Határ 82% 94 csillagozás

Az ember mindig határokat lép át. Gyerekből felnőtt lesz, nőből anya, türelméből harag, Romániából Budapestre kerül, vagy egy steril repülőtéri váróból Mumbai forgatagába. Szabó T. Anna ezekre a helyzetekre reflektál, végig személyes szavakkal fejezve ki gondolatait, így rajzolódik ki lépésről lépésre egy erőteljes világnézet, amelynek szigorát mindazonáltal enyhíti az empátia. A személyesség persze mindig kockázat, mert a hitelesség érdekében keresi az eredeti szavakat, azokat, amelyekkel az író maradéktalanul azonosulni képes – de a túl eredeti szavak, a túl képszerűen kifejezett érzelmek néha nem találják el az olvasót, vagy ha el is találják, az olvasó nem képes azonosulni velük: ő más szavakat keresett volna. Ilyen értelemben nem tartom tökéletesnek a kötetet – ha a tökéletes mondat az, amiben nem cserélnék ki egyetlen szót sem, mondjuk mert finomabb, visszafogottabb kifejezést tartanék optimálisnak, akkor itt bizony több nem tökéletes mondattal találkoztam. Amiből következik, hogy több olyan mondattal is, amit akár ki is lehetett volna hagyni a szövegből. Viszont fenntartásaim ellenére végig éreztem, hogy amit Szabó T. elmond, azt nem csak el kellett mondani, de csak ő tudta elmondani. És ez nagyon jó.

@cseri írta: Tévesen címkézték novelláskötetnek, ez inkább nagyon személyes írások gyűjteménye. Én is ezt gondolom, és azt, hogy a legtöbb olvasója számára biztosan lesz olyan írás ebben a kötetben, ami majd nem tetszik neki. De jó eséllyel találhatunk olyat is, amelyik emlékezetes lesz. Szerintem a nagynénjéről írt tárcák(?) a kötet végén nagyon jók, egészen mélyek, Nádas Péter jutott róluk az eszembe.
Aztán voltak olyan írások is, amelyek egyszerű tisztasága Fekete István értékrendjét idézik, és olyanok is, amelyek stílusa, jelzői és mondatszerkezetei a füveskönyvek közhelyes bölcsességeit. Mit csinál a szfinx? Hallgat. Lehet ez egy gondolatsor csattanója? Nem, nem és nem, én az ilyenektől rosszul vagyok. Bocsánat.
Máshol meg azt éreztem, hogy a nők sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a férfiak, olyan mértékig vájkál a lelkében, hogy én azt már nem bírom. Nekem sok. Isten bizony az is az eszembe jutott, hogy amit olvasok, az egy sci-fi, egy ismeretlen, nem földi faj képviselőjének a gondolatait olvasom, annyira idegen. Ezek lírai szövegek, a próza és a vers határán – a forma befogadható lett volna, de olyan tapasztalatokról, érzésekről ír, amelyekhez nekem soha nem lehet közöm. Lehet, túl kocka vagyok.

Amit még mindenképpen meg akartam jegyezni ennek a kötetnek a kapcsán, hogy van egy olyan érzésem, hogy az Erdélyből – és Románia más részeiből, és a Vajdaságból és a Felvidékről – áttelepült írók mind gyávák. Ezt azért finomítom. Arra gondolok, hogy én tőlük csak olyat olvastam – lehet hogy hiányos a műveltségem – ami arról szól, hogy milyen volt ott, ahonnan eljöttek. Azt megírni volt a legkönnyebb megoldás. Milyen volt a kommunista diktatúra idején, milyenek voltak a korábbi tapasztalataik, hogyan élt a családjuk, hogyan éltek az őseik? Arról nem mernek írni, hogy amikor áttelepültek, mit tapasztaltak itt? Hogyan élték meg az idegenséget Magyarországon? Mennyiben segítette őket az itteni speciális ismeretségi háló, a sorstársaik segítsége? Létezik-e erdélyi – felvidéki, vajdasági, kárpátaljai – összetartás? Mit gondoltak a befogadó közegükről? Milyennek láttak bennünket?
Ezt a hiányérzetemet enyhítette a kötet néhány írása, mert Szabó T. Anna mesél arról is, hogy ő mit érzett az áttelepülése után, és ez a tapasztalat mennyire meghatározza a gondolkodását még ma is. Például a menekültek-migránsok kapcsán.

Szóval gondolatébresztő könyv, kicsit hullámvasút, de rám összességében jó benyomást tett.

„Ne akarj mindent. De. Akarok. Vágyom, kívánom, sóvárgom, szomjazom.”

Harminc év összegzése, Kolozsvártól Budapestig. „Azonosulás és elhatárolódás, szabadság és kiszolgáltatottság…” Nagyon személyes, őszinte könyv egy nő életéről, aki kamaszkorában szülőföldjét elhagyva családjával idegenként érkezik az anyaországba Erdélyből áttelepülve. Lassanként illeszkedik be, megtalálja a párját egy hasonló sorsú férfiban, családot alapítanak és íróként próbálnak érvényesülni. Vallomás a diktatúráról, rokonokról, családtagokról, az ősökről, gyermekek születéséről és a nyelvről, amely az alkotás eszköze. Részt vettem egy találkozón, ahol a házaspár beszélt életéről, az alkotás mindennapjairól. Szabó T. Anna A nyelv eszközei című írásából olvasott fel, ami úgy hangzott az előadásában, mint egy vers. Prózájában is felfedezhető a lírai indíttatás. Nem azonos színvonalú a kötet minden írása, de többségük tetszett. Vendégszövegeket is beillesztett, amelyek azt is mutatják, kik voltak rá jelentős hatással.

Jól kezdődik és jól végződik a válogatás, csak sajnos a közbülső 160 oldalon mintha Palya Bea egy éjszaka kiszállt volna a testéből, bekopogott volna Szabó T. Anna ablakán, és együtt kitalálták volna, hogy nem kell Annának kiizzadnia a képekből a (mindig csodás) verseit, elég egy ilyen zaklatott prózában egymás mellé hajigálni a dolgokat, és a végén majd azt mondják, hogy ez az ő stílusa.
Szeretném visszakérni vagy a költő Szabó T. Annát, vagy azt a prózaírót, akinek az első és az utolsó 20 oldalban mutatja magát, és szeretném, ha a közbülső szövegek anyagából verseket szintetizálna, amiket aztán megtanulhatnék fejből úgy, ahogy sok eddigi versével tettem.

Nagyon személyes, nagyon női vallomások.
Az első fejezet és az utolsó fejezet írásai közelebb álltak hozzám, nagyon át tudtam érezni őket. Bár voltak olyan, nőklapjás hangulatú történetek, amik nem illettek bele a képbe.
A középső két fejezettel nehezen birkóztam, azok már se novellaként, se „szösszenetként” nem voltak besorolhatók. Némelyik szinte prózavers volt, buján tekergőző mondatokkal, és sokszor volt már zavarba ejtő a nyíltságuk, a személyes lemeztelenedés.
A borító a rózsaszín telefonkagylóval randa, szerencsére a külső borítót olvasás közben le lehet venni a könyvről.

Lehet-e, kell-e határok közé szorítani érzéseinket, vágyainkat? Tudunk élni határok közt szabadon?

https://gaboolvas.blogspot.hu/2018/05/hatar.html

Ezzel most úgy vagyok, hogy a könyv közepe annyira mélységesen személyes, zaklatott, többnyire annyira csak írójának szól, hogy talán nincs is semmi keresnivalója ebben a kötetben. Az elejét és a végét nagyon szerettem, gondolom, az már csak hab a saját cseresznyetortámon, hogy a szövegek jó része olyasmiről szól, ami nekem is otthonos. Nyilván egy jó szöveg nem csak az olvasója személyes kötöttségei miatt lesz jó szöveg, ez sem. Tetszik a prózaíró Szabó T. Anna is.

„Ennyi bizonyos csak, a határ.“
122. oldal: Idegen nyelv

Nem lehet az ember fából. Semmiképpen. És úgy gondolom, hogy kétséget kizáróan kitudódott már, hogy jelen sorok írója (vagyishogy az én) a magyar kortárs irodalom jelenségeként tekint Szabó T. Annára. Állítólag mindennek van határa, és ezért alig létező objektivitásom (itt és most) alárendelt fontossággal bírhat csupán.
Mert olyan van, amikor érzése szerint az adott olvasónak ír egy auktor. De mi van akkor, ha egyenesen (és persze továbbra is az emóció talaján állva) hozzám ír ez a bizonyos? – Na ugye hogy!
Hát most ez van.
Jel ez az elbeszéléskötet, tehát olyan, mint egy központozó írásjel. Az a gondolatjel, ami nem elválaszt, hanem kapcsolódást létesít két különvaló között. Momentán a szerző és az olvasó-én között. Ezen kettős kontraszt választóvonalában lel-edz ez a kötet: vagyis kapcsolódásokat, rokonságot, összetartozást hoz létre. (–Erről ennyit.–Túlragozva.–)
Személyes élményeket visszajátszó, mégis valamiként fikcióba csomagolt szövegekkel működő, feszes vonalvezetésű, már-már lírikus letisztulásággal járó rövid prózákról van szó. Arról a hintáról, amelyben ülvén a lökéseket szolgáltató (Ehemm :s) írónő írásai egysmás pislantásaiban, hol fent találom magamat a szöveg tetőpontján, hol meg lent a zoomolásban eltartó és a bizalmasságot kiválóan kerülő szabadságvággyal bíró perszonalitásban. Megkapó együtt ragyogásai ezek a női intuícióknak és szociális érzékenységnek. És ezen együttállás fényszögeiből világlik ki az a feminin empátia, mely a törékenység és a sebezhetőség mellé áll a maga teljes mellszélességével (ójaj :s).
És a témaválasztásokról, meg a topikokról még is nem szóltam. Mert van itt (általjáró) szél, (cifra) piac, bicigli (gé-vel!!!), tájleírás és emberség (kis e-vel), nyelvbeliség és szakmaiság.
Ergo jó vót. És ha az a bizonyos határ továbbra is fennáll, ez a könyv azért megmarad nekem. Köckönöm. :)

    Egy írónak újra meg újra meg kell próbálnia igazat mondani. Ez a legeslegnehezebb az írásban, a lecsupaszító őszinteség. Hiába a szerep, hiába a jelmez, mert a szó mi vagyunk. Egy jó mondat nem tud hazudni. Minden egyes oldallal ledobunk magunkról egy réteg ruhát, egy réteg bőrt, amíg eljutunk a csontokig. Aztán a csontjainkat is eldobáljuk. Csak a nevünk marad.
Lecsupaszító, lecsupaszított, csupa(sz) igazság. Határokon át áramló, határtalanul feltáruló érzetek, érzelmek érzékletesen szavakba öntve: ízek, szagok, hangok, látványok, érzelmek (számomra) kimondhatatlan élménye művészien szavak betűhatárai közé transzformálva. És a szavak saját érzetté alakulnak bennem: kigomolyog a könyvből a föld szaga, a forró fürdő gőze, a ködbe fúródó vonat hangja és képe, a telefonfülke magánya, az ujj nyirszorgása a párás tükrön és még határtalanul sorolhatnám… Egyet érzek.

Szabó T. Anna prózája egyre letisztultabb, miközben olyan költőien szépek a mondatai, mint a versei. Amennyire nyers és kiforratlan volt első prózakötete, a Törésteszt, annál lágyabb, nőiesebb, és csapongóbb ez a könyv. A kis történetek főszereplője maga a szerző, aki megdöbbentően közel engedi magához az olvasót, gyerekkori emlékeitől kezdve szeretett nagynénje elvesztéséig, néha már zavaróan intim témákról mesél nekünk, gyönyörű, de kegyetlenül fájni tudó szavakkal. Miközben pillanatképeket kapunk az életéből, megtudhatjuk, milyen volt megélni azt, hogy fiatalon Erdélyből Budapestre kellett költöznie, megszülettek a gyerekei, megélte a szerelmet, a családalapítást, és megtanulta meglátni a kis csodákat a hétköznapokban. Miközben simán bele lehet feledkezni líraian szép soraiba, a legváratlanabb pillanatokban tud bevinni egy erős gyomrost az olvasó lelkébe, a katarzis elmarad ugyan (bár nem is kéne hogy legyen, hiszen ez egy töredékes önéletrajz, nem egy dráma, amelynek van eleje, közepe és vége, ennek ellenére én vártam volna egy ütős befejezést), mégis magunkkal viszünk belőle sok szép mondatot, sokféle hangulatot. Sok mindent megtudunk arról, milyen volt az élet gyerekszemmel Ceausescu Romániájában, mégis inkább a Magyarország mai állapotára vonatkozó részek a legütősebbek, azonban egyáltalán nem politikai oldalról közelíti meg a szerző a témát, hanem a hétköznapok szabadságának elfakulását fájlalja. Szabó T. Anna verseit nagyon szeretem, a prózáját azonban még szoknom kell, és arról sem szabad elfeledkezni, hogy egy számára teljesen idegen műfajban tette meg a második lépését ezzel a könyvvel, és ebből a szempontból nézve azt gondolom, hogy határozottan fejlődik magához képest.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/04/03/konyvkritika_…