Szabadulógyakorlat 84% 165 csillagozás

Az ilyen érzéki érintéseket szerette Juli, a kasmírt, a bársonyt, a leheletnyi selymeket, a turkálóban talált tollboa sikamlós csiklandozását a vállán, a nyakát épphogy megnyalintó sűrű illatú parfümfelhőt, a pókhálóvékony harisnya tapadós simulását, a pezsgő pici buborékainak zizegő nyüzsgését a nyelvén, ahogy az átható íz lassan betölti a száját (…)

Szerettem mindent ebben a kötetben, ami fűszeres, buján túlcsorduló, érett nőiesség, dús nyelvi gazdagság és finom költőiség, még akkor is, ha mindezt átjárta a fájó hiány, a visszavágyás valami idilli kapcsolati formába, amit még nem őröltek fel a hétköznapok és a fakó, szürke realitás.
A sötét boszorkánykonyhában kikevert mákony már nehezebben volt számomra emészthető, fontos írni a női sors számtalan árnyoldaláról, de a túlzások és a melodramatikus hangvétel sokszor már olyan mély ingoványba és mocsárba vitt, ahonnan szinte reménytelen a felkapaszkodás.
Szeretnék inkább az édes mangóízre és nagymama kertjére emlékezni a kötetből.

Lassan haladós, elmélyülten olvasós, végestelen végig küszködős olvasmány ez.
A hideg ráz, ha fel kell emlegetnem, hogy egy kötet írásaiból látványosan kiütközik a genderizmus. Itt meg aztán nem csak, hogy kiütközik, hanem egyenesen determinál, irányt szab, a társadalmi nem korlátai közé szorít az a bizonyos nőiség, a női lét, az a misztérium, amit férfiként olvasva igazi, embert próbáló feladat a helyén kezelni a novellákat, átfogni, beengedni a tartalmat.

Lássuk hát, hogy milyen is a Szabadulógyakorlat egy élemedett kor felé totyogó hím számára. Ami a leginkább szembeszökő az, hogy a kötet rendkívül egységes. Szerkezetében, hangulatában, sokszínűségében, ezerfelé széttartó különbözőségében is homogén, gömbölyű…
Na és persze átkozottul súlyos. Mint mikor egy túlméretes medicinlabdával a mellkasodon próbálsz felüléseket végezni. Ráadásul nincs megállás, mert a személyi edződ (ez itt a nagyra becsült szerző) kegyetlen iramot diktál. Valahogy mégsem érzel izzadságszagot, nincs reménytelen, kétségbeesett verejtékezés, nincs kilátástalan szabadulásvágy, csak valami folytonos küzdelem, szaggatott ritmusban feltűnő csatajelenetek a gyermek, az anya, a társ, a feleség és a szerető szerepeiben, a hektikusan változó harctereken.

Árad még a lapok közül valami megmagyarázhatatlan feszültség, valami izgatóan nőies varázs, valami zavarba ejtő, vibráló erotika, lüktető bujaság, amit sokszor nem is tudsz hová tenni, hiszen az ugyanott felbukkanó kiszolgáltatottság, megaláztatás, fájdalmas, csontig hatoló vágások nem indokolnák az érzést. Mégis… Egyszerre kerül elő vágy és eltaszítás, őrült szerelem és kiszámított hidegség. Mindezt persze csodálatosan plasztikus, költői prózában tálalva. Ennek pedig Szabó T. Anna igazi mestere.
Nagyjából ilyen a személyes hím(én) olvasatom. Ha pedig megpróbálnám leegyszerűsíteni az összbenyomást, akkor úgy fogalmaznék, hogy van olyan kötet, amit jó olvasni, meg olyan, amit rossz. A Szabadulógyakorlat azonban ennél jóval összetettebb, hiszen ezt nem jó olvasni, de nem lehet nem olvasni.

Szabó T. Anna-tól eddig még nem olvastam, de mindig nézegettem és szerepelt a hosszú távú terveimben, mígnem az Ünnepi Könyvhéten, amíg Dragomán Györgyhöz álltam sorba @eenca-val dedikáltatni egy hirtelen ötlettől fogva gyors elszaladtam és megvettem ezt a novellás kötetet. És ezt milyen jól tettem!
Alapjában szeretem a novellákat, kicsik, rövidek és tömörek. Olvasásuk után pedig ül az ember a mondandójuk felett, mert hiába rövidek ebben rejlik erősségük, hogy hirtelen arcon is csapják az ember lányát.
Nem mondanám ezt egy vidám kötetnek, nem is kell mindennek annak lennie, igenis bele kell állni az életnek ebbe az oldalába is. A nyers valósággal találja magát szemben az ember, ami olykor hol tipikusan magyaros hol pedig teljesen világi. Voltak novellák, amiket nem éreztem a magaménak, nem tudtam velük azonosulni, olykor pedig az olvasásukat is nehéznek éreztem. Úgy gondolom ez nem feltétlen probléma, mert ennyi összeválogatott kis történetből, nem lehet mind az enyém.
Egyik kedvencem „Nagymamám kertje” volt, ami ha nem is nagymamám kertjét, de gyerekkoromat idézte meg, teljesen odarepített térben és időben. Ami nálam pedig igen ritka, de ez a pár oldal könnyeket is csalt a szemembe :)

Nem egyhuzamban olvastam a kötetet, lépésenként, novellánként, a két ünneppel az olvasás el is húzódott, amikor épp időm volt rá. Valahol a kötet közepén járhattam, amikor az első értékeléseket olvastam arról, mit gondolnak róla a többiek. Elmerengtem, milyen különbözőek is vagyunk, melyikünk milyen, ki milyen körülmények között mit lát-hall meg a kötetből-kötetben, az hogyan csapódik-rakódik le, és milyen jó is ez így, ez a különbözőség, ez a másság.

Ez a sokszínűség jelen van a kötetben is, mindannyian mások vagyunk. A világ itt sem fehér vagy fekete, határai oldódnak, feloldódnak, tele van árnyalatokkal, színekkel. Igaz ez örömre, bánatra is.
A Szabadulógyakorlat szereplői különböző lélekcsapdákban, külső vagy belső szögesdrótok között vannak-voltak. Az elvárások, a szorongások, a magányosság, az idő, az öregedés, a lélek különböző csapdái.
Szabadulnának, szabadulnak időből, térből, testből. Lehet?
Milyen hálókba akad a lélek lába? Hogyan szabadulhat? Mi kell, mit szabad elfogadnom? Milyen sérüléseket, sebeket vonszolunk magunkkat? Hogyan enyhíthetünk, segíthetünk fájdalmainkon? Hol vagyok én, én? Hol vagyok otthon? Hol van belső otthonom? Hogyan tudok a testemben otthonra lelni? Elfogadni azt? Mikor, miben tudom magam adni és hogyan?
A természet egésze segít nekik megtalálni a (világ)tengelyüket: a szél, fény, a nap, a fák, a zene, az ég, a vágy, a levegő, a szerelem, a természet, hogy azok lehessenek akik, vagy ahogy az egyik szereplő is mondja „én akkor vagyok igazán amikor nem vagyok”.

Nekem nem fájt olvasni a kötetet, nem hangolt le, nem a fájdalmat, a szenvedést éreztem erősen ebben a kötetben. A novellák számomra nem voltak fájóbbak, fájdalmasabbak, mint az élet, vagy akár az életem.
Én a friss levegő áramlásának útjait éreztem inkább, aminek egy mély lélegzettel a hátára fekhetek, bármelyik novella szereplője vagyok is épp, és a lelkem kislisszanhat a fényre, a szabad levegőre. A boldogságkereső – szabadulási utakat éreztem, amin bármikor távozhat, kisuhanhat akár egy megnyomorított lélek is. A megvalósítható szabadító praktikák lehetőségét, hétköznapi apróságaink, életben tartó misztikáink, belső segitő ráolvasásaink, skandált égnek nem kiáltott mondataink erejét, ami ott a gondolataink, szellemünk teremtő erejében, ami segíthet, felszabadíthat, ha egy pillanatra is, ha önismeretünk, önigenlésünk, saját magunk elfogadása eljutott már arra a fokra, hogy elfogadjuk saját magunktól is a segítséget.
Szabó T. Anna szereplői úton vannak, mint mi mind. Kiutat keresnek,vagy már találtak az életsebek útvesztőiben, a lét néha furcsa kapcsainak szorításáiban. Az élet tanítja őket lépésenként: önismeretük iránytűként mutatja számukra a szabadulásnak, a lelki szabadságnak, annak a bizonyos lelki egyensúlynak az elérési lehetőségét.
Hogy mi a szabadság, hogy kinek mi, oly nehezen meghatározható fogalom, egyike a legnehezebbeknek, talán mindegyikünknek más is, amit annak érez, így szabadulási lehetőségeink is végtelenek, de lehetségesek.
„És az életet sohasem lehet annyira meggyalázni, hogy ezt a csepp mézet elveszítse. ”– irja Hamvas Béla
Szabó T. Anna szereplői ezt az egy csepp mézet találják meg, a mélyen beszívható friss , szabad levegőt: a lehetőséget..
Én otthon éreztem magam ebben a kötetben, nem fájt :
„ megtanultam zárt térben is megtalálni az eget, annyi távolság emlékével a koponyámban megtanultam a lélegzetemben érezni, ahogy a végtelen átjár. Jó itt. Senki és mindenki: vagyok.”

Vágy.

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a novelláskötetet, akkor ez lenne az.

A szabadulás és a jelen helyzetből való kitörés vágya, ami közös ezekben a novellákban és a sokszínű, sokféle élethelyzetben, életkorban lévő szereplőiben. Ösztönszerű, belső indíttatás a változásra, a jobb, tartalmasabb, érzelmekkel teli életre. Ez a kötet egyszerre lehúz és felemel. Egyszerre nehéz, szinte földbe döngölő a rengeteg fájdalom, megalázottság, kiszolgáltatottság, veszteség és felszabadító is, a szinte tapinthatóan lüktető ösztönös életerőtől.

Nőként olvasni hatalmas feladat és izgalmas utazás. Magával ragad és nem ereszt, szétszed, atomjaira szed, kénytelen vagy szembenézni magaddal, hogy aztán megpróbáld újra összerakni és meghatározni magadat nőként, anyaként, gyerekként, testvérként, barátként, de főként emberként.

Bár rengeteg szenvedés, keserűség és fájdalom van ebben a kötetben, azonban nekem mégis a remény és lehetőségek könyve.

Sötét és fájó. Az év legnyomasztóbb olvasása… sinte tiszta TK.
(csak az fogyaszthatóbb nekem)
ennyi baj, fájdalom, lelki depi, nyomorult kifacsart élet… lehangolóan rossz volt olvasni. Ha tudom, hogy ilyen…kihagyom. közel voltam a „felvágom az ereimet” állapothoz, nagyon bánom hogy végig olvastam, éppen karácsonykor. a Törésteszt nekem magasan jobb ettől.

Mindig érdekeltek és olvastam Szabó T. Anna írásait, és azt gondolom, ez a kötet egyfajta szintlépés. Mintha most érkezett volna meg igazán mint prózaíró. De lehet, hogy ez csak szubjektív érzés, ami alapvetően tényleg csak abból fakad, hogy míg más novellásköteteknél működik az, hogy naponta egy novellát olvasok, itt erről szó sem lehetett. Egyből végig kellett olvasnom, annyira érdekeltek. Nagyon biztos tollú, jó arányérzékű prózaírónak látom most, egyszerűen úgy tud történetet írni, lekerekíteni, hogy azt hiszem, egyik írásnál sem maradt bennem hiányérzet, még akkor sem, ha egy kicsit nyitva maradt a sztori. Tud meglepetéseket is okozni. spoiler Jók a történetek, és az is jó, amikor szinte líra, amit ír. Kicsit Tóth Krisztinára is emlékeztetett amúgy, de Szabó T. Anna több fokkal derűsebb azért, legalábbis ebben a kötetben annak éreztem. Ezt a könyvet még biztos forgatom később is.

Van benne néhány parádés írás, ahol tényleg villan valami, és még az is elképzelhető, hogy egyik-másik novellához pusztán nekem kellene még tíz évet öregednem, és akkor jobb befogadó lennék, mint most vagyok.
Az írások többsége viszont szerintem a legnagyobb jóindulattal is csak próbálkozás, én tudom, hogy ez már nem az első Szabó T. Anna novelláskötet, de szerintem egyszerűen egyre rosszabb. Az, hogy 2021-ben Magyarország egyik legnagyobb élő költője a „De előbb még elmondom, mért lettem táncos, ha már így rákérdeztél.” fordulatot használja azért, hogy felépítse a cselekményét, az már a megbocsáthatatlan kategória.
Szóval én itt feladom, aki szereti Palya Beát, ezt is szeretni fogja. Én nem.

„Szerettem és elhagytam, szerettek és elhagytak…”

Verseit és prózáját is olvastam már, többnyire szeretem a szövegeit. Ez a kötet nem egységes színvonalú, terjedelemben sem: vannak rövid és hosszabb novellák, elbeszélések. Minőségben sem egységes, volt ami tetszett és ami kevésbé tudott hozzám közel kerülni. Azt érzeni a szövegeken, hogy költői vénával íródtak.
Pokrócok az ég alatt „Ősz emlékrongya tavasszal, szelíden emlékeztet a mégiscsak múló időre.”
Sokféle társadalmi kérdést sorakoztat fel: melegek, transzneműek, nemet váltó nő, társkeresés, demens idősek, külföldre távozott lánya gyermekét nevelő idős nő, többgyermekesek és meddők, háborúban meggyalázottak, boszorkányság, kísértetek.
A zene is nagy szerepet játszik a szövegben, több zeneművet említ.

Nők, fiatalok és idősebbek, sokféle élethelyzetben. Családanyák, életükbe belerokkant idősek, megnyomorított, tárgyként használt gyermeklányok.
A Zsoltárszimfónia őrült, halálos vágya, a Selyemhaj „szöszhajad selymének szénaillatában” , Egy őszi délután szomorú, de megoldást kereső története, a Drága vér bonyolult, problematikus családja, a Zeneterápia megőrződtek az emlékezetemben.

Nagy bajban vagyok ezzel a kötettel. Nem tudom ugyanis egyértelműen megmondani, hogy akkor is tetszene-e valamennyire, ha ismeretlen lenne előttem, ki a szerzője. Volt néhány történet, ami megérintett, mert aktuálisan foglalkoztat a téma, amit feldolgoz, de ezen pozitív élmények mellett többségben voltak azok a novellák, amelyekkel semmilyen szinten nem tudtam kapcsolódni, mert nem is értettem őket, vagy értettem, de nem tudtam hova tenni az olvasottakat. Szóval vegyesek az érzéseim. A Törésteszt nekem sokkal jobban tetszett.