szeretne síkra szállni az efféle elitizmus (vagy dicsekvésbe oltott szakmai „alázat” vagy mi?) ellen, és egyszerre érzem magam nagyon kicsinek és butának, olyan naiv embernek, aki szánalmasan marháskodik itt az irodalommal, meg blogot ír, meg okoskodik, meg ilyenek, és több évtizednyi tapasztalat nélkül néha még megállapításokat is merészel tenni (bár nem szánja őket érvényesnek [bármit is jelentsen az érvényesség], de vajon szabad-e bármiféle megállapításokat tenni több évtizednyi tapasztalat nélkül?? Ezt a könyvet olvasva kétlem.).
[…]
Én nem nézem le az elméleti tudást, és akárhány (amúgy nem sok) irodalomtudományi könyvet elolvasok, mindig csak lesek, hogy egy efféle könyvben, mint ez, egy oldalon két tucat „nagy név” van megemlítve, minden tanulmányhoz három oldal szakirodalom van, és akkor arra gondolok, hogy én mint nem hivatásos irodalmár soha az életben nem fogok tudni az összes referenciának a végére járni, pedig de jó lenne – szóval nem nézem le az elméleti tudást, szeretnék a birtokában lenni, de azért addig is szeretném, ha nem kellene szarul éreznem magam meg hallgatnom azért, mert még nem volt időm 40 évet az Ulyssesre áldozni.

Ezek a bekezdések (a cím nem!) @entropic Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere című könyvéről szóló értékeléséből valók. (https://moly.hu/ertekelesek/802864)

Ezek után két értékelés Joyce Ullysses-éről:

1999-ben a Modern Library kiadó által felkért kritikusok ezt a könyvet választották a XX. század legjobb angol nyelvű regényének. Ebből logikusan következik, hogy én baromi rossz kritikus lennék, mert ha nem lenne kultúrsznobizmus a világon, akkor végig se olvastam volna. Az első százhúsz oldal után komolyan felmerült bennem, hogy fogom a könyvet, 200 gramm csirkemell filét, 25 deka füstölt szalonnát, 30 deka gyulai- vagy házikolbászt, némi vöröshagymát, és rablóhúst sütök nyílt lángon. Ezt aztán elvetettem, belátva hogy egy harmadik emeleti társasházi lakás erre nem a legalkalmasabb helyszín, helyette inkább letöltöttem az internetről néhány szövegmagyarázatot, és elkezdtem az egész könyvet elölről, hogy legalább azt képes legyek felfogni, hogy miről szól a történet. Nos, jelentem, semmiről. Cselekmény körülbelül annyi van benne, mint egy Forma 1-es futamban kerékcserék nélkül, a pláne az lenne, hogy Joyce a könyv fejezeteit az Odüsszeia egyes részeivel állította párhuzamba, van benne Télemakhosz, Pénelopé, Kirké, laisztrügónok, Szkülla és Kharübdisz, meg amit csak akarunk. Ehhez még pluszban minden egyes fejezet más-más stílusban van megírva, van közte drámai párbeszédes formájú, katekizmusra emlékeztető kérdezz-felelek, meg olyan is ami összesen nyolc darab, egyenként kb 5000 szót tartalmazó mondatból áll. Végezetül pedig az egészet telerakta mindenféle rejtett utalásokkal, amelyeknek a kikódolásához nem árt ha az ember betéve ismeri a Bibliát, Shakespeare összes műveit, az ógörög filozófusokat, a középkori tanzániai irodalmat, valamint a Magyar Horgász, a Sporthorgász és a Metal Hammer magazinok 1904 és 1922 között megjelent kiadásainak tartalmát. Mármost mindez nagyon szép és jó, és irodalmi szempontból ez valószínűleg tényleg egy remekmű, de én jobban szeretem, ha egy könyv olvasása közben nem kell lexikonokat tartanom magam mellett ahhoz, hogy egyáltalán megértsem, hogy mit olvasok.
@bptoth: https://moly.hu/ertekelesek/245390

És egy másik:

Ideje lerántani erről a könyvről a leplet. Elárulok vele kapcsolatban egy titkot: egyáltalán nem nehéz olvasmány.
Volt nekünk egy híres, nagyon művelt és nagyon tehetséges írónk, bizonyos Szentkuthy, aki jó barátságban állt olyan regényírókkal, mint Hamvas Béla vagy Szerb Antal – nos, őt bízták meg a 70-es években, hogy fordítsa le az Ulyssest, az úgyis olyan nekivaló könyv, olyan érthetetlen és olvashatatlan, mint Szentkuthy könyvei. (Korábban volt már egy fordítás, ami szinte hozzáférhetetlen.) Sz. meg is tette, amit tudott, és írt egy teljesen új könyvet, amit itthon 2012-ig Joyce nevével adtak ki. Én ezt megpróbáltam elolvasni, és tényleg nem értettem belőle sokat. Szerencsére 2012-ben megjelenhetett az új fordítás, egyetemi tanárok csinálták, és láss csodát, teljesen érthetővé vált a szöveg magyarul olvasóknak is.
Persze (állítólag) tökre riasztó, hogy 690 oldalon egyetlen nap eseményeit olvashatjuk, egy viszonylag átlagos napét (azért van benne egy temetés, bordélyházi látogatás, éjszaka egy matrózkocsmában, és nem hiszem, hogy túl hétköznapi lett volna 1904-ben Dublinban sertésvesét reggelizni), és hogy mindezt úgy, hogy belelátunk a szereplők fejébe, akik nagyon perverzek és amúgy is.
Az igazság az, hogy a fejezetek (vagy epizódok) úgy váltogatják a nézőpontjaikat és technikáikat, mint mások az alsóneműt. Én nagyon szeretem az ilyesmit, de hát ízlések és pofonok. Némelyik fejezet különállóan is remekmű, például az, ahol Gerty MacDowellről lányregény-stílusban értesülünk, aki beleszeret a titokzatos idegenbe (Bloomba), hogy aztán hirtelen átváltsunk Bloom tárgyilagos és szókimondó belső monológjába; vagy a kocsmai beszélgetés, ahol a Parti Nagy vagy Móricz tollára való elbeszélő szövege apró dolgokat fölnagyítva hirtelen orvosi értekezésbe, vagy egy kivégzés érzelmes leírásába vált át.
Közben ott vannak ezek az Odüsszeia-párhuzamok, meg a Shakespeare-utalások, az egyik epizódban Stephen Dedalus Hamlet atyjának szelleméről és Shakespeare magánéletéről beszél, ezekhez nyilván kell valami alapismeret, de nem feltétlenül szükséges.
A kérdés az, miért érdemes elolvasni a könyvet, azon kívül, hogy sznobizmusból? Azért, mert megmutatja, hogy a hétköznapi élet (ami ugye mindenki életének nagy részét teszi ki) is tele van izgalmas dolgokkal, egyetlen napban ott van az egész élet, meg ilyenek, és hogy a hétköznapi is lehet csodálatos és varázslatos, mindig történnek apró kis kalandok (késik a villamos, valaki eszünkbe jut egy szóról), hogy micsoda odüsszeia egyetlen nap, reggel elindulunk és este hazatérünk, valahol álomra hajtjuk a fejünket, és közben ezer veszély leselkedik ránk, ne kalózokra, de kalauzokra gondoljunk, és hát mennyi titok és csoda van mindenhol, már A Másik Ember is az, férfiaknak a Nő, nőknek a Férfi, öregnek a Fiatal, fiatalnak az Öreg, közalkalmazottnak a Professzor, stb.
Ez volt a szentimentális változat. De azért is érdemes elolvasni, mert valóban egy remekműről van szó, megvan benne az a csend, amiről egy korábbi értékelésemben írtam*, pedig rengeteg a fecsegés. A magyar származású (nem)zsidó Bloom** földhözragadt és Stephen Dedalus költői belső monológjai, és végül Molly Bloom női monológja külön-külön világok felé nyitják ki a könyvet, közben a mellékszereplők is új világokat nyitnak meg, mindet 1904 Dublinjából kiindulva. Az ember ritkán érzi, milyen gazdag és izgalmas a világ, és hogy ez a többi emberben látszik meg. Erre is képes az Ulysses.
És valóban nem nehéz olvasmány, csak az olvasónak úgy kell hozzáállnia a könyvhöz, hogy olvasni tudja. Le kell mondania a krimi izgalmáról, a lányregény és a holokauszt-irodalom érzelmességéről, mondhatnám, ki kell nyílnia (bloom!), befogadóvá kell válnia. Nem lehet úgy szépirodalmat olvasni, ha az ember nem képes fölfogni, hogy a többi ember más világ, másképp is lehet gondolkozni ugyanazokról a dolgokról.
Én nagyon szerettem a könyvben azt, ahogy a drámát, a kalandot, az izgalmat egészen apró dolgokba helyezte bele. Konkrétan ez a legnagyobb realista mű, vagy talán az egyetlen. Miközben posztmodern, modern, mágikus realista és velejéig humoros is. Egy nagy tréfa. Az Ulysses nem olyan komolykodó, mint amilyennek hinné az ember a nagy presztízse miatt. Meg hát ez az egész „érthetetlen és olvashatlan” dolog se tesz túl jót a hírének, ahogy Szerb Antal megalapozatlan „kritikája” sem.***
* http://moly.hu/ertekelesek/1953269
** Ő maga többször is mondja, hogy ő nem zsidó. Tehát nem is az. Csak mások tartják annak, családi és származási okokból.
*** Ezt nagy Szerb Tóni-rajongóként mondom. Valljuk be, őt nem a véleménye, hanem a stílusa miatt szeretjük. Joyce egyszer azt mondta, őt nem érdekli más, mint a stílus. Hát Szerb Antalt se.
@Frank_Spielmann: https://moly.hu/ertekelesek/2002404

A kérdés ezek után, igaza van-e Szegedy-Maszák Mihálynak? Lehet-e érvényeset mondani az Ulyssesről több évtizedes előtanulmányok nélkül? Az én válaszom: igen és nem, attól függ, hol húzzuk meg az érvényesség körét. Más az olvasó, és más az irodalomtörténész számára az érvényesség köre.
Nem hinném, hogy bármelyik érvényességi kör nélkülözhető lenne. Viszont itt a molyon nyilván az irodalomtörténészét kéne indokolni.
Szükség van egyáltalán az irodalomtudományra, az irodalomtudósokra? Nem elég az olvasás öröme önmagáért? Érdemes a műveket szétcincálni, elemezni, értelmezni?
Bölcsészek, irodalmárok! Ti ingyenélő paraziták! Miért nem mentek el dolgozni? :)

A könyv különben természetesen nagyszerű, amit @entropic gondolatébresztő értékelésében óvatoskodásnak, gyávaságnak, a saját vélemény vállalása hiányának érzékel, az szerintem egy konzervatív szellem bölcsessége. Lehet kritikával illetni – egy tanulmányára én is elégtelent adtam https://moly.hu/karcok/748278 –, de addig élnek ezek a tanulmányok, amíg nem csak tanulni lehet belőlük, hanem vitára is ingerelnek. Még élnek.
2016. augusztus 8. Holnap lesz Szegedy-Maszák Mihály temetése, nyugodjon békében!

4 hozzászólás
entropic P>!
Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere

Na, amit Sz-M ebben a könyvben csinál (mást még nem olvastam tőle, de biztos máshol is ezt csinálja), az az a fajta megfélemlítős okosság, amitől…ööö….elbátortalanodok és rosszul érzem magam.

Az Ulysses újrafordításáról szóló tanulmányát pl. így kezdi:

„Aligha tehet érvényesnek szánt megállapítást Joyce valamelyik művéről olyan olvasó, aki nem több évtizede foglalkozik e szerző munkásságával.” (259. o.)

Jaj. Na ne.

Amikor ilyeneket olvasok, egyszerre támad fel bennem a dacos amatőr, aki szeretne síkra szállni az efféle elitizmus (vagy dicsekvésbe oltott szakmai „alázat” vagy mi?) ellen, és egyszerre érzem magam nagyon kicsinek és butának, olyan naiv embernek, aki szánalmasan marháskodik itt az irodalommal, meg blogot ír, meg okoskodik, meg ilyenek, és több évtizednyi tapasztalat nélkül néha még megállapításokat is merészel tenni (bár nem szánja őket érvényesnek [bármit is jelentsen az érvényesség], de vajon szabad-e bármiféle megállapításokat tenni több évtizednyi tapasztalat nélkül?? Ezt a könyvet olvasva kétlem.).

Én komolyan nem tudom, hogy mennek a dolgok a tudományos életben, úgyhogy csak a benyomásaimat közlöm (miközben a saját végtelen tudatlanságom miatti frusztráción próbálom túltenni magam…), de úgy tűnik, az Sz-M féle nagy nevek egy csomó mindent tudnak, mégis óvatoskodnak. Egy Sz-M sosem állít valamit, sosem vitat meg semmit, sosem áll elő radikális vagy új gondolattal. Egy Sz-M mindig csak óvatosan bátorkodik valami konkrétat mondani (micsoda ellentmondás), megkísérel véleményt mondani és főleg megkockáztat véleményeket meg feltevéseket. Miért? Miért kell mindig úgy írnia, hogy azzal más szaktekintélyek tyúkszemére lehetőleg ne taposson rá? Ez biztos valami beidegződés a korábbi évtizedekből, vagy valami egyezmény a világ irodalmárai között, vagy mit tudom én, na de akkor is. Lehessen már néha kimondani, hogy mi az ember véleménye. Nem hiszem, hogy pont egy Sz-M véleménye lenne olyan marhára megalapozatlan meg nevetséges. Annyira furcsa és ellentmondásos nekem ez az alázatoskodás meg óvatoskodás s eközben annak éreztetése, hogy azért MTA rendes tagság nélkül jobb, ha mindenki kussban marad.

Én nem nézem le az elméleti tudást, és akárhány (amúgy nem sok) irodalomtudományi könyvet elolvasok, mindig csak lesek, hogy egy efféle könyvben, mint ez, egy oldalon két tucat „nagy név” van megemlítve, minden tanulmányhoz három oldal szakirodalom van, és akkor arra gondolok, hogy én mint nem hivatásos irodalmár soha az életben nem fogok tudni az összes referenciának a végére járni, pedig de jó lenne – szóval nem nézem le az elméleti tudást, szeretnék a birtokában lenni, de azért addig is szeretném, ha nem kellene szarul éreznem magam meg hallgatnom azért, mert még nem volt időm 40 évet az Ulyssesre áldozni.

Még egy összehasonlítás…Nekem sokkal de sokkal jobban tetszik az, amit pl. Bényei Tamás csinál az Ártatlan ország c. szuper könyvében (meg biztos a többiben is, de azokat még nem olvastam): ő pl. le mer írni olyanokat, hogy na, akkor ő most valamiről egy tök új értelmezést fog adni, mert azt a valamit eddig mindig csak egyféle módon értelmezték, pedig lehet másképp is. Persze ő vagy 20 évvel fiatalabb, mint Sz-M meg mellesleg zseni, de legalább le meri írni, hogy ő akkor most újat fog mondani, és amennyire én meg tudom ítélni, tényleg tud is újat mondani. És minden zsenisége ellenére nem tör rám a kóros kisebbségi érzés, ha az ő dolgait olvasom – az óvatos Sz-M-től meg igen, és azt nem élvezem.

Én azt akarom, hogy az irodalomelmélet-történet is élvezetes legyen nekem, mert nem mazochizmusból olvasok ilyesmit. És Bényei pl. élvezetes. Meg Mieke Bal is az. Sz-M. viszont nem nagyon.

Amúgy persze marha jókat ír.
Most pedig megyek és törlöm a blogomat. (Nem.)

34 hozzászólás

Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Aligha tehet érvényesnek szánt megállapítást Joyce valamelyik művéről olyan olvasó, aki nem több évtizede foglalkozik e szerző munkásságával.

259. oldal

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Fábri Anna: Mi ez a valósághoz képest?
Schein Gábor: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében
Morsányi Bernadett: Egyedül szembejövet
Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai
Sándor Iván: Németh László üdvtana
Kulcsár Szabó Ernő: Beszédmód és horizont
Földényi F. László: Az irodalom gyanúba keveredett
Tüskés Gábor – Knapp Éva: A Fortunatustól a Törökországi levelekig
Schein Gábor: Traditio – Folytatás és árulás
Turi Márton: Rejtekutak a pusztaságban