Pimasz, szomorú, és erőteljes – Szaniszló Judit történetei egészen újfajta fénytörésben mutatják be mindennapi életünk jól ismert problémáit: a magánytól való félelmet, a társas kapcsolatok és a hivatali élet nehézségeit. E kötet megjelenése előtt a szerző szövegeit a jelentősebb irodalmi folyóiratokban és a saját blogján olvashattuk, és ez a kettősség jellemzi prózájának világát is: közérthető történeteket ír azonnal feldolgozható, mégis magas minőségű irodalmi stílusban. Egy harmincas éveiben járó, hol egyedül, hol kapcsolatban élő nő mesél a családjáról és munkahelyi mindennapjairól. Az okos, érzelmes és fanyar rövid történetek főhősét könnyű megszeretni.
Beenged 46 csillagozás
Enciklopédia 3
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 20
Kívánságlistára tette 25
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Én megvédem ezt a könyvet. Nem azért védem meg, mert ismerem a szerzőt, pláne nem azért, mert szüksége van rá – meg tudja ő védeni magát, ha meg akarja –, de mégis megvédem. Meg a Lelit is.
Kezdjük azzal, hogy én sok-sok évvel ezelőtt magamtól találtam rá Judit blogjára, és vagyok többé-kevésbé hűséges, visszajáró olvasója, unalmas munkahelyi délutánokon, otthon fetrengős hétvégéken, amikor céltalanul pörgetem az internetet, akkor eszembe szokott jutni, és gyorsan átfutom, hogy mi újság. Ennyi, se több, se kevesebb.
Azt érzem, hogy ha nem azzal kezdődne minden, hogy ez egy blogból indult, mérsékeltebb kritikákat kapna. Mert egy rendes irodalmár, az ne blogoljon. (És semmiképpen se adjon ki magánkiadásban könyvet.) Főleg ne abból legyen sikeres. Mit képzel! Egy magára valamit is adó író, az szenvedjen, éhezzen, küldjék vissza a kiadók az írásait, kuporogjon egy szál gyertya lángjánál, reszkető kézzel, köhögve körmölje a papírra a gondolatait – nehogy már a meleg szobából, az internetre, géppel csak úgy kihányja magából azt, ami benne van! (Szerintem mi már csak ilyen poroszosan gondolkodunk.)
Az én véleményem az, hogy lehetett volna jobb válogatás is ebben a könyvben, nekem sok más írása sokkal emlékezetesebb volt, mint ami ide bekerült, de nem jobb és nem rosszabb a feltörekvő kortárs magyar irodalmi kánonnál. És ez nekem pont elég.
Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok rendszeres blogolvasó, sőt, szimpla blogolvasónak sem mondanám magam. Akad néhány ilyen jellegű weboldal, ahová el-ellátogatok, ettől függetlenül én – XXI. század ide vagy oda – hagyományos, papíralakú könyvbarát maradok. Mindennek tetejébe a „novellaolvasó” címkét sem ragasztanám magamra – túl vagyok már néhány köteten, ezt nem tagadom, akadnak közöttük kedvenceim is, de ha választani kell a regény és a novella között, én inkább az előbbire teszem a voksom.
Szaniszló Judit idén megjelent rövid kötetében e két szót együtt szükséges használni: blognovellák. Felkeltette az érdeklődésemet, amikor megláttam ezt a kifejezést. Amikor pedig megtudtam, hogy a szerző borsodi (hiszen Miskolcon született és élt egy ideig, ráadásul pont azon a lakótelepen, ahol jelenleg én), tudtam, hogy meg kell ismerkednem az írásaival.
A szerző több évvel ezelőtt Zetor Leila néven kezdte írni blogbejegyzéseit, ebben a kötetben pedig összemosódva, Leliként jelenik meg. A picinyke kötet, amelyben zömmel rövidebb írások találhatóak, vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Már behatárolni sem nagyon tudtam őket: blogbejegyzésnek túl szépprózaiak, szépirodalomnak viszont túl blogízűnek találtam, ráadásul az írások nagy része csupán apró szösszenet, pillanatkép, aktuális érzelmek kifejezése. Meglehetősen intim szférát teremtenek, ahogyan a blogbejegyzések, de nagyon nehezen sorolhatók be a novellák közé. Időnként pedig a gondolattöredékek közé egyfajta szabad- vagy inkább prózaversek ékelődnek be, amelyek kissé a szépirodalom felé billentik a mérleg nyelvét:
Az nem
A tudni az nem youtube prezentáció.
A megvilágosodni az nem index címlap.
A beszélni az nem magyar.
Az érezni az nem kétfelvonásos.
A meglátni és megszeretni az nem artmozi.
A megkapni az nem az utolsó éjszakai metró.
A csábítani az nem videojáték.
A feldobni az nem levitáció.
A leesni az nem intenzív osztály.
Az őszintének lenni az nem vallás.
A gyónni az nem adóbevallás.
Az átlátni az nem jövő heti műsorújság.
A boldognak lenni az nem csokigyár.
A felismerni az nem államilag finanszírozott képzés.
Az együttérezni az nem összehasonlító élettudomány.
A különélni az nem egy rosszul szigetelő gipszkartonfal.
Az otthagyni az nem két keresztbe rakott kanál.
A hanyatt esni az nem szexualitás.
A körbenyalni az nem gasztronómia.
A zenélni az nem összhangzattan.
Az utazni az nem kilométeróra.
A megérkezni az nem üres benzintartály.
A bizonytalankodni az nem szegénységi bizonyítvány.
A részegnek lenni az nem saskabaré.
Az írni az nem közösségi oldal.
Az élni az nem üzenetrögzítő.
Persze azért a rövidségük ellenére vannak a blognovellákban nagyon erős részek, szép gondolatok. Ráadásul Szaniszló Judit nyelvezete mindennek mondható, csak egysíkúnak nem: hol lágyan ívelő, simogató, fülbeduruzsoló, hol hétköznapi, durva és – valljuk be – közönségesen pimasz.
A kötet olyan írásait kedveltem meg, mint a „Gangrész”, amelyben egy réges-régi gangos lépcsőház elevenedik meg előttünk: a gangon vagy az udvaron mindig van valaki, nyáron az ajtók nappal soha nincsenek bezárva, mindenki „mások előtt” éli az életét, mert ha a bejárat előtt elsétálnak, rögtön a konyhába leshetnek be. Vagy beszélhetnék a másik kedvencemről, a „Részletkérdés”-ről is, amely erősen önéletrajzi ihletettségű, már-már túlzottan személyes. Főként azért nyerte meg a tetszésemet, mert kellően hosszan tudott a történet kibontakozni, és ezáltal kis időre el is feledtette velem a „blog” jelzőt. Az írás személyességét főként az teremti meg, hogy a főszereplő család tagjai között (Anya, Apa, Gyuszó) maga az írónő is megjelenik, és ebben az írásban tűnnek fel az ismerős miskolci helyszínek: a Földes Ferenc Gimnázium, az avasi Platán söröző, a vasgyári kórház, azok a helyek, ahol a család életének apró mozaikkockái elevenednek meg.
Az a meglátásom, hogy Szaniszló Judit részéről remek kezdeményezés a blogírás és a szépirodalom ötvözése, hiszen – enyhe túlzással – a blogok világát, fénykorát éljük, és ez a kísérlet egy kis új színt kölcsönözhet neki. Ugyanakkor nem titkolhatom el azt a kialakult véleményemet sem, hogy bár erős, lendületes írások, gondolatok ezek, mégis, valami megmagyarázhatatlan űrt hagytak bennem maguk után. Talán nem sikerült kellőképpen feldolgoznom őket, pont a két műfaj közötti „billegés” miatt. Nem tudtak annyira mélyen megérinteni, hogy hosszú idő után is emlékezetes olvasmányként tudjak rájuk gondolni. Ebben talán közrejátszott az a tény is, hogy cselekményről szinte alig beszélhetünk (minden bizonnyal túlzottan cselekménycentrikus vagyok). Mindettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy blogoldalának rendszeres olvasói örömmel veszik majd kézbe ezt a kicsinyke kötetet, de akik eddig nem hallottak róla, azoknak is javaslom, hogy tegyenek egy próbát vele, mert Szaniszló Juditra érdemes odafigyelni, hiszen egy egészen új műfaj felé nyitotta meg az irodalom világát, amivel eddig még nem igazán találkozhattunk.
Szaniszló Judit szövege hol elevenembe vágott, hol csak emlékeztetett irodalmi előképeire (Parti Nagy, Fabó Kinga, Erdős Virág, Tóth Krisztina, de még Závada Péter és Garaczi írásait is eszembe juttatta). A Beenged nemcsak az énbe való behatolást idézi, de abba az irodalmi közegbe is, amit a Magvető fémjelez. Mindenesetre az írónő blogjában évekig csiszolta mondatait, amelyek (így összeszerkesztve) ki is állják a papír próbáját – legalábbis a női olvasók számára mindenesetre. A fél csillag levonása azt a kívánságomat elölegzi, hogy Szaniszló következő műve annyira magával ragadó és kirobbanó legyen, hogy ne kelljen közben a közegen gondolkoznom. Erre szokták azt mondani, hogy „érzem benne a potenciált!”
Se nem regény, se nem blogg, de mindegy, mert magába enged a virrasztó nemi jelleg. Nem, nem jövök zavarba. Kíváncsi vagyok. Csak. Tudom, hogy jól érted. Legyen az én bajom, amiért tetszenek a kitakart idomok, a kitekert félmondatok, meg a szófajzatok. Mégis úgy lehet, ez a fajta blokkolt szöveg egy kicsit nekem sokk, azér'biztos, mivel férfiból vagyok. Bocs.
Mivel az utóbbi időben nem igazán volt időm/energiám értékelést írni, most is csak @AeS értékeléséhez fűzött megjegyzésemet emelem át. Még annyit tennék hozzá, hogy több ponton is tudok kapcsolódni a blogos-szingli-hivatalnok-nő vonalhoz, de a mű megítélésénél ettől eltekintek.
Nem ismerem a szerző egyéb írásait, de az a benyomásom, hogy a Magvető itt tudatosan a populárisabb vonalat vette elő, még egy kicsit „csajos könyv” jellege is van. Egyébként a szövegeiből nekem inkább költő áll össze, mint prózaíró, és nem is tudom elképzelni, hogy jelenlegi „szintjén” regényt írjon. De ettől még voltak a könyvnek nagyon betaláló szövegei, mondatai.
Nem szoktam blogregényeket olvasni, igazából blogot is csak szinte könyveset követek. Tehát nekem egyértelműen a kötet leírása tetszett meg, a fülszöveg volt az, amire azt mondtam, hogy kíváncsivá tett. És nem is bántam meg, holott újfent azt kell írnom, a könyvleírás csalóka.
(bővebben: http://tinyurl.hu/wpp6/ )
A blognovella nem az én műfajom, ahogyan blogokat sem olvasok. A könyvben azok az írások tetszettek, amik viszonylag hosszabbak voltak, volt történetük, még ha ismétlődött is az a történet, a benne rejlő mondanivaló, érzések. A rövidebbekben voltak sokat adó mondatok, de az egész könyvet öncélúnak éreztem. nem nekem szólt, hanem a szerzőnek, saját magának. Volt is benne egy blogjegyzet, novella, nem tudom, mi a műfaja, aminek az volt a címe: „Unásig én”. szerintem ez a cím volt igaz az egész kötetre, ezt lett volna jó kötetcímnek
Népszerű idézetek
Ha elérem a gyémánt fokozatot, Magdi, rohadjak meg, akkora bulit csinálok, hogy fehér limuzinból fogjuk lehányni a körforgalmat.
70. oldal, Szánrajz
Én, Z. Leli,
szül. én
szeretném a magam nevében
megköszönni, hogy –
midőn a városligeti padon ültem,
a nap sütött, nem fájt semmim,
nem voltam sem éhes, sem szomjas, és
egyéb szükség sem kínzott, és
sem harci repülők, sem
tankok, sem dobok, sem
trombiták nem zavartak
élni,
a kutya a rutinműtét után
a szétvágott csíkos pólómban békésen
aludt a lábamnál, és
nem fázott a lábam, és
nem volt mocskos a pad sem, amin
rajtam kívül nem ült senki, pedig
a legjobb pad volt a tó környékén az
összes közül, és
nem árnyékolt engem sem fa, sem fájdalom, és
nem szólt zene, nem táncolt ember, és
nem történt semmi rendkívüli –
2014. február 15-én délelőtt 9 óra 4 perckor
boldog voltam.
32. oldal, Széljegyzet
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- B. E. Belle: A telepi lány 100% ·
Összehasonlítás - Marilyn Miller: Az egyetlen 99% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: Az egyezség 99% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Leah 99% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: A szeretet dallama 98% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Angyalom 99% ·
Összehasonlítás - K. M. Holmes: Mason 97% ·
Összehasonlítás - Anne L. Green: Csábító vallomások 97% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: Öröm a köbön 99% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: #dutchboy 100% ·
Összehasonlítás