Töredéklét 8 csillagozás

A könyvet megmutattam egy hajléktalan ismerősömnek, az ő véleményét is tolmácsolom.
Ha valaki látott már közelről hajléktalant, ha valaki adott már teát nekik amikor hideg van, ha valaki hívta már be Melegedőbe, ha valaki járt már hajléktalanszállón és próbált velük beszélgetni, ha valaki intézett már személyit, tb kártyát, munkát nekik, ha valaki adott már legalább egy zoknit nekik – amit kesztyűként a kezükre húznak ha mínusz van… az tudja, hogy ezt a könyvet egy hajléktalan nem szívesen olvasná el magukról. Én sem szeretném, ha ezt és így írnának rólam. A kevesebb néha több, sokkal több. Szomorú vagyok, ha ilyen egy igazi mai, fontos könyv! Ha tényleg ilyen szavakat kell a „valaha emberként élt” – és elnézést ezért – az egyébként értelmiségiből lett hajléktalan szájába adni/írni, mert így lesz hatása, akkor nagy baj van velünk. Nem a világgal, velünk!
Nem tudtam aludni ettől a könyvtől! Azért lett 1*, mert én a hajléktalan ember oldaláról próbáltam olvasni. Mit szólnék én ehhez, ha így írnának rólam, még akkor is, ha van benne igazság. Mert biztos van ilyen kivetett ember is. De az, akinek megmutattam, ő 20 éve él közöttük és neki nagy bánatot okozott.
Iványi Gábor szavaira, könyvére, a Menhelyeken végzett munkájára figyeljetek inkább.

Nehéz. A lét. Nekik. Főleg. De életben kell maradni. Az ösztön működik. Kaja kell. Cigi kell. Jó lenne megfürdeni. Jó lenne melegben lenni. Kellene egy kabát. Pia? Pia. Mert anélkül végképp nem megy.
Sorsok. Saját hibából (amit bevallanak, kimondják, nem takargatják) vagy mások miatt, de az utcán élnek. Küzdenek.
Ütős, kemény, könyörtelen. Főleg így a legszebb ünnep idején…
Mi a teendő? Hogyan menthetem meg az összes hajléktalant? Én? Egyedül? Aki a kuka mellé zacskóban rakja ki a maradék kaját, aki múlt karácsonykor is szaloncukor, sütemény adagot akasztott rá, és a lakása ablakából szurkolt, hogy tényleg az vigye el, aki megérdemli….
Fogalmam sincs mi lesz velük.
A könyv ráébreszt arra, hogy sürgős megoldás kell.

Elvileg novelláskötet, mégis, majdnem ugyanazok a szereplők tűnnek fel mindben, ismerik egymást; a történetek kapcsolódnak egymáshoz, kiegészítik egymást.
Szeretek a társadalom rusnya bugyraiba lemerülni; több könyvet is olvastam már a hajléktalanságról. Mégis, ez az egyik legdurvább, amit ebben a szomorú sorsban élő emberekről olvastam.

Ez nem igazán tetszett Szécsi Magdától :/ Olyan túl direkt történet a hajléktalanokról, és nem feltétlenül érzem hitelesnek. De lehet, hogy csak azért, mert 145 oldalba összezsúfolva ennyi nyomorúság, szörnyűség és borzalom, ami elvileg itt zajlik körülöttünk az utcán – évekre elosztva még csak-csak hihető, de így … :/
A könyv ezzel az ajánlással indul: „Zsigó Jenőnek, mert azt mondta: … írj valami mait, valami fontosat…. Jenő, ez elég mai, elég fontos?” Igen, mai, fontos, de nagyon megírt. Nem érzem rajta az ihletett állapotot, csak azt, hogy írni akart valami mait, valami fontosat. Az akarástól aztán nem is olyan lett, mint amilyen lehetne egy ilyen könyv.

Hajléktalanokat bemutató történetek, lazán kapcsolódnak egymáshoz. Szomorú, tragikus, kegyetlen világ, ahol szinte állati sorba süllyednek az emberek. Szécsi Magda nagyszerű írónő, ez a könyve is zseniális. Nem is értem miért nem népszerűbb.