Szarvasok ​nyomában 83% 10 csillagozás

Széchenyi Zsigmond posztumusz kötete, ami egy gyűjteményes válogatás, első része igazi szakkönyv is. Sorra veszi a szarvasok fajtáit kontinenseken keresztül gyönyörű ábrákkal. Majd szakmai tanácsokat ad a szarvasok és a tarvad (a tehenek) selejtezéséhez is, amelyből az agancsok értékelése és a szarvasnyom elemzése sem maradhat ki.
A második rész már igazi vadászkalandok sora. Ezekért szeretem igazán a szerzőt, mert láttatni, éreztetni képes velem az erdőt, a vidéket, a kaland izgalmait. Vérbeli vadász – s közben igazi író is! A ’60-as tanzániai vadászaton idősödő „gyűjtővadászi” gondolatai igazán értékesek! Ajánlom!

„Csakhogy a szarvasvadász nem arról ismerszik ám meg, hogy fegyvere golyóját milyen biztonsággal röpíti a kiválasztott bika lapockájába, sem pedig arról, hogy milyen sűrű agancserdő díszíti lakásának falát. Hanem a szarvas életéről gyűjtött ismeretének, valamint a szarvas iránt tanúsított becsületének fokáról.”

A gróf úr minden jel szerint rajongott a szarvasokért. Szerette a sajátságos agancsú milu szarvast, a hátulról előrefelé simogatandó fehérajkú szarvast, a lármás „gondot”, a disznószarvast (vagyis a „szegény párát”), a „dzsungli-bukrit” (dzsungelbirkát), és szerintem még a „büdös szarvas”-ként emlegetett, fokhagymaszagú pampa-szarvast is.

Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy korántsem unalmas és monoton a szarvasokról szóló rész, hanem sokkal inkább érdekfeszítő, néhol kifejezetten humoros (máshol viszont sajnos elég szomorú), Széchenyi Zsigmond kellemesen kedélyes stílusában. Az ember azt hinné, hogy egy enciklopédiát fog felütni, erre egy kedves barát vállon ragadja és körberepül vele a világ körül, miközben ide-oda mutogatva tanít, látszólag csapongva, de mégis jól felépített rendszerben.

A könyv második felét két vadásznapló képezi: Széchenyi Zsigmond 1927-es és 1960-as afrikai utazása.

Az 1927-es szudáni vadászatot leíró naplóból kiderül, hogy időnként tevetrágyás vízben fürdőzni mennyei élvezet, a forrósághoz hozzá lehet szokni (főleg, ha Ibrahim fél órákig öntözgeti a vizet a nyakadba), a szamár előszeretettel bukik orra elefántnyomokban, ha épp a hátán ülnek, a defilírozásnak nagy divatja van, a szakács bármiből képes tökéletesen egyforma formájú, színű és ízű szeleteket sütni (legyen az víziló, krokodil, vagy ki tudja, mi), és a lőtt vad húsa nem megy kárba, mert a „hiénák” (nem, nem azok a röhögő kis jószágok) azonnal lecsapnak rá, hogy szárított hússal jól megpakolva végül hazatérhessenek.

Sajnos néhány mai szemmel elítélhető sztorit is tartalmaz ez a vadásznapló, és az 1960-as utazásról szóló írásból sem derült ki, hogy e téren bármi is változott volna.

A vadásznaplókkal kapcsolatban úgy éreztem, hogy az elsőt nem egészen kiadásra szánta a gróf, az utolsóból pedig valami kényszer érződik, mintha el kellett volna mennie, meg kellett volna írnia. Ehhez mérten elég szűkszavú is, és a már említett kellemes kedélyesség is csak nyomokban volt jelen. Az ember egyfajta mélabúval teszi le a könyvet (ha sorrendben olvassa el), amit ez a bekezdés alapoz meg:

„Pedig tudom, előre érzem, hogy Afrikát – saját, felejthetetlen, harminc évvel ezelőtt annyira szívemhez nőtt Afrikámat – soha többé viszontlátni nem fogom! Legfeljebb tán karikatúráját, felismerhetetlenné torzított, agyongépesített, betegre modernizált, nevetséges vadrezervátumokba, »Nemzeti park«-okba nyomorított, makadámutakkal behálózott, sokféle természetes pompájától megnyirbált – Afrikát!”

Bevallom, én a szarvasok bemutatását hagytam a végére, így úgy csukhattam be a könyvet, hogy most is rengeteg új dolgot tanultam, csodás illusztrációkban gyönyörködhettem, amikből még többet is „el tudtam volna viselni”.

Azért jó, hogy a Csui! előbb került a kezembe, így nem e két vadásznapló döntötte el, hogy megkedvelem-e Széchenyi Zsigmond írói munkásságát.