Tavaly még ezt is sikerült elolvasnom, igazán hatékony vagyok.
Valamiért abban a hitben éltem, hogy ebben a kötetben élveteg arisztokrata hölgyekről lesz szó, akik délelőtt tizenegykor kelnek ki selyembaldachinos ágyukból és a fő délutáni program a margitszigeti korzózás, miközben otthon a személyzet lázasan készül az ötfogásos, ezüstvillás vacsora előállítására. Nos, ehhez képest főleg a tisztes középosztályban kalandoztunk – abszolút nem bántam ám, mert könnyebb volt Méhelyékkel azonosulni, mint az Andrássykkal, ill. érdekeltek a múlt jelenbe ágyazódó, mindent túlélő attitűdjei, például: a spórolás! A feleség, az asszony az otthon öko-és mindenféle szisztémájának a katalizátora és működtetője (ami nagyrészt még mindig így van), ő tartja a kezében a gyeplőt és a szálakat, vezényli az alapanyagok beszerzését – akár nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva, hogy az asztalra friss és költségkímélő hús kerüljön –, ügyel a készletszint fenntartására (zár a kávéspikszisen!), kormányozza a különféle korú csemeték nevelését, sasszemmel figyeli a cselédeket és a bátor porszemeket, amelyek az Otthon vesztére akarnak törni, és mérlegképeseket megszégyenítő kettős könyvelést vezet.
Mindennek szépen, olajozottan kell működnie – és az a szép és olajozott, amit a ház úrnője annak tart, és nehezen viseli, ha ezt a mások (főleg férjurak) számára láthatatlan rendet meg akarják bolygatni. Elnézést kérek, de férfiember nem értheti azt a mélyről jövő hevületet, amikor a nők nagymosáshoz fognak, és gyakorlatilag kirántják a szerencsétlen, elcsigázott családfő alól a vánkoscihát és elzavarják a vendéglőbe ebédelni (ti. hogy ne legyen láb alatt). Mindent ki kell mosni! A kosz ott csúfolódik a ruhákon, a szőnyegen, a lepedőn! Ha már a külvilág káoszát nem tudjuk megregulázni, legalább az otthonunk felett gyakoroljunk kontrollt. Ismerős? (Nekem igen.:)
Persze nemcsak a háztartási teendőkről szól a kötet, de szükségem volt némi elkalandozós bevezetésre, mert jelenleg objektív-tájékoztató bejegyzést nem tudok magamból kipréselni.
Annak ellenére, hogy mindig tartok a non-fiction kötetektől – nem szeretek párhuzamosan több könyvet olvasni és félek, hogy az ismeretterjesztők egyhuzamban ellaposodnak –, meglepően gyorsan haladtam A budapesti úrinővel; a stílusa olvasmányos és nagyon sok egyéb érdekes dolgot is megtudhatunk – ld. Szent Antal tüze vagy Semmelweis rejtélyes és brutális halála – a fősodorhoz képest. Az úrinő háztartása mellett megismerjük, milyen volt a tárgyalt évek során a társasági élet, megtudhatjuk, hogy Blaha Lujzát a saját ebédlőasztalán műtötték meg, milyenek voltak egy törvénytelen gyerek esélyei az életben, hogyan illett a szerelmes, ill. szakítólevelet megfogalmazni stb. – a könyv valószínűleg mindent felölel, ami a nőket érintette. Szécsi Noémi azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „Azt akartuk megmutatni a nők szerepével kapcsolatban, amiről nem beszélnek… a nők története még mindig kifejezetten elhallgatott nézőpont a magyar kultúrtörténetben.” Nem akarok azzal dobálózni, hogy ez mértéktelenül sikerült, hogy hiánypótló mű (bár valószínűleg az) és mindenki éjjeliszekrényén ott a helye, mert nem ismerem a rendelkezésre álló, vonatkozó szakirodalmat és nem is olvastam mást a témában – Borgos Anna két könyve megvan, egyszer jó lenne őket is elolvasni –, ezért maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy elolvastam, az ismereteim gazdagodtak (kérdés, hogy meddig maradnak meg a fejemben) és nem zárkózom el a hasonló kötetektől.
A vége felé kicsit keserű lett a szám íze, amikor a szerzők a nők oktatását tárgyalták; igen, tudom, hogy több mint száz év alatt sokat változott a világ és az emberek életszemlélete, de szomorú volt olvasni, hogy a nőket csökkent értelmi képességűnek tartották, akik csak papagájmód megtanulnak valamit, de a jelentőségét nem fogják fel és nem képesek általa gondolkodni-fejlődni. Szar volt erről Gyulai Pál véleményét olvasni, vagy Mikszáth fokozott gúnyolódását a a Wohl nővérekről, csak azért, mert nőkről van szó, de nem akarom ezt tovább gondolni, mert a szerzők sem teszik és nem erre akarok emlékezni a kötetből.
