Forradalmi ​szvit 0 csillagozás

Ami azt illeti, nemcsak versekben jelentkezik a lelkes bűnbánat nagy hirtelen. Egy reggel Réz Pali telefonál, hörögve az élvezettől:
– Ide hallgassatok, ma reggel hétkor még az ágyban fekszem, megjelenik R. P. úr. Jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért úgy elintézett bennünket azon az összlektori értekezleten! Ott jajgatott az ágyam szélén, hogy ő hogy sajnált, de hát azt hitte, meg muszáj volt, meg minden, s bocsássak meg, bocsássak, bocsássak meg! És adjam meg a Vas István címét, mert őtőle is bocsánatot akar kérni. Mondtam, hogy én szívesen megbocsátok, és le van szarva, de veled ne próbálkozzék. Mert ugye Vas István közismerten rabiátus ember, folyton verekszik, a Kormosnak el is törte tavaly a lábát, a bátyámat is több ízben kékre-zöldre verte, hát ne próbáljon a szemed elé kerülni, mert az a legkevesebb, hogy lerugdosod a lépcsőn, de esetleg kinyomod a szemét. Ugye, jól tettem?
Pali enfant terrible, az is volt mindig, ezt mindenki tudja, csak, úgy látszik, R. P. úr nem. Tény, hogy megszívlelve Pali szavait, nem jelentkezett nálunk.

Karcsi hozott valamennyi üveget, az én képeimről is leszedett egyet-kettőt, most a nagy rajzasztalom fölé hajolva kopácsolja ki a leszedett ablakkeretekből a belészáradt gittet. Most is egy csomó barátunk ődöng csüggedten vagy eszeveszetten reménykedve nálunk, hangos vita közben állít be Waldapfel Imre, aki közli, hogy ő jelentkezett a munkásőrségbe, mindnyájan kövessük a példáját. Mert ez után a förtelmes ellenforradalom után mutassuk meg a Szovjetuniónak, hogy csak elenyészően kicsi réteg volt az, aki a Nyugatról beosont fasiszták pártjára állt, az gyilkolt, az lázongott, az akasztott, az robbantja a tankokat, ennek semmi köze a magyarokhoz, az ifjúság közül is csak a legszemetje volt benne – és így, soká és szörnyű hangosan; senki sem szól, csak nézzük a méregtől rezgő fehér kecskeszakállát.
De aztán Karcsi, aki olyan halk és jó modorú, mint egy könyvbeli diplomata, noha „proletár kettőzés”-sel beszél, külvárosiul – abba sem hagyva a kopácsolást, odafordul Waldapfelhez:
– Én nem vagyok egyetemi tanár, kérem, én négy elemit végeztem, kérem, de aki így beszél, kérem, az le van szarva, kérem.
– No most hallottad a magyar munkásosztály véleményét – mondom udvariasan Imrének.

’56

– Tudja – mondja Cipi, lekapva, újra felrakva, lekapva, újra felrakva szemüvegét –, ha én ezt megírnám, az volna a címe, hogy „Tizenegy év tizenegy napja”.
– Megírja, édes Cipi? ugye megírja?
– Hát… majd. Nem tudom. Meg minek. Úgyse lehet… Nem. A fene se érti majd. Dehogy írom.
– Istenem, ha én eljutnék odáig – ezt Pista mondja, csüggedten lógatva a fejét –, akkor én a pénzzel fejezném be.
– Baromság, miféle pénzzel – mordul fel Cipi –, pénzzel?
– Igen, a ládában az Astoriával szemben, tudod. Ott állt a láda tele pénzzel, s kezdett rá lassan hullani az eső. És oltogatta a gyertyákat a Ferenciek terén.

Péter Imre ront nekem, minden szófecsérlés nélkül tér a tárgyra.
– Ha te kezet fogsz Vas Istvánnal, mi nem fogunk veled kezet többé.
Péter Imre kolléganő férje, mióta orosz katonaruhában felszabadított minket. A robusztus külsejű idegbetegek közé tartozik, a feleségét időnként kékre-zöldre veri, felesküdött híve a szocreálnak, a Szabad Nép művészeti kritikusa, keservesen rossz festő. Le se köpött minket az utolsó nyolc évben, mi baja Pistával vajon?
– Hát az a verse, a Művészet, az nem ellenünk szól, modernek ellen?
Ezek nem tudnak olvasni, nem értik a szöveget, Isten nem adott nekik fület. És Péter Imre modernségről beszél? Egy kedves arab közmondás jut eszembe: „Bolond az, aki kitárt karokkal odaáll a megvadult kos elé!” Hát én odaállok.
– Eredj a fenébe, Péter Imre. Látszik, hogy kritikus vagy, olvasni sem tudsz, nemhogy festeni.
Dühtől eltorzult arccal mered rám, szeretne megütni, de csak fúj egyet
– Na jól van, Szántó Piroska. Majd…

Kitépett közepű zászló lobog az autóbuszon is, ahol senki sem kéri a jegyet. Csak mosolygunk egymásra, s ahogy zötykölődve össze-összeütközünk, csak úgy zeng a busz. „Pardon, bocsánat!” "Kérem, ne haragudjon!" „Dehogy haragszom!” "Ugyan, kérem, tessék csak!" „Itt a másik lábam is, lépjen csak rá nyugodtan!” "Dehogyis, bocsánat!" „Tessék leülni, asszonyom, üljön le, bácsi!” "Nem nehéz ez a csomag?" „Tegye csak az ölembe!” "Kiskatona, kell egy cigi?" Valaki halkan fütyüli a Warszawiankát. Egy vidám pléhdoboz tömve megtáltosodott szardíniákkal.

Most B. E. ugrik fel az asztal tetejére. Üvölt, mint ahogy szokott mindig. Figyelek, figyelek én rá, de csak az derül ki a heves beszédömlésből, hogy ő a művészek szabadságán csak egy bizonyos fajtájú absztraktok szabadságát érti, hangsúlyozza, hiányolja, követeli – „és akik kiszolgálták ezt a rendszert, azoknak nincs helye itt a szent forradalom népe között, takarodjék, tűnjön el innét, mert…”, és vért hörög a hangja – eredményesen.
„Ő volt Rákosiék fő-fő plakátosa. Ő zsűrizett ki minket, menjen innen!” Egy kis gömbölyű ember körül örvényleni kezd a tömeg, és az ajtó felé szorítja. Ceglédi Pista. Igaz, plakátokat csinált, igaz, zsűritag volt, igaz, sokat keresett. De hát itt van. És sosem bántott senkit. És a gazemberek hol vannak? Azok, akiknek semmi sem volt 1948-ig elég szubtilis, fennkölt, elvont, modern, s akikből szocreál lett, és akik meghívták Pióker Ignácot a Szövetségbe, hogy két órán keresztül egyfolytában magyarázza nekünk, hogy mit fessen a SZOCIALISTA FESTŐ. Akik a főiskolát vezették, akik a szocreál freskókat csinálták, a kettesével-hármasával egy képen dolgozó Kossuth-díjasok? Erre a szerencsétlen, éppen csak rajzolni tudó emberre eresztik rá az évek óta felgyűlt dühüket? Amennyire tőle telik, egyenesre húzott nyakkal megy ki az ajtón, nézni is szégyellem. Fekete Béla megfogja a kezemet:
– Gyerünk innen, Piri. Ez nem nekünk való.
Csakugyan nem. Most már meg Gy. M. tolja egészen közel, egyenesen az arcomba lehelve, saját piros ökörfejét:
– No, ezt ugye jól megcsináltátok, mi? Kellett nektek a kommunizmus meg a Rákosi, ugye? Illegálisok, mi?
Nekem ilyenkor eláll a szavam, kivéve, mikor megszáll a szentlélek, és bunkóval ütök vissza. Ő mer pofázni énvelem? Ő volt a NAGY ILLUSZTRÁTOR, de még azokért a morzsákért is ordítozott, amiket én kaptam eleinte – nem restellt a Szépirodalminál reklamálni, hogy volt absztraktokat foglalkoztatnak, őt és a barátait elhanyagolva – még ahhoz is hülye volt, hogy ne épp az én kiadóbeli jóakaróim előtt művelje ezt a szemétséget, és most meg – de szerencsére Bélának több az esze és nagyobb a gyakorlata, mint nekem:
– Te marha. Sose mertél odajönni, ahol az ég zengett, ezután se mersz majd. Zurück!

Karcsi hozott valamennyi üveget, az én képeimről is leszedett egyet-kettőt, most a nagy rajzasztalom fölé hajolva kopácsolja ki a leszedett ablakkeretekből a belészáradt gittet. Most is egy csomó barátunk ődöng csüggedten vagy eszeveszetten reménykedve nálunk, hangos vita közben állít be Waldapfel Imre, aki közli, hogy ő jelentkezett a munkásőrségbe, mindnyájan kövessük a példáját. Mert ez után a förtelmes ellenforradalom után mutassuk meg a Szovjetuniónak, hogy csak elenyészően kicsi réteg volt az, aki a Nyugatról beosont fasiszták pártjára állt, az gyilkolt, az lázongott, az akasztott, az robbantja a tankokat, ennek semmi köze a magyarokhoz, az ifjúság közül is csak a legszemetje volt benne – és így, soká és szörnyű hangosan; senki sem szól, csak nézzük a méregtől rezgő fehér kecskeszakállát.
De aztán Karcsi, aki olyan halk és jó modorú, mint egy könyvbeli diplomata, noha „proletár kettőzés”-sel beszél, külvárosiul – abba sem hagyva a kopácsolást, odafordul Waldapfelhez:
– Én nem vagyok egyetemi tanár, kérem, én négy elemit végeztem, kérem, de aki így beszél, kérem, az le van szarva, kérem.
– No most hallottad a magyar munkásosztály véleményét – mondom udvariasan Imrének.

Hát az a tizennégy orosz tank az Úttörő Áruház és az Apponyi tér között? Fiatal katonák másznak ki belőle, és az oroszul tudó diákok magyaráznak nekik, és ölelkeznek velük. Nem, dehogy vagyunk fasiszták! Micsoda ötlet! Szocialisták vagyunk, de nem tűrjük a zsarnokságot, forradalom van, értitek? Nálatok is volt igaz? Ez eddig nem volt, nem lehetett igazi, hiszen kommunistákat tartóztatott le a rendszer, megölte, kínozta őket, mi szabadságot, igazságot akarunk – gyertek velünk, testvérek, ti is fiatalok vagytok – nézzétek, ez a címerünk, felrajzoljuk a tankotokra, s megyünk együtt! És felrajzoljuk krétával. Ó, édes Budapest, most szerettelek meg, te viccek városa. Ebből is vicc született persze.
„Mi volt az egyetlen segítség, amit a magyar forradalom külföldről kapott? Hát az a tizennégy orosz tank, amit október 24-én gyorsan ideküldtek, hogy rendet csináljon.”

Géppisztoly szól egészen közelről. Igen. A Grószék lakása éppen a ház kiszögellő sarka, négy ablaka közül kettő a Károlyi-kert felé, kettő a Kecskeméti utcára a Kálvin tér felé néz. Három géppisztolyos fiú tüzel az ablakokból. A házbeliek felszaladnak, a folyosóról kiabálnak, könyörögnek nekik, hogy ne lőjenek, lebombázzák a házat, és úgysem tehetnek semmit – oda se hallgatnak. Próbáljon meg maga beszélni velük, kérnek engem. Ahogy mögéjük lépek, hátrafordulnak, az egyik kedvesen elmosolyodik, és a bal kezével hátrébb tol.
– Ne tessék félni, csak két napig kell kitartanunk, most mondta be a Szabad Európa is, hogy holnapután már itt lesznek az ENSZ-csapatok.
Kibírhatatlan a bizakodó, boldog mosoly a képükön, szégyellem is, hogy én próbálom eltüntetni, de hát az egész világ most szakad ránk, egy óriási hadsereg ellen, tankok ellen, ez a három géppisztolyos kisfiú – egyikük sem lehet több húszévesnél.
– De ez a mi hazánk, mi itthon vagyunk, ők idegenek, csak mi győzhetünk! És minden laktanya harcol, a rendőrök is velünk vannak, a vidék is harcol, a lányok is, a kisgyerekek is, csak mi ne lőjünk rájuk, mikor idejönnek, és megszállják a városunkat? Nem mi kezdtük, menjenek haza! Mirajtunk nem múlik. Mit mondjak erre.
– Legalább van cigarettájuk? – kérdezem mint egy markotányosnő.
– Parancsoljon! – Egyszerre nyújtják felém hárman a három csomag Tervet.
– Köszönöm, nekem is van – bőgöm el magamat, és rohanok a konyhába, hozok nekik egy kanna forró teát. Két kézre fogva isszák a bögréből, mint a kisgyerekek, fázik a kezük a géppisztolyon. Felváltva isznak és tüzelnek. Harmadnapra a templom előtt fekvő halottak között felismerem az egyiket, a vértől összetapadt barna haja eltakarja az egyik szemét. Én fogom le a másikat.

Szentendrei háziasszonyom, a szépséges Jucika, hajnaltól éjfélig áll a kapuban két hét óta egyfolytában, és várja a kisebbik fiát. A nagyobbikat a nyilasok lőtték le ’45-ben, katonaszökevény volt. De Ivánka nem jön, s hír sem jön róla. Jucika fekete haja ott a kapuban őszül meg, s mikor végre a rádió bemondja, hogy Kinczli Iván kiért Svédországba, Jucika megőrül, petróleummal leönti és felgyújtja magát.