Pillangószárnyú ​tigris 3 csillagozás

„Ez a novella, suttogta. Amit eddig olvasott, az az életrajzom…”

Az év orvos írója 2015 cím birtokosának novellái többnyire nem az élet derűs oldaláról szólnak. Sok szereplője vágyik szeretetre, elveszített hozzátartozója gondoskodására, keresi az anyapótlékot, ragaszkodik a másik szülőjéhez. Főként nőkről, gyerekekről szólnak a történetek, akik anya nélkül nőttek fel, testvérüket veszítették el. Akik velük foglalkoznak pedagógusok, orvosok, próbálják valamiképpen csökkenteni a hiányt, megérteni a csodavárást, amely ezekben az élettöredékekben felszínre kerülnek. A kötet 3. fejezete az egészségügyről, a gyógyítás sikereiről és nehézségeiről is képet ad.
A pillangószárnyú tigris , Mi lenne,ha és a Szabó Magdát is megidéző Cili című írások tetszettek legjobban.

Megint egy kötet, amiről olvasása után nem tudtam rögtön értékelést írni, mert érzelmileg annyira megragadott. Nem, nem a megírás módja az, ami dönt, hanem a téma. Az előbbi lehetne talán ügyesebb, profibb – nekem ugyan azzal sem voltak problémáim csak inkább hiányaim (némi sűrítés, tömörítés, nyelvi lelemény elkélt volna még), az utóbbi viszont annyira mélyen érintett, hogy nem találtam szavakat, mit fűzhetnék még hozzá. A szem és a látás többször előjön, s akkor, egy szemműtét küszöbén ez különösen fájó téma volt számomra spoiler, nemkülönben az ikermagzatok halála családi érintettség miatt. Szóval ma sem tudok mást mondani: kit a kötet témái megérintenek, azt felkavarják – a többiek véleménye meg nemigazán érdekes. Már bocsánat. Tényleg így gondolom.

Van egy 70+-os vásárlónk, aki a könyv megjelenése után azt mondta, egyetlen éjszaka alatt kiolvasta, és rengeteget sírt – katartikus élmény volt számára. Ez a vevőnk eztán tizesével vitte ezt a könyvet, rengeteg embernek ajánlva.

Felpiszkálta az érdeklődésemet, de nem annyira, hogy áttörje a giccses borító és cím által közénk gördült gátat, és az sem segített, hogy van ez a kirekesztő, idióta sznobizmusom a magyar szerzőkkel, hogy akárkitől nem olvasok… (Tudom, phej)

Aztán egy unalmas délután engedtem a csábításnak és magam is olvasni kezdtem.

Tényleg gyorsan lehet vele haladni egy pontig, de a katarzis és a gyors kiolvasás is elmaradt nálam.

Zavart, hogy össze is függ, meg nem is – nem mindig tudtam, hogy ki kivel van, ki szólal meg éppen vagy kiről szól az adott történet. Bosszantott az is, hogy ha valaki ilyen jól ír, miért nem mer regényt írni? Szívesen olvastam volna valamit, ami kevésbé szentimentális, és jobban egyben van benne a történet.
Nehéz úgy szépen írni, hogy ne változzon gejlé néhány merengő gondolat. Itt sem sikerült elkerülni a dolgot.