Pilátus 94% 680 csillagozás

Miért halogattam a Pilátust? Valahogy féltem Szabó Magda lélekbemarkolóan szomorú hatásától. Tudtam, hogy könyvei nem vidám, szórakoztató írásművek, s azt is, hogy nagyon pontosan, szinte sebészi pontossággal ábrázol – úgy éreztem ezért nem vagyok most felkészülve, s próbáltam tologatni a „feladatot”. A regény története a ’60-as évek elején játszódik Budapesten és vidéken. Szőcs Iza, egy elvált orvosnő budapesti lakásába költözteti megözvegyült édesanyját, akinek élete – gyökereit vesztve – tragédiába torkollik, s lánya sorsa is magányba fordul… Nem csalódtam, kitűnő regény, léleklátó szerző, szomorú. Mégis ajánlom, mert kell a magunkbanézéshez, hisz mi is vagyunk valakik fiai, lányai! De Szabó Magdához, e regényéhez ezt felvállaló hangulat kell!

Értékelésem indulata máig sem változott, míg ezt a regényt korrigáltam, szüntelen azt éreztem, ha ma írnám meg, nyilván nagyobb mesterségbeli tudással, érzékenyebb emberismerettel, de ugyanúgy elítélném Szőcs Izát, ahogy pályám első szakaszában tettem. Elmarasztalnám, mert bűnösnek érezném naiv szeretet hiányában – a szó itt azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli (…)

elítélném Szőcs Izát – írja Szabó Magda, és ez a kategorikus ítélkezés, mint írói program engem mindvégig zavart, és egy kicsit didaktikussá is tette számomra ezt az egyébként felkavaró és mélyen elgondolkodtató regényt.
A naiv, alázatos és feltétel nélküli szeretet nehéz. Néha a legjobb szándékunk ellenére sem sikerül.
Az is elképzelhető, hogy az ezt megélni és kifejezni képtelen személy maga is megszenvedi ezt a hiányt a kapcsolataiban. És lehet olyan eset is természetesen, amikor a szeretetlenségre tényleg semmilyen mentség nincs, de akkor is izgalmasabb írói eszköznek tartom az ítélkezésnél a semleges nézőpontból való láttatást, a többértelműséget, amikor a szerző hagyja, hogy az olvasó szabadon, minden vezetettség nélkül vonja le a saját következtetéseit.
Szőcs Iza édesapja halála után magához veszi idős édesanyját budapesti otthonába, kiszakítja vidéki környezetéből, és bár minden kényelemmel ellátja, nem tudja számára biztosítani azt az érzelmi közelséget és azt a tevékeny életformát, ami megakadályozná, hogy végképp feleslegesnek érezze magát.
A probléma összetett. Megjelenik a Budapest-vidék szembenállás, a szinte két generációnyi szakadék anya és lánya között. A kényszerű összezártság. A kommunikációra való képtelenség, amiben egyik fél sem tudja kifejezni erős igényét a kitörésre egy működésképtelen helyzetből. Az anya teljes érzelmi függése a lányától, minden más biztos fogódzó hiánya az életéből. A változásra aztán történnek kísérletek, a lezárás mégis drámai.
A kötet megrendít és mindenképpen elgondolkodtat öregségen, öregedésen, a szülő-gyerek szerepek átrendeződésén, és azokon a lehetőségeken, utakon és zsákutcákon, amik az élet végén várnak ránk.

Végtelenül szomorú és fájdalmas regény a Pilátus. Szól az önzetlen szeretet jelentőségéről, vagy inkább az önző szeretet következményeiről, városi és vidéki élet különbözőségeiről, mélyen tátongó generációs szakadékról. Szabó Magda finoman pengeti a lélek húrjait minden regényében, a lapjain megjelenő egy-egy hétköznapi mozzanat, egy jól elkapott arckifejezés, vagy egy profánnak tűnő cselekedet is képes mély érzéseket felszínre hozni az olvasóban.
Szőcs Iza édesapja halálát követően költözteti a József körúti lakásába az addig vidéken élő édesanyját. A költözés kérdéséről Iza önállóan dönt, ahogy arról is, hogy a vidéki házban hagyja édesanyja szeretett és féltve őrzött holmijait, melyek az életet és a halott férj emlékét szimbolizálják az idős asszonynak. Gondoskodással leplezett, önző cselekedeteit Iza saját maga nem ismeri fel, ahogy azt sem, hogy édesanyja fokozatosan elnémul és megfullad az általa teremtett aranykalitkában.
Iza nem tudja, hogy Etelkának mit jelent valójában Vince meggyfabotja, egy kofferba csomagolt tűzifa vagy sült csirke, egy születésnapi társasjátékozás vagy egy saját kezűleg készített vacsora. Értetlenül áll az előtt, hogy ezek az „értelmetlen tárgyak” hogy lehetnek erősebbek az általa nyújtott szeretetnél.
Szívszorítóak az öregasszony kudarcra ítélt próbálkozásai, melyekkel meg akarja találni az utat lányához, és az az élénk szeretet, mellyel felé fordul, a szemünk láttára fakul meg.
A valódi döbbenet azonban akkor csapja meg az olvasót, amikor kitárul Iza személyisége, magatartása a szemünk láttára vetül rá emberi kapcsolataira, és már nem tudjuk eldönteni, hogy valójában ez a regény Etelka vagy Iza tragédiájáról szól-e.
Mindenesetre az egyértelműen kiderül, hogy hova vezethez az, ha nem találjuk meg az utat a másik ember boldoggá tételéhez, és mi történik, ha csak a számunkra örömet okozó dolgokkal halmozzuk el, megfosztva mindattól, mely elevenné teszi. Hogy aztán mosva kezeinket Pilátusként ártatlannak valljuk-e magunkat vagy szembenézünk cselekedeteink következményével, az rajtunk múlik.

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír.
Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott.
A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam.
Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé.
A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Rég fájt regény ennyire, mint ez. Fizikai fájdalmat érzek a mellkasomban. Számtalanszor elfutotta a könny a szememet olvasás közben, és mégis azt mondom igen, így kell. Így lehet megértetni bárkivel is, hogy milyen sokszínűek vagyunk mi emberek, hányféle igazság, hányféle szeretet, hányféle jó szándék zsibog a világban.

A Szabó Magdától megszokott, lassan csepegtetett darabkákból épül fel a történet, mely egy vidéki családról szól. Szőcsék valahol az Alföldön élnek egy gyógyfürdőjéről híres Dorozs nevezetű település árnyékában. Egyetlen lányuk van Iza, Izabella, aki egy empátiájáról híres, kitűnő reumatológus szakorvos. Elvált, volt férje, a szintén orvos Antal, anyja Etelka, édesapja Vince, aki a történet elején éppen végstádiumban levő beteg. Amikor Vince meghal, Iza magához veszi anyját, felhozza Budapestre, és tálcán átnyújtja neki a gondtalan élet lehetőségét. A hetvenöt éves anya azonban képtelen felvenni az új életforma kínálta lehetőségeket. Iza mindent megtesz, hogy anyja kedvében járjon. Végletekig fokozza önmaga feláldozását, de úgy tűnik az idős asszonynak semmi nem jó.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2018/10/szabo-magd…

Ünnep volt számomra ismét Szabó Magda könyvet olvasni. Eddig AZ AJTÓ -t szerettem legjobban,de most új kedvencet avattam ezzel a regénnyel. Az írónő sikerének titka több szálból szövődik. Ezen a történeten is átragyog kivételes egyénisége, empátiája,az a képessége, ahogyan az élet eseményeit már megszűrve, letisztulva tárja olvasói elé. Úgy dolgozik, mint az aranymosók, akik elvégzik a munka valamennyi, piszokkal, nehézséggel járó fázisát, de az ékszerészhez már a csillogó arany jut el.
Ezt az aranyat adja nekünk ebben a történetben, melynek egyik központi témája, hogy tudunk – e önzetlenül, jól szeretni. Ismeri az emberi lélek szövevényes bugyrait, a szenvedés minden stációját, az elengedés gyötrelmeit. Személyes megtapasztalásait is belegyúrja a történetbe, ettől válik igazán hitelessé. Amit még különösen szeretek az ő írásaiban, hogy nem mondja ki a véleményét, csak tényeket közöl, ám ezek mögött érezhetjük finom lelki rezdüléseit, líraiságát. Nagyon megszerettem ezt a könyvét, ajánlom a rajongóinak, most sem fognak csalódni, ha mellé szegődnek.

Drága Szeretett Édesanyám!

Már egy ideje érlelődik bennem, hogy tollat ragadok, hiszen az utóbbi hónapok történései annyira nyomasztanak, hogy szólnom kell magához, Drága Édesanyám! Tudom, hogy sohasem voltam olyan lánya, mint amilyet szeretett volna, nem lehetett nem észrevenni, hogy betegesen rajongok édesapámért és – látszólag – minden szeretetemet ő kapja meg. De hiába ezek az erős érzések, mégis képes voltam az utolsó pillanatig eltitkolni előle a betegségét, és ezt sohasem fogom megbocsátani magamnak. Nem értem, miért tettem. Talán kímélni akartam, de most tudom csak, mennyire visszaütött ez, hiszen mindannyiunkat váratlanul ért a halála, de őt magát bizonyára mindenképpen.

Ez az élet rendje, mondhatnánk, a szülők megöregszenek és elhagyják a földi létet, mi fiatalok visszük őket tovább a lelkünkben, a szívünkben, a mozdulatainkban. Nekem ez nagyon nehezen megy. Látja-e rajtam, Édesanyám? Hiszen nem ok nélkül mentem én néhány éve a fővárosba dolgozni. Nem bírtam már a szülői házban maradni tovább. Mióta Antallal a házasságunk tönkrement, abba a szobába, ahol a boldog éveinket töltöttük, azóta is csak félve tudok bemenni. Nem tudom, melyikünk rontotta el és hol, de én azóta is minden férfiban csak őt látom, mindenkit vele hasonlítok össze s ez annyira megbélyegzi a magánéletemet, hogy attól tartok, örökké magányos maradok.

Édesapám temetése után, amikor elhatároztam, hogy eladunk ott vidéken mindent, s maga majd felköltözik hozzám, akkor felcsillanni látszott egy kis remény, hogy talán lehetek még boldog ebben az életben. Talán sikerül viszonoznom mind azt a szeretetet, amit magától kaptam. Isten bizony, én mindent megtettem. A bútorokat szépen felújíttattam, a szobáját rendbe rakattam, minden olyan szép lett, úgy akartam, hogy kényelemben, nyugalomban élhessen nálam. Ezért dolgozik nálam a Terka is, mos, főz, takarít, hogy ne édesanyámat terheljem efféle munkákkal. Dolgozott már maga éppen eleget az életében! Úgy láttam, egy ideig egész jól meg is értették egymást. Ez az áldott teremtés látta magán, hogy segítségre szorul, hogy hasznos elfoglaltságot keres és ezért bízta magára a napi bevásárlást, pedig ez nagy szó ám, nem szereti kiadni a kezéből ezt a feladatot.

De közben történhetett valami, amiről nincsen tudomásom, mert maga annyira zárkózott (sosem tudnom, mikor teszek jót, s mikor rosszat), csak azt látom, hogy egy ideje már ismét Terka jár a boltba. Maga meg csak ül a szobában, nem akar sem olvasni, sem kézimunkázni, pedig erről is gondoskodtam. Rossz érzés nekem látni, hogy maga olyan kedvetlen, szomorú, boldogtalan, minden törődésem, aggódásom, szeretetem ellenére. Azt hiszi, nem látom én magán? Azt hiszi, nem vettem észre, milyen ferde szemmel néz Domokosra, amiért van köztünk valami annak ellenére, hogy nem vagyok a felesége! Más idők járnak már, Édesanyám! Itt a fővárosban meg aztán főleg!

Mostanra be kell látnom, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna kiragadnom édesanyámat abból a közegből, ahol oly sok évet élt apámmal. S főként nem pont Antalnak kellett volna eladnom a szülői házat. Maga sosem fogja megszokni a városi életet, a kényelmes lakótelepi lakást. Magának honvágya van. Tudom és érzem, s ezt csak megerősítette bennem, amikor olyan buzgón, lelkesen készülődött a „hazalátogatásra”, amikor édesapám síremléke elkészült. Titkon éreztem, hogy el kellene kísérnem, nem lenne szabad magára hagynom. Lelkem mélyén nagyon rosszat sejtek és nincs más vágyam, hogy visszajöjjön hozzám, Édesanyám! Ugye visszajön? Ugye minden rendbe jön közöttünk?

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06…

Ritka, ha Szabó Magda írásai nincsenek rám mély hatással. Ez a könyv is már az elején olyan erős benyomást tett rám, hogy azonnal tudtam, nagyon fogom szeretni.
Egyszerre szerettem és gyűlöltem. Nem a történetet gyűlöltem, nem az írásmódot, hanem a szituációt, az egész helyzetet.

Iza nem rossz ember, én úgy gondolom. Bármennyire is annak tűnik, csak nem ismeri fel a hibáit. Sőt, Iza csak jót akart, csak nehezen látta be, hogy a másik számára, az édesanyja számára nem biztos, hogy jó, amit cselekszik. Akarva-akaratlanul is beleképzeltem saját magamat az adott szitucáióba. Én vajon mit tennék? Beleképzeltem magam Iza helyzetébe, és azt láttam, hogy ő sem szeretett megfelelően, ő sem viselkedett alázatosan, csakúgy, mint én. Én már ráébredtem a hibáimra, amiket korábban elkövettem, legalábbis remélni tudom, hogy ráébredtem és magam mögött hagytam azt, hogy nem tudtam megfelelően szeretni az édesanyámat.
Amíg van rá lehetőség, addig tanuljuk meg megfelelően szeretni az édesanyánkat/édesapánkat. Tanuljunk meg odafigyelni az ő igényeikre is és próbáljunk meg ne a saját önzőségünk csapdájába esni.

A szívem szakadt meg, mikor kiderült, hogy Izának már késő, ő már nem tudja megmutatni. Annyi érzelem kavargott bennem a könyv olvasása során, hogy nagyjából végigmentem az érzelmi skálán. Számomra nagyon erőteljes, sötét könyv volt, torokszorító, fájdalmas, az ember szíve mélyéig hatol. Én ezután csak remélem, hogy tudok majd jól szeretni.

Nagyon megrázó ez a könyv, mert belekiabál azok arcába, akik azt gondolják, a világ természetes menete, hogy jó, a szeretet szeretetet szül, visszaadja önmagát.
Csak a világ igazából nem ilyen. Tele van szenvtelenséggel, amely kedves szavakba bújtatja magát, kötelességgel, amely gyakran egy a gyűlölettel.
Iza azt hiszem, valójában maga a gonosz, aki mindig megtéveszt szép arcával. A halál, aki az orvos fehér köpenye alatt bújik. Lassan, évek alatt elfonnyasztotta az apját, akit nem engedett emlékezni, még halálos betegségét is eltitkolta előle, nehogy megbarátkozzon vele, megszokja, elfogadja. Anyja azon a napon kezdett el haldokolni, amikor hozzá költözött. Mosolyogva, csókokkal, illedelmesen töltötte meg a tudattal, hogy haszontalan, teher a világ számára, együttműködésének hiánya hálátlanság. Még Endrust is Iza ölte meg, mert előbb meg kellett halnia, hogy aztán a megtört szülők késői és már nem remélt gyermekeként a megváltás álcája alatt mérgezze őket.
Csak azok voltak képesek hátat fordítani neki, megmenekülni előle, akiket nem kötött hozzá a kötelező szeretet, csak annak a reménye, hogy képesek lesznek idővel megkövült jelmezéből kibújtatni, lelkét felnyitni. Csakhogy a jelmez valójában az ő igazi természete, lelke pedig nem volt soha. Minél előbb felismerik ezt, annál több idejük marad még az életre.
Egy kicsit indulatosnak tűnik ez a vélemény, de nézzétek el, kb. egy órával ezelőtt fejeztem be a könyvet, és tényleg, tényleg felkavart.

46% (19/41)
„Vince imádott élni, koldusként, állástalanként, nyomorult betegként is a világ legnagyobb ajándékának tekintette a puszta létet, hogy a földön lehet, hogy reggel felébredhet, este lefekhetik, és hol szél fúj, hol nap süt, hol csendesen vagy erőszakosan csorog az eső.”

Egyre furcsábbnak tartom a kapcsolatomat Szabó Magdával, mert néha komolyan elgondolkodom azon, h hogy ismerheti ennyire a családom történetét úgy, h nem volt jelen benne soha.
Amíg az Ajtó az anyai nagyanyám története volt, addig itt, a Pilátusban Vince, az apai nagyapám, a hátramaradt Etelka, aki fölöslegesnek érzi magát pedig a nagymamám.
Azért is fura nekem még ez a történet, mert Etelka ahogy elkezdett visszagondolni, és visszaemlékezni, én is elkezdtem ugyanezt, szerencsére apám még van, őt kértem, h segítse kitölteni a réseket.
Szóval számomra ez mindenképpen egy megemlékezős-visszaemlékezős könyv, csakhogy most én emlékezek vissza, és én emlékezek meg a hajdanvoltról. Szabó Magda csak asszisztált nekem ehhez.
Szerintem kedvencelni is fogom, mert biztosan sokat fogok még erre a könyvre gondolni.