Csöppet szégyellem, hogy nem ismertem a szerzőt, sőt, bár remek értékelések születtek a Molyon erről a könyvről is, valahogy mégsem figyeltem fel rá. Pedig…
Gyomron vágott, szíven ütött. Annyira hitelesen, emberien képes megragadni a szegénység, az árvaság, az egymásrautaltság hétköznapjait, hogy az embernek belefájdul a lelke. Pedig annyira ismerős ez a világ, jártam, néha ma is járok benne, még ha csak bekukkantóban is. A naiv gyereknézőpont ráadásul, ezzel a Frici gyerekkel és Senki kisasszony Gyöngyivel a fókuszban, különleges édeskeserű mázzal vonja be ezeket a történeteket.
Mert írni kell valakinek magunkról – kapja Frici a házi feladatot. És ír, jobb híján önmagának. Fogalmazásnak álcázott elbeszélésében egy társasház mindennapjai elevenednek meg humoros, életszagú, eleven prózában. Egy kis mikrotársadalmat tár fel, amely magába sűríti a lehető legkülönbözőbb felfogású, múltú, származású embereket: munkásembert, munkanélkülit, jajnapot váró kisnyugdíjast, prostituáltat, részeges volt forradalmárt, botcsinálta vállalkozót, cigányt, magyart, zsidót. Ami közös bennük: a szegénység, az egyik napról a másikra élés, ami a mindennapos zsörtölősédek, csipkelődések és veszekedések mellett a mindennapos egymásrautaltsággal is jár. Ha van valami jó ezeknek az embereknek a helyzetében, az az, hogy ha muszájból is, de közelednek egymáshoz, figyelnek egymásra, törődnek a másikkal. Emberek, akik átcsetlenek-botlanak az életen, próbálnak a víz színén maradni, élni, ahogy lehet, és lehetőség szerint másokat is életben tartani. Mert ez a történet nem csak arról szól, hogy szinte szardínákhoz hasonló, kényelmetlen összezártságban tengődnek emberek, nemcsak arról, hogy egymás rigolyáit el kell tűrniük, hogy a lakáscsere is maximum amolyan csöböről vödörbe helyzet, annyi változik, hogy ezúttal „szemben lakunk magunkkal”. Ez a történet a túrós palacsintáról is szól. Az engesztelés, befogadás, a szeretet szűkös kimutatási lehetőségéről. És valahogy úgy alakul, hogy mindenkinek jut belőle, és néha már ez is elég. Amúgy nem túl igényesek ezek az emberek. Nem is mernek, tudnak kívánni, álmodni, annyira szűk mozgásteret szabott nekük az élet. Ha meg álmodnának is, csak kicsit és semmi rendkívülit. Hiába. Kegyetlenül tudott fájni a II. emelet 16. a végén. Úgy drukkoltam végig Fricinek… Minden nyomorúság ellenére olyan jó volt vele nevetni. Merthogy remek humor is van ebben a kis könyvben. Gyógyító humor.
Gyöngyi története nem engedett többé fellélegezni. Míg Frici humora mindvégig oldotta a keserűséget, itt szívszorítóan fájdalmas volt még végigolvasni is ennek az értelmes, tehetséges kislánynak a történetét. Ő is csak magában, magának mondhatja el jaját, szeme mögötti belső magányába menekülve. És mennyi jaj van, mennyi kegyetlenség, lelketlenség, erőszak és bántalmazás… Éhezés és magány. Megaláztatás. Traumák emlékei, gátlások, sebek… És mennyi erő, ami segít mindezt kibírni, átvészelni, ráadásul… Fájdalmasan szép írás. Igazgyöngy.
Nem értem, mit keres egy ilyen könyv a gyerekkönyvtárban? Nem ott a helye, több szempontból sem. Viszont kötelező olvasmánynak kellene lennie sok felnőtt számára. Megtanít magunk köré és magunkba tekinteni. Úgy szól többek közt árvaságról, cigány identitásról, beilleszkedésről, befogadásról és ennek hiányáról, a erősebb jogán megtörténő elhallgatottakról, hogy megrengeti viszonylag nyugodt életünket. Nem tökéletes, de rendkívül erős kötet. Tud hatni. És így elérte, hogy kis hősei ne csak önmagukhoz szóljanak.
Szia, Frici! Szia, Gyöngy! Örülök, hogy megismerhettelek.