Gyökeres ​ház 9 csillagozás

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/07/szalai-zsolt-g…

„ Találni, válogatni, letisztítani csak azt lehet,
ami kész. A kirakós játék végén
a több tucat egyforma bögre
mozaikjaiból csálé lesz a készlet.”

Sokszor azt gondoljuk, hogy egy adott épület csak egy tárgy, ahol éljük a szürke hétköznapokat, de sosem változik semmi, maximum csak általunk. Én mégis úgy gondolom, hogy egy ház is él, akár az ember, tele emlékekkel. Ez a verseskötet ennek a tiszteletére íródott, de mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm.

„Lesöpörtük a padlást. A csatos üvegeket
meg a literes borospalackokat félretettük,
a nem tudom, mire lesz jó favonalzót,
ónémet tükröt is. Egy rendezetlen élet kellékeit.

Aztán nekiláttunk a födémnek.

A lapáttal fölszedett vályog porfelhőjében
sok ezer csillag gyúlt, maszkban figyeltük
egy világegyetem születését. Amikor leülepedett
a zavaros homály, a hűlő döbbenetben
deszkák réseiből záptojások, kirágott dióhéjak,
kukoricacsutkák kerültek elő.

Vödörszám hordtuk le, gyűlt a halom ház előtt.
Átköltöztetett lett a káosz. A hálószobában már
szkafandert vettünk, ne a nyakunkban folyjon a törekes
homok. Láncban adtuk ki az ablakon, talicskával rohantunk
egyre kisebb lendülettel a magasodó dombra.

Aztán megállt az emelkedés, befejeződött a bontás.
Végül feltártuk a nagy pele múmiáját is, örök álomra
aludhatta magát valamelyik télen.

Egymástól kérdeztük, hogy lesz ebből otthon,
és a ház előtti sitthalmot néztük. Legalább eltűnt a mocsok,
hangzott a civilizált válasz, de láttuk az ablakból.
Három hónapig hordtuk a hulladékudvarba utánfutóval,

végül jött egy munkagép meg egy hatalmas billencs,
és negyedóra alatt eltüntette földtörténetünk nyomait.

Érdekes ez a verseskötet, mert igazán nem szól semmiről és mégis ezer színt, érzelmet és az élet apró mozaikdarabkáit fedezhetjük fel általa. Mert az embernek az otthona igazán ott van, ahol a lelke van. De vajon az az épület akarja-e az ott lakókat? Sokszor történik, hogy egy beköltözött család nem tudja elengedni magát az adott lakban, és még csak az okát sem tudják megfogalmazni. Pedig a válasz igen egyszerű. Az adott helység még őrzi az előző tulajának illatát, érzéseit és nem fogadja el az új jövevényeket. Furán hangzik, én is belátom, mégis csak az a ház áll értünk szívesen, melyet rendszeresen ápolunk és törődünk vele….

Azt hittem én fogok emlékezni, de tévedtem, az emlékek régről talán nagyapámtól vagy nagyanyámtól, esetleg anyutól, aputól találtak én rám.
Furcsa volt emlékezni arra, ami velem sosem történt meg, de mégis nagyon szép képek, érzések, illatok, szagok sodortak magukkal, bennem születtek újjá.
A borítókép is régmúltat idéz, és jöttek is a gondolatok maguktól és velük együtt a képek.
Köszönöm!

Ez a kötet nekem nagyon egyben volt, tulajdonképpen egy régi házba való beköltözés, a régi, használhatatlan dolgok elbontása, a régi, de használható dolgok beépítése, az identitásba való beolvasztása, a tér magáévá tétele a központi szervezőeleme a verseknek, mégis sikerül eltávolítani az egyestől és közelíteni az általános felé. Nekem jó volt ezekben a versekben lenni, szinte éreztem a helyzeteket a bőrömön, miközben az egész nagyon messze van ám tőlem, a vidéki családi ház félig-meddig saját kezű felújítása valami olyan, amit nem hogy nem próbáltam, de remélem, hogy soha nem is fogok.
A verseskötetektől általában azt várom, hogy bújjanak a bőröm alá, érezzem azt, hogy az én gondolataimat írja le gyönyörűséges, általam meg nem valósítható formában. Ez nem ezt tette, mégis messzemenőkig tudtam élvezni.

Nagyon megindított ez a könyv, mert „egy családi ház, egyben egy egész közösség történetének nyomába eredek éppen” és ez is egy „tóközi miliő”, és nekem is most kell megtapasztalni a városi és a falusi lét dolgait.

És a szabad szombatjaimon most én is „tégladarabokat söprök”.

„A ház egykori és jelenkori lakói metonimikusan rendelődnek egymás mellé, az archiválás és a renoválás pedig egyszerre jelenti az egyszerű tárgyak, az élőlények, a helyhez kapcsolódó emlékek számbavételét.” – Hát igen, valami ilyesmi történik, ha az após a fiával renoválja a házat, amit az apjával épített annak idején. Megrendítően gyönyörű ez az egész – és talán az élethelyzetnek köszönhető, hogy ezek a nem mindig tökéletes versek, amik máskor egyáltalán nem szólítottak volna meg, most a szívem legközepébe költöztek.

És döntök arról, mi megy, mi marad, mert rengeteg mindennek egyszerűen maradnia kell. Apró emlékcafatok: hogy megy a lépcső, de marad a korlát, meg ilyesmi…
Meg a takaró, amit persze ki kell tisztíttatni, és nem megy majd egyetlen ikea bútorhoz se, de a férjem nagymamája és dédmamája és (akkor még gyerek) nagynénje szemenként készítették el – én pedig alig várom, hogy egyszer majd ezzel aludjon a mi gyerekünk.

Mindig ennek az időszaknak a mementója lesz nekem ez a kötet, és hálás vagyok ezért.

”Egymástól kérdeztük, hogy lesz ebből otthon,
és a ház előtti sitthalmot néztük.

Csak hogy én tudom. Tudom, hogy lesz belőle. Nekem már most is az.
„a törmelékben is látom az egészet”

Ilyenkor érzem azt, hogy gyenge vagyok – olyan gyenge, hogy nem tudok felemelkedni semmilyen verseskötethez, olyan halavány, hogy átviláglik rajtam, ami esztétikus. Ami szép.

Tájverseket idéz meg számomra a kötet, szikár leírásokkal dolgozik, emléket állít háznak, lakóinak (családregényben láttam ilyet) – és a változásnak.
Főleg a változásnak.
Változatos szókinccsel dolgozik, jól megragadható tematikára épít.

És mégsem tudtam élvezni. Száraz ez nekem, karcos, hiába látom, hogy szép…