Katalin ​utca / Ókút 27 csillagozás

Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Szabó ​Magda írja regényéről: „A Katalin utca, ahol valaha három szomszédos család gyermekei növekedtek, szerették egymást, veszekedtek vagy meghaltak, nemcsak egy képzelet szülte utca, hanem szimbólum is: az ifjúság és a bűntelenség jelképe. Ezért vágyódnak vissza belé azok, akik valamikor ott laktak, azt remélve, hogy problémáik megoldódnak, útjaik végre célba vezetnek, ha újra a Katalin utcából indulnak el reggelenként. Hasztalan sóvárgás: a három család egyike elpusztult – hogyan, miért, majd meglátja az olvasó –, nélküle pedig nincs, nem lehet ismét a Katalin utca; az életben maradottak sosem térhetnek vissza sem az ifjúság tovaszállt idejébe, sem abba a biztonságba, amit a bűn nélküliség tudata jelent…”
Az ókút, amelyet réges-rég betemettek már, a hajdanvolt ház udvarán állt, megfejthetetlen, ígéretes titkokat őrizve mélyében. Szabó Magda regénye alászállás ebbe az ókútba, a múltba a gyerekkor világába. Abba a világba, amelyben képzelet és valóság oly természetes… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1982

>!
Magvető, Budapest, 1982
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632716205

Kedvencelte 6

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

>!
Véda MP
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Az Ókutat olvastam el előbb, az számomra kedvesebb volt… (http://moly.hu/ertekelesek/878721)
A Katalin utca pedig…hát igen. Mindannyiunknak van egy Katalin utcája, egy visszatérni vágyó pontja. Ahol-akkor még olyan jó volt, gondtalan, boldog…Nem is biztos, hogy konkrét hely ez, lehet, hogy csak egy-egy felidézni oly kedves emlékkép, íz, szín, kép, hangulat. Teszi az ember a dolgát a hétköznapokon, s egyszerre csak megérez pl. egy jellegzetes illatot…emlékképek ugranak be, és az „Istenem…hová lett?” :(
Az én Katalin utcámat tökéletesen felidézte Szabó Magda, ahová nem is biztos, hogy a „bűn nélküliség tudata” miatt vágyok/vágyunk vissza, lehet, hogy csak azért, mert egyszerűen az (Lenne) az alapállapotunk.

>!
Aurore
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

ÓKÚT 4,5*

Milyen kis vadóc, önfejű, makacs, különc, álmodozó és kreatív kisgyerek volt ez a Szabó Magda! A többi életrajzi könyvéhez képest igazabbnak éreztem valahogy, kevésbé mesterkéltnek. Érdekes volt.

KATALIN UTCA 4*

A Katalin utca a Paradicsom, ahonnan kiűzettünk.

Mindenkinek van ilyen Paradicsoma. Készen kapjuk az életet: a családunkat, a lakóhelyünket, a körülményeinket, és tökéletesnek érezzük úgy, ahogy van. Aztán eljön a pillanat, amikor egészen rövid időre azzá is válik. Tökéletessé. Lehet, hogy tudjuk is, hogy most az, és jó lenne az időt megállítani. De az könyörtelenül halad tovább. Minden széthullik. És mi nyomorultak csak vágyakozhatunk vissza – a Katalin utcába.

PS. Jó tanács az első olvasónak: ne aggódj az elején, hogy nem érted! Térj vissza a könyv elolvasása után az első fejezetre, világos lesz minden.

>!
esztiyay
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Azt hittem, még beljebb evezek a mélyvízbe, de kiderült, itt is ugyanakkora a víz. És meglepetésemre egy kis szigetet találtam, ahol a korábban megismert vízi törvények nem érvényesek.
– Azaz továbbra is ismerkedem Szabó Magda műveivel

A Katalin utcánál ismerősként üdvözöltem az a nyomasztó (talán ez nem is a legjobb szó rá) érzést, hangulatot, amit a Disznótorban már megismertem. Együtt lélegeztem, együtt éltem meg minden eseményt a szereplőkkel, az elejétől fogva, amikor a családi viszonyokat még csak sejteni lehet.

A Katalin utca után túl kellemesnek éreztem az Ókútat, szenvedni akartam, vagy legalábbis szenvedésről olvasni. Boldoggá tett ez az érzés, még a tanácstalanság, megjavíthatatlanság is, ami belengte a Katalin utcát.

Emiatt nem is tudtam azonnal elkezdeni az Ókútat, és bár sokszor úgy magával ragadott, hogy megfeledkeztem a való világról, és a két világháború közötti Debrecenben találtam magam, nehezemre esett belerázkódni, elkezdeni is és folytatni ott, ahol megzavartak.

Az Ókút számomra nem egységes, mondhatni tanulmányokból áll, Szabó Magda saját magáról készített tanulmányaiból. Elemzi magát, a gyermekkorát, a szüleit, hogy a végére egy teljes egésszé álljon össze a regény. Egy gyermek világát mutatja be, a pár éves Dolna szemén keresztül láthatjuk az 1920-as évek Magyarországát, abból is egy kiragadott kis részletet, Debrecent, az utcát, a szülőházat. Amit egy gyerek felfog a világból. Vajon mindannyian így gondolkodtunk gyerekként? Őszintén szólva, én nem tudnék ennyi érzést, ennyi gondolatot felsorakoztatni kisgyermekkoromból, pedig nem kellene messzire visszatekinteni érte. Mégis, olvasás közben időről időre felötlött bennem: – Én is ilyen másképp láttam a világot? Biztosan. Azt tudom, hogy sok mindent nem értettem, félreértettem, de mégis. Nem hagyott nyugodni a saját gyermeki énem, ahogy megismertem Szabó Magdáét.

Akárhogy is legyen, az öt csillagot nem tulajdoníthatom el Szabó Magdától. A Katalin utca nekem mimdenképpen ötös, és nem tudhatom, hogy az Ókútnak hány pontot szánnék akkor, ha nem így és ekkor olvastam volna.

>!
Gabriella_Balkó
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Katalin utca: Fájdalmas történet 3 szomszédos családról a Katalin utcából, melynek tagjainak élete összefonódik egymással a háborús Magyarországon.
Ókút: Milyen varázslatos gyermekkora volt Szabó Magdának! Ez volt még az igazi gyermeklét… milyen csodálatos szülők, akik valójában kicsit furák voltak, de mégis varázslatosak. :)

>!
Magvető, Budapest, 1982
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632716205
>!
szera
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Katalin utca:
Vannak könyvek amiket elolvas az ember és kész, vannak olyan könyvek amiket ha elolvas még órák, napok múlva is azon jár az esze.
Ez a könyv az utóbbi kategóriába tartozik.
Szívbemarkoló, elgondolkodtató, sok kérést felvető: vajon mikor, miért rontja el az ember az életét úgy, hogy közben ezt észre sem veszi?

>!
mrscarletpimpernel
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Szeretem az irono stilusàt,azt, hogy olyan helyzeteket is amik szàmunkra egyèrtelmuek ès hètkoznapiak,mindennapiak,hogy nem is gondolkozunk rajtuk termèszetes,hogy vannak, oly làtvànyosan tud àbràzolni .Bàr nèhàny konyvènèl zavart a noi nem istenitèse. Nagyon csalodhatott a fèrfiakban,hiszen szàmàra csak a nok a jok ,a tokèletesek,az erosek.Ez a noi kozpontusàg szinte mindig elojon.Kulonosen a Règimodi tortènet-nèl. Az Okut-ban az is tetszett,hogy ugy tud visszaemlèkezni ,ahogy egy gyermek igazàn làtja a vilàgot.

>!
Amargant
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Nagyon szeretem Szabó Magda könyveit, de a Katalin utca nem tudott megfogni: hiányzott belőle az a sodrás, a magával ragadó mesélő stílus, amit annyira szeretek más műveiben.
Az Ókút viszont csodálatos volt, annyira gyönyörűen tud írni az írónő a gyermekkorba való visszarévedésről!

>!
terembura
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

A két könyvről külön-külön:
Katalin utca:
Hmm… ez a könyv olyan… olyan… nem is tudom. A lényeg, hogy nagyon jó. Rá kellett jönnöm, hogy nekem is megvan a saját Katalin utcám… és hiányzik – hát kellett ez nekem? A válasz: Igen, nagyon kellett!
Érdekes volt rájönni, hogy milyen egyszerű dolgokat vagyok hajlamos a szőnyeg alá söpörni. Hogy mi minden van nekem besöpörve az alá a bizonyos szőnyeg alá, egész kis domb lehetne belőle. Talán kevésbé lenne elrontva az életünk, ha mi is ilyen őszintén tudnánk visszaemlékezni arra, amiből hegyeket építünk a szőnyeg alá…
Igaz, hogy talán nem annyira olvasmányos, mint más regényei, amiket eddig olvastam tőle, de az a hangulat… na az mindent visz.

Ókút:
Zseniális, gyönyörű, csodálatos, stb. Mit írhatnék még róla? Tessék kombinálni az első mondat szavait. :)


Népszerű idézetek

>!
Creusa

(…) minden embernek csak egy olyan valaki jut az éltében, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.

8. oldal

>!
palastim

A városnak voltak olyan lakói, akik nem tartoztak baráti körömhöz, de valamiképpen mégis részt kaptak az életemből, mert nemcsak hogy ismertem, de számon is tartottam őket. Majdnem szemben a mi házunkkal, a túlsó oldalon lakott a Vöröshasú, a rejtelmes pap, a nagy aranykereszttel, aki apám barátja volt, szépen kellett köszönnöm neki, s aki mindig megveregette illatos kezével az arcomat, hiába húzódoztam. Szégyelltem pedig a társaságában mutatkozni, mert a reverendája kétségbe ejtett, azt hittem róla, női ruha, ez annyira degusztált, hogy egyszerűen nem bírtam róla beszélni, így aztán senki se magyarázta meg nekem, hogy tévedek. Úgy gondoltam, aki nem átall nagy, vörös női övet kötni a derekára, és férfi létére szoknyában járni, attól minden kitelhetik, s ha egyszer felfújja a szél azt a fekete női ruhát, és kilátszik, hogy milyen a bugyogója, az lesz csak a nagy szégyen. A szelíd és gyermekkedvelő, finom, művelt prelátustói sokkal jobban tartottam, mint attól a bőrkabátban járó, nagyon piros ajkú, nagy bajuszú, parázsszemű férfitól, akire a szüleim hamar felhívták a figyelmemet, hogy ki kell térni az útjából, mihelyt meglátom, és eszembe ne jusson rá hallgatni, ha szól vagy ajánl valamit, ha meg cukorral kínálna, csak fussak el, vagy kiáltsak segítségért. „Szatír” – mondta apám anyámnak, ennek a szónak nem volt értelme számomra, csak azt gondoltam, valami alantas foglalkozás, olyasmi, mint a hóhér vagy a sintér. Loholtam hát, ha megláttam, ahogy utasítottak, bár nem látszott a szatír félelmesnek, és úgy gondoltam, valamit csak kell csinálnia, nem tehet róla, hogy éppen Szatír lett, ha egyszer nem kapott más állást, hát miből éljen. De akármit csinál is, még mindig sokkal emberségesebb külseje van, mint a Vöröshasúnak, mert legalább nem jár női ruhában. A szatír elől utasításra menekültem, a prelátustól azért, mert valóban féltem tőle, nem értette szegény, miért futok, ha egyedül vagyok, kiabált utánam, csalt, kis eretneknek nevezett, és nagyokat nevetve azt mondta, menjek csak oda, tudja ő az apámtól, hogy szeretem a cukrot, ad ő nekem, csak menjek. Hogyne, még cukor is, azt lesheti! És még a szatírral ijesztgettek, aki soha életében nem ajánlott nekem még csak egy szem bonbont sem, s aki egyáltalán csak egyszer szólt hozzám, akkor is nagyon tisztelettudóan azt érdeklődte meg, milyen vagyok, ha pucér vagyok, ami elvégre nem olyan nagy dolog, hogy ne lehetne megkérdezni. Mondtam is neki, hogy nincsen még mellem, szaladva mondtam, de azt reméltem, azért megérti. Nagyobb lány koromban együtt ülve vele, megvallottam a prelátusnak, mit hittem róla, cukráról és öltözékéről kicsi koromban, könnyesre nevette magát, míg hallgatta.

255-256. oldal

>!
félóra

és végre megértettem, hogy [az idő] nem szabdalódik szakaszokra, nincs más, csak a bontatlan jelen pillanat, amely mozdíthatatlanul áll örök tengelyén, talpa alatt tárgytól, dallamtól, háztól, bármi külső jegytől függetlenül, az emberi tudatba ágyazva, és csak az emberrel együtt elpusztítható a múlt és előreforduló homlokán a jövendő.

390. oldal

>!
Creusa

Miután Isten és minden bibliai személy hitem szerint magyar volt, a júdeai környezet csak azért mesélődött köréjük, hogy az egész érdekesebb legyen, máskülönben szó se lehetett volna róla, hogy imádjuk, az idegen származásút állandó bizalmatlansággal szemléltem, főleg ha az a gyanú ébredt bennem, hogy az idegen talán nem is boldog attól , hogy a Debrecen város lakója lehet, ott élhet a Hortobágy mellett, és hallgatja esténként, hogy dudál a pusztai szél, és hogy veri fel a homokot.

261. oldal

>!
Creusa

Részvéttel néztem szegény nyomorultakat akik egy szót sem tudtak magyarul, valami idegen nyelven makogtak, azon tűnődtem, ugyan minek élnek.
Hogy a kis ezredes olyan mélyen megvetettem,arról voltaképpen apám tehetett meg a magyar szabadságharc. Apám még abban a generációban tartozott, amely kitűnően tudott, de fiatal korában nem volt hajlandó németül beszélni, azzal az indoklással,hogy ha valaki érintkezni akar velünk , tanulja meg az országunk nyelvét, az sem lehet nehezebb egy osztráknak, mint nekünk a der, die, das.

262. oldal

>!
palastim

Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

316. oldal

>!
palastim

Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába. Ahogy nőttem, mint a néni párnáinak gyöngy ékességei, maradtak el mellettem az úton gályarab ősöm életének romantikus kellékei, a tenger képe is más lett, nem tömör. Elfogadtam, elhittem, hogy a képhez semmi köze nincs, valóban nem őt ábrázolja, s ami a nagy-nagynéni falán lóg, álcázott honfibú, nincs köze az erőszakos térítések korszakához. Arca, amelyet először, legelőször, mikor a szüleim beszéltek róla, üresnek, vonástalannak láttam, mint ahogy testét is csak palást borította, s egy palást és egy papi süveg kontúrjai közöttről fordult felém úgy, arctalanul, a múltból, később meg felvette a festmény vonásait, elfoszlott, semmivé lett, ismét nem volt felismerhető. Viszont már nem sirattam, irigyeltem. Nem kellett sok idő, hogy megérezzem, hogy ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, csak éppen nem mondta, mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít deportálás és fogság és bilincs és elveszett otthon vagy család, vagy akár az elvesztett élet is, mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszti önmagát.

361. oldal

>!
palastim

… ha faggattam apámat, kik hát ezek az ismerősök, hümmögött, azt mondta: „Jó embereim.” Nem tegezte egyiket sem, de a keresztnevén szólította mindkettőt, azok meg őt tanácsos úrnak, ebből következtetem, városházi pártfogoltjai lehettek, irodatisztek vagy nyugalmazott hajdúk, akikkel valamikor jót tett, s a maga sajátos módján barátságot kötött. (Rengeteg jót tett úgy, hogy nem tudott róla senki, legkevésbé az, akivel cselekedte.)

363. oldal

>!
S_Mira

Van olyan beszéd, amelynek szavaiban csak konvencióból vannak magán- és mássalhangzók, és annyira súlyos az érzelemtől, hogy nincs szüksége rá, hogy értelmes legyen.

107. oldal, 4. fejezet - Ezerkilencszáznegyvennégy (Európa, 2008)

>!
Creusa

"A tizenhármak emléknapja egy nappal esett születésnapom után, gyakran eltűnődtem rajta, lesz-e valami befolyással az életemre, hogy majdnem hogy nemzeti gyásznapon születtem. Volt apámnak egy óriási képe a tizenhárom aradi tábornokról, meg az önkényuralom többi áldozatáról, amely a hősök mindegyikét abban a pillanatban ábrázolta, amikor és ahogy kivégezték. Batthyány ott térdepelt, széttárta karját, maga szólította fel a katonákat, hogy jól célozzanak, Damjanichot akasztatták, pap állt előtte kereszttel, s a bakó a nyakába pászította a kötelet. Mindegyik képet meg kellett néznem, egyetlenegyet se hagyhattam ki, akárhogy is borzadtam, s mikor a végére értem, apám elszavalta Sárosy rokon Ingeborgját, és rettenetes szavakat mondott a Habsburgokról. Gyűlölte Ferenc Józsefet.
Az aradi tizenhárom kivégzése, Ferenc József machinációi, Sárosy bebörtönzése csak megnyitották a listát, amelyet, ahogy az idő telt, újabb és újabb adatok bővítettek: Habsburg király csapott le a Martinovics-szövetkezésbe bonyolódott ősünkre is, az vette el birtokait, Habsburg király alatt hurcolták gályára pap elődünket. Minden, amit lassan magamba gyűjtöttem, bosszúért kiáltott: alig vártam, hogy megállhassam az osztrákokon vagy legalábbis egy osztrákon. Az volt a baj, hogy nem ismertem más osztrákot a kis ezredesen kívül.
A kis ezredes ott lakott a közelünkben, egy pincsikutyát sétáltatott naponta háromszor, és nagyon szegény kis ezredes volt. Kopott, agyonkefélt kék egyenruhában járt, amely fölé telente valami furcsa, molyrágta prémmel megcsúfolt köpönyeget húzott, vásott, csillogóra subickolt cipője volt, kövérkés, rózsás arcából sápadt-kék szempár nézte fáradtan az utcánkat. „Osztrák a kis ezredes” – magyarázta apám, s csak bámultam, milyen higgadtan mondja, vártam, legalább belerúg, vagy fogad valakit, aki helyette megveri a gonosz idegent, akinek a nemzete annyit sanyargatta a mienket, s elálmélkodtam a felnőttek érthetetlen magatartásán. Lám, minden október hatodikán újra feltépik a sebeimet, de apám bezzeg köszön egy osztráknak, még anyám is mosolyogva bólint a kisztihandjára, a kis ezredes meg raccsol, a hitvány, azt se tudja kimondani tisztességesen, hogy „szervusz”.
Sose köszöntem neki, ő köszönt nekem. Sose fogadtam, és ha egyedül találkoztam vele, tőből rányújtottam a nyelvemet, a kis ezredes elképedve nézett ilyenkor, aztán nevetett, mintha valami kedves tréfának volna a tanúja. Vártam, mikor árul be, sose tette, emiatt is dühöngtem rá, mert egy osztrák miért nem árulkodik, mire vár voltaképpen, talán arra, hogy később tehet valamit, nagyon téved, engem nem csukathat börtönbe, mint Sárosyt, majd én csukatom be őt, ha feljelentem, hogy osztrák, és akkor nézheti, mi lesz a sorsa.
Évtizedeknek kellett elmúlniuk, hogy megriadjak a gondolattól, ki lehetett ez az ember, és hogy került oda a mi városunkba. Miféle balvégzet igézte oda Bécs helyett ziháló, hájas kis kutyájával, s ugyan hogy maradhatott annyira egyedül, hogy nemcsak a hadsereg meg a családja, de az Isten is elfeledkezett róla. Mi lehetett a tragédiája? Mindig van arra valami magyarázat, ha egy ember meg egy kutya ketten maradnak, csak egyedül.
Most már szégyellem, hogy hozzávágtam a süteményt kopott uniformisához. Kis bácsi boltjában történt, ott ólálkodtam, pénzem nem volt, aznap Kis néni szolgált ki, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok semmit sem ingyen. Akkor bejött a kis ezredes, rendelt valami tésztát, és neki akart látni. Csillogott a szeme, úgy örült az egy szem süteménynek, amit megengedhetett magának, aztán meglátta, hogy én is ott állok, rút, undok manó, méregetem megvetéssel, és ha nem sejthette is, hogy éppen most sorolom magamban a tizenhárom aradi vértanú nevét és az osztrákok összes nemzetem és speciálisan apai-anyai családom ellen elkövetett bűneit és a Habsburgok álnokságát, azt azért érezte, hogy nem szeretem őt, és haragszom rá valami miatt. Már kezében volt a villa, letette. Most már azt is rekonstruálom, hogy nyilván nehezen tette le, mert olyannak látszott az a kis ezredes, aki ritkán vásárolhat süteményt magának. Leemelte a tányérról a tésztáját, nagyot nyelt, és odaadta a kezembe. Nem szólt, csak rám mosolygott, ebből kellett volna megértenem, hogy egyem meg.
Odavágtam hozzá. Úgy éreztem magam, mint egy szabadsághős, mint aki törlesztett valamit a nemzet nevében."

263-264. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kiharu Nakamura: Kiharu, a simbasi Gésa
E. Pára – L. Naprava: Tizenhét év álarcban
Makszim Gorkij: Gyermekkorom
Móricz Zsigmond: Pillangó / Árvácska
Vámos Miklós: Apák könyve
Pierrot – Gábor Endre: Az ördög köve
Gavino Ledda: Apámuram
Paula Mclain: A párizsi feleség
Passuth László: Kutatóárok
Polcz Alaine: Asszony a fronton