„Olyan ez a föld, mint a parasztok, akik rajta élnek: cifra és nyomorúságos egyszerre. A ruhája ennek a tájnak szép és pompás, antik ékszerei a várromok, színei a sokféle erdő zöldje, a földszalagok sokárnyalatú barnája. … Ezt a szegény földet úgy rejti a táj, mint sovány testet a sok cifra szoknya.”
A könyv a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg 1938-ban, s a Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe szociográfiai jellemzését tartalmazza.
Eredeti megjelenés éve: 1938
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magyarország felfedezése
Eger · Miskolc · Nógrád megye · Salgótarján · Balassagyarmat · Hollókő
Már régóta várakozott a várólistámon, mégis meglepetést okozott. Őszintén szólva teljesen mást vártam. Elsősorban sok-sok néprajzot reméltem, helyette kaptam sok-sok szociográfiát. Méghozzá alapos, tényszerű, tárgyszerű, vészcsengőt rázó, vészharangokat húzó szociográfiát. Falvak, tájak, városok, parasztok és gyári munkások, nemesség és értelmiség, papság és zsidóság – minden réteg és részegység elemzésre, nagyító alá kerül. Beszél a házakról, ruházatról, környezetről, célokról és lehetőségekről, vagy épp a lehetőségek teljes hiányáról.
Nem hízelgő, ami ebben a könyvben kimondatik. Nyomor – cifra vagy sárszürke nyomorúság –, a társadalmi rétegek szigorú elkülönülése, felfelé törekvés, lefelé taposás, képmutatás. kispolgári látszatok, feudális elnyomás. És mint legfájóbb jellemvonás a felsőbb polcokra kerülőktől: a jóra való restség. Szomorú könyv ez nagyon, igaz, a címe is erre utalt.
Az Utóhangban ezt írta könyve céljairól:
Esetleges félreértések elkerülése végett és azért, hogy e kötetben senki ne keressen mást, mint amit a könyv adni akart, meg kell említenem: a feladat nagysága és a lehetőségek e feladat megoldására nem álltak arányban. E területet minden részletproblémáját e könyv kereteiben ábrázolni: reménytelen igyekezet lett volna. Éppen ezért meg kellett elégednem azzal, hogy képet próbálok szolgáltatni azokról a társadalmi típusokról, melyekkel e táj a magyar társadalom képét színezi. Igy a »Cifra nyomorúság« nem a palóctáj részletes társadalomrajzát kívánja adni, hanem csupán képet a táj társadalmának sajátos és tipikus rétegeiről és problémáiról. S éppen ezért: ott, ahol választanom kellett a részletezés és a plasztikus ábrázolás között, a plasztikus ábrázolás szempontja volt a döntő. (…)
E cél ennyi volt: plasztikus képet adni a tájról, népéről, rétegeiről és problémáiról. A távolabbi cél: a társadalom sebeinek megmutatása volt. Ez, hitem szerint, nem szolgálhat mást, mint a nemzet érdekét, amint a magyar irodalom legnemesebb hagyományaiból tanulhattuk és egyre aggódóbban kellett figyelnünk a válságra, mely a magyar társadalmat bomlasztja.
Ez a könyv a második világháború előtti utolsó évben jelent meg. Elkéstek a vészharangok, bár ha korábban szólaltatja meg őket, akkor sem sokra ment volna vele. Bebetonozott világ volt ez, a változások sem egy fejlett ipari társadalom kialakulása felé mutattak.
Az meg, hogy mennyi hasonlóságot látok a mostani világgal, szomorúsággal tölt el.
Ami külön érdekessé tette ezt a könyvet, az a tájhoz való kötődésem. Egyik „felem” ehhez a vidékhez köt, bár nem itt születtem, de Heves megyében nőttem fel, Édesanyám pedig egri volt. Nem csak ott született és nőtt fel, de szívvel-lélekkel egri volt, aki még idős korában is azt mondta, ha Egerbe utaztunk: „haza megyek”.
Mikor ez a könyv megjelent, ő húsz éves volt, állástalan tanítónő, kilenc gyerek közül a hetedik, és volt még két iskolás öccse. Már nyugdíjas vasutas nagyapám ebben az évben halt meg. Próbáltam Édesanyámat és a családját beleképzelni ebbe a helyzetbe, amit a könyv Egerről írt, hogyan éltek, hová tartoztak.
De a többi falu, város is ismerős volt valamennyire, rokonokon, kirándulásokon, nyaralásokon, és nem utolsó sorban olvasmányaimon keresztül. Olyan élvezet volt ismerős helyeken barangolni.
Próbáltam rájönni, mi az oka, hogy ilyen nehéz hozzájutni ehhez a könyvhöz, miért nem adták ki újra.* Nem tudom. Szerencsére rábukkantam a MEK-en, ha valaki eddig szintén hiába kereste volna, ott megtalálható. (A tardi helyzet viszont sajnos nincs fenn, pedig azt is szívesen elolvasnám.)
*Közben azért megtaláltam, hogy 1938 ill. 1937 óta kiadták egyszer újra a két könyvet, egyben, de az is 30 éve volt már, 1986-ban.
A második világégés előtt nem sokkal – 1937-38-ban – indult a Magyarország felfedezése elnevezésű szociográfiai sorozat. Három kötetet élt meg a 30-as években, aztán 1970-től újraindult. Az őssorozat három napvilágot látott könyve már akkor is komoly fejtörést okozott a hatalom birtokosainak: nevezetesen, hogy hogyan is viszonyuljanak ezekhez a tanulmányokhoz. Erről már a Nyugat 1938. augusztusi számában, a Figyelőben is így írt Nagypál István: *
„A Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat legutóbbi kötetét Szabó Zoltán írta. Tardi helyzet című első könyve indította meg tulajdonképpen a ma már divattá dagadt új társadalomtudományi áramlatot, Illyés Gyula Puszták népé-vel egyetemben. A Tardi helyzet óta nagyon változott a közvélemény-szemlélet az ilyen munkák irányában; társadalom-ébresztő szerepüket a közönségsiker mellett a hatóságok heves érdeklődése is jellemzi.”
Az ezen a tájékon élőknek, vagyis a mai Pest (észak), Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben lakóknak, illetve az innen származóknak – ha van egy kis affinitásuk a témához, vagy csak egyszerűen kíváncsiak – ajánlom ezt a könyvet. Azoknak meg különösen, akiknek Bujákhoz, Hollókőhöz, Tibolddaróchoz, Mezőkövesdhez, Balassagyarmathoz, Ózdhoz, Salgótarjánhoz, Egerhez és Miskolchoz bármiféle köze van. Nekem pl. az Egerről készített rész nagyon ütött, ott volt a helyén, az eddig a korabeli újságok lapjairól visszaköszönő helyi értelmiség nagyon jó jellemzését adta. Idézet megint csak Nagypáltól, az 1938-as Nyugat-ból, ami az akkori Egerre nagyon is helytálló:
„Legkeményebb ítéletét a vidéki értelmiség fölött mondja el csöndes, keserű szavakkal Szabó Zoltán. Ez az uraskodó szolgaréteg volt és maradt mindennek a kerékkötője, minden jó megakadályozója és minden rossz eszköze; erényei csökevények, hibái bűnöknél is többek. Lecsúszott gentrykből, rosszul asszimilált nemzetiségiekből, osztályukat megtagadni kényszerülő paraszti sarjadékokból állott össze ez a heterogén réteg, osztálytudat, szerepvállalás, kötelességérzet nélkül; csak kettőben egységesek mind: az „úri” életforma majmolásában s az alsó osztályokon való könyörtelen uralkodásban. Erről az osztályról – amely talán nem is érdemli meg az osztály elnevezést – már Szekfű Gyula elmondotta a történetíró súlyos marasztaló ítéletét; Szabó Zoltán újabb adalékokkal szolgál a szörnyű vádirathoz, s arra a következtetésre jut, hogy egyetlen mentségük csak az, ami egyben legnagyobb bűnük is: nem tudják, mit cselekszenek.”
Ehhez a vidékhez ezer szállal kötődöm, így személyes érintettség révén ismerős volt, amit Mezőkövesdről, Salgótarjánról, vagy éppen Miskolcról is írt a szerző. Nagyon is érthető, miért keltette fel a a korabeli hatóságok figyelmét ez az írás. Egyébként sok tekintetben ez a fajta világ kezd most ismét kialakulni…
Szuper könyv, köszi @Mango az ajánlást! :D
* – Nagypál István 1938-as teljes recenziója:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00631/20205.htm
Bár semmi családi kötődésem nincs Görbeország földjéhez, mégis valami mély örömet érzek mindig, ha arra keveredek. Szeretem ezt a vidéket, szeretem a lágy lankáit, a kis falvait, a várromjait, a kedves embereit.
Cifra nyomorúság: egy régi, sok szempontból már nem időszerű szociográfiát olvastam, mely bemutatja e vidék népeinek történetét, II. világháború előtti életkörülményeit. Ami külön megrendítő, hogy a könyv kiadása óta eltelt 82 év, de sok akkori probléma utóhatása még mindig érezteti magát, ill. azóta sem oldódott meg.
A vidék viszont gyönyörű, ahogy a szerző tájleírásai is.
[…] a politika zavaros víz, melyben aki ügyes: halat fog, aki becsületes: elmerül.
205. oldal
Asszonyok mesélik, hogy leggyakoribb ételük a »biciklileves«. Vagyis nagyon híg rántottleves. Azért hívják így, mert: »keresztülszalad az ember belsején, mint a bicikli«.
Elszigeteltek
Mikor egy kövesdi orvos nem bírta már látni a járás nyomorúságát és keserűségében megpróbálta a reménytelent, jelentést tett a hatóságnál, hogy a környező falvakban az emberi létminimum alatt élnek tízezrek. Patópáli mosollyal fogadták, gúnyosan és elnézően, hogy ím egy nadrágos ember idáig jutott és ilyen szomorú dolgokkal zavarja optimista köreiket. Azt válaszolták neki: »Hja barátom, ez csak annyit jelent, hogy a létminimumot annakidején magasabban állapították meg, mint az a valóságban megvan.«
47. oldal
Egerben a különféle városrészek emberei templomokban találkoznak, Salgótarjánban gyárakban, Balassagyarmaton hivatalban, Miskolcon piacon és boltokban. Ez a város lényege.
264. oldal
E táj ideje az este. A palócok vidéke, a mai ország északi szegélyén, az Ipolytól a Hegyaljáig, azokban az évszakokban és órákban mutatja meg magát, mikor lágyak lesznek a színek és elmosottak a határvonalak. Koranyáron, mikor a tavasz bolond majálisa már elmúlt, és koraősszel, mikor a táj bűnbánatot tart a nyár gazdag tombolása után. Honttól Abaújig a hegyek és a dombok azokban az órákban ünneplik magukat, amelyek átmenetiek. Nógrád órája akkor jön el, mikor a nap már alulról süti a várromok barna köveit és a földek árnyalt szalagjait. A Mátra akkor mutatja meg magát igazi hatalmában és erejében, ha a nap már lement, de a sötétség még nem jött el, – ilyenkor megnő és felnyúlik az ég felé, hatalmasan és erejére büszkén. A Börzsönyhöz is ez az óra illik, a Bükk szelídebb és komoly hegyeihez a koraeste és mindegyikhez az a perc, mikor elmúlt valami és elkezdődik valami, mikor változnak a színek, alakulnak a fények és valahonnan érkezni kezdenek a szelek. Az átmeneti órák és az átmeneti évszakok ezek és hogy éppen ezek mutatják igazi képében a tájat, talán azért van, mert a táj maga is átmeneti, félút két szélsőség, síkság és hegység között.
A palócok földje nem hegyvidék, mert nem völgyek süllyednek a hegyek közé, és nem alföld, mert seholsem sík és mindenhonnan látni hegyeket. Az Ipoly felől a Börzsönyt látni, Nógrád északkeleti felében a Karancsot, déli részén Cserhátot, a Zagyva mellől a Mátrát, a Sajó mellől a Bükköt, a Hernád mellől a Sátor gerincét. Az ember itt nem hódította meg a hegyet, mint a Kárpátok egyes vidékein, csak éppen meghúzódott alája. A falvak úgy állnak a hegytömbök körül, mintha lecsúsztak volna róluk és a házakat megállította volna a surlódás a síkabb vidéken, ahol már nagyobb volt a surlódás ereje, mint a lejtő parancsa. Ezen a tájon nincsenek hegységi emberek, akiknek arcát érdesre fújta a szél és nincsenek alföldi emberek, akik komolyak, nyugodtak, puritánok mint a síkságok arca. Ez a táj közvetítő, afféle híd két pólus között, kiegyenlítő és kibékítő.
Éhenhalás kétféle van. Az egyik a hirtelen, a másik a lassú. A hirtelen éhenhalás akkor áll elő, ha valaki semmit nem eszik, a lassú akkor, hogyha valaki eszik, de nem annyit és nem olyasmit, amivel egészségét fenntarthatja. Ilyenkor a halottkémi jelentések rendesen valami közelebbi okot hoznak fel a halálra: tüdőbajt vagy hűlést és minthogy nem céljuk mélyebben kutatni, nem jelölik meg a távolabbi okot így: a halál oka a szociális helyzet.
Jellemezni és megmagyarázni nem lehet őket, ábrázolni igen. Ezért volt, hogy ezt a szót, »palóc« tulajdonképpen csak Mikszáth töltötte meg igazán tartalommal. Az a Mikszáth, aki sokat hordozott magában a palócság jó és nem éppen jó tulajdonságaiból, aki számító volt, gúnyolódó és kissé cinikus, mint közülük sokan s közben hitt a babonákban, csodákban és a misztériumokban, melyek közel a hegyekhez születnek. Mit látott belőlük és mit keresett bennük? Nem kereste az egyes tulajdonságokat, nem kereste, hogy mint viselkednek az élet dolgaival szemben, hanem látott néhány figurát, ismert néhány életet és értett néhány babonát. Ha megkérdezték volna, hogy mit tart a palócságról, aligha tudott volna egyenes mondattal válaszolni, legfeljebb egy történettel, melyben talán nem is szerepelt volna ez a szó: palóc. De a tájakat úgy sütötte volna a nap, mint Nógrádban és Gömörben. A parasztok ruhái talán nem lettek volna néprajzilag hitelesek, de emberileg hitelesek lettek volna a mozdulatok. Tájakat, népeket mindig csak írók tudtak jellemezni igazán, közvetve és sokszor a nélkül, hogy ezzel a szándékkal indultak volna. Mikszáth így ír róluk: »A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és a rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte, a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében.«
Ennyit beszél a palócokról. Aztán beszélteti őket, megjeleníti a fölöttük röpdöső sötét hollót, a végzetet. Ez a végzet sokszor a Bágy-patak formáját veszi magára, máskor egy gyárosét, harmadszor egy öreg boszorkányét, negyedszer egy pár kis csizmáét. Szűz Mária szőkekoronás arca tükröződik a kutak mélyén, az Ipoly a lányok testét sodorja és kegyetlen és érzéki az élet, mint egy harapás. Balladásan tömör tragédiák játszódnak le, az emberek félszóból értenek és félmozdulatokkal eldöntik a maguk sorsát. Különös világ ez, a férfiak akkor zordonak, mikor mindenki azt várná, hogy megenyhülnek és akkor válnak szelíddé, mikor senki se látja őket. Az érzékiség olyan csodákat tesz, hogy a Bágy-patak megindul a medrében visszafelé és mithoszok kacérkodnak azzal, hogy leszálljanak a valóságba és megmentsék a lelkeket. Nagy gyűlölségekkel és nagy megenyhülésekkel, nagy haragokkal és szelíd jósággal teli nép ez, végletek sarkai között hányódva él, pogányízű mondák és áhítatos legendák között.
A város múltja olyan, mint a kisnemes családoké. Régi és patinás, de nem sok hasznát élvezik az utódok… Salgótarján az a város, amely nem született, hanem készült. Készült pedig nem olyan szempontok szerint, hogy miként lehetne szebb és városibb város, hanem egyedül és kizárólag az üzemek szempontjai szerint.
230. oldal
A barokk életnek vége, de a barokk épületek egyre-másra épülnek Egerben és a járatlan idegen boldogan szokta észrevenni, mennyire harmonikusan barokk ez a város. Ezzel szemben az történt csak, hogy egy magasállású, a püspöki körökhöz közelálló úr, teli jóakarattal, céljául tűzte, hogy folytatja a barokk-püspökök munkáját és egészen barokk várost csinál Egerből. Módszere ez volt: ha valamelyik úriember Egerben házát alakítani, vagy javítani akarta, elment hozzá, s szívesen rábeszélte, hogy ha már javít vagy alakít, tegye úgy, hogy azáltal a szeretett város szépsége is növekedjék és csináltasson barokk homlokzatot, így aztán egyre több ház kapott Egerben neobarokk külszínt, az állami építkezések modora természetesen szintén a neobarokk volt és Egert elárasztotta az úgynevezett »Wälder-féle iparbarokk«.
251. oldal
El lehet mondani, hogy vendégszeretők, hogy »poharazás közben eleven bőséggel szólnak«, hogy vitézül megállják a sarat, ha dolgozik bennük az ital, a csendőrszuronnyal szemben is, hogy »gondolkodásuk kiforrott és józan.« A palócokban rendesen a kutatók is megtalálnak mindent, amit keresnek, aminthogy minden másik emberben könnyű megtalálni azt, amit keresünk.
21. oldal
