Ne kérdezzétek, mit olvastam, mert magam sem tudom. Novellaciklusnak tűnik, aztán mégis már-már regényszerű. Furcsa, izgalmas, egyenként nagyon erős atmoszférájú, jó elbeszélőtechnikával, remek stílusban megírt, összefüggő történetek sora. Monológok, melyek elbeszélői újra és újra felbukkannak (és eltűnnek) a többi szereplők elbeszéléseiben – életében. Bár minden mindennel összefüggni látszik, az olvasó mégis úgy tévelyeg ebben a világban, mint bonyolult útvesztőben. Akárcsak a kötet alakjai, akik a valóságosnak érzett világukból mintegy kilépve, abszurd-szürreális, zavaros szituációkba keverednek. Pontosabban az abszurd és szürreális lépik be a hétköznapokba, szerves részévé válva annak.
Szalay egy rendkívül rideg, elidegenedett, elembertelenítő világot rajzol meg, amelyben szorongó, magányos alakok élik sivár mindennapjaikat, hazudnak tartalmat a látszat mögé, miközben lassan elveszítik emeri kapcsolataikat és önmagukat. Eltűnnek, „kifogynak” a világból – nemcsak átvitt, de konkrét értelemben is. Vagy épp keresnek, kutatnak, kísérleteznek, néha gátlástalan elvetemedettséggel, néha világmegváltó szándékkal, miközben mintha mindenki egy (vagy több) kísérlet alanya lenne… Mert mihez kezd az ember metafizikai magányában: kétségbeesetten keresi a stabil pontot a sötét, pörköld dió szagú űrben, vagy épp egy mitokondrium felszínén sétálva. A kinti vagy épp a benti végtelenben. Stabil pont kellene, csend – még ha egy deka is. Kijavítani a teremtést, helyreállítani a rendet. Vagy legalább megkísérelni az újrakezdést.
Szalay története(i) révén több szórakoztató műfaj (sci-fi, horror, thriller, kísértethistória) elemeit, eszközeit felhasználva reflektál nemcsak a 21. század emberére és társadalmára, hanem általában az emberi létre, lélekre, tudatra, a megismerés, érzékelés határaira. Istenre, létezésre és hiányra, látszatra és valóságra. Az időre, az elmúlásra, a végtelen ciklusokra. A tudományra, ennek lehetőségeire és veszélyeire, ekölcsi vonatkozásokra.
Tévedés lenne válaszokat várni ettől a történettől, hiszen inkább a kérdésekkel játszik el. Néha egy érdekes játék érzetét kelti, egy gyakran komollyá forduló játékét az elmével, a tudattal, a lélekkel. Nemcsak a szereplők alanyai ennek, hanem az olvasó is, és nemcsak a kötet témái, problémafelvetései, összebogzódó szálai révén, hanem például az intertextualitás által is. A bibliai teremtéstörténettől Bioy Casares Moreljén vagy épp József Attilán át a sárga villanásig, melytől kis hercegünk (és nem csak ő) szelíden dől el, mint a fák, zajt sem keltve a homok miatt (vagy talán amiatt, hogy nincs, aki hallja?).
Szalay világában azonban a fák nem dőlnek. Nem ők dőlnek… Fák vannak bőven. Mindenütt. És folyamatosan lesznek, miközben spoiler.
Nagyon érdekesek a kötetbe beépített lírai, képversszerű részek Az, ahogy a sötét háttérben fehéren világító, játszó betűk fokozatosan elhalványulnak, míg belevesznek a háttérbe, hogy átadják a helyüket a lassan egyre erőteljesebbé váló újabb feliratnak – szépen rímel a lassan apokaliptikus idők felé sodródó történettel.
Bár vannak gyengébb pontjai (a történetszálak összefűzése, a részek egészbe szerkesztése például néha tényleg erőltetettnek tűnik), összességében jó kis olvasmány ez, mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, kíváncsiságát, jól használja ki a különböző nézőpontok adta lehetőségeket, jól játszik az rejtély- és információadagolással, kedveltem a karaktereit, az írások hangulatát, a fel-felcsillanó humort és iróniát is. Biztató első kötet, kíváncsian várom a folytatást.