Katalin ​utca / Ókút 52 csillagozás

Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Szabó ​Magda írja regényéről: „A Katalin utca, ahol valaha három szomszédos család gyermekei növekedtek, szerették egymást, veszekedtek vagy meghaltak, nemcsak egy képzelet szülte utca, hanem szimbólum is: az ifjúság és a bűntelenség jelképe. Ezért vágyódnak vissza belé azok, akik valamikor ott laktak, azt remélve, hogy problémáik megoldódnak, útjaik végre célba vezetnek, ha újra a Katalin utcából indulnak el reggelenként. Hasztalan sóvárgás: a három család egyike elpusztult – hogyan, miért, majd meglátja az olvasó –, nélküle pedig nincs, nem lehet ismét a Katalin utca; az életben maradottak sosem térhetnek vissza sem az ifjúság tovaszállt idejébe, sem abba a biztonságba, amit a bűn nélküliség tudata jelent…”
Az ókút, amelyet réges-rég betemettek már, a hajdanvolt ház udvarán állt, megfejthetetlen, ígéretes titkokat őrizve mélyében. Szabó Magda regénye alászállás ebbe az ókútba, a múltba a gyerekkor világába. Abba a világba, amelyben képzelet és valóság oly természetes… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1982

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szabó Magda művei Szépirodalmi, Magvető

>!
Magvető, Budapest, 1982
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632716205

Kedvencelte 10

Most olvassa 5

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

Véda P>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Az Ókutat olvastam el előbb, az számomra kedvesebb volt… (http://moly.hu/ertekelesek/878721)
A Katalin utca pedig…hát igen. Mindannyiunknak van egy Katalin utcája, egy visszatérni vágyó pontja. Ahol-akkor még olyan jó volt, gondtalan, boldog…Nem is biztos, hogy konkrét hely ez, lehet, hogy csak egy-egy felidézni oly kedves emlékkép, íz, szín, kép, hangulat. Teszi az ember a dolgát a hétköznapokon, s egyszerre csak megérez pl. egy jellegzetes illatot…emlékképek ugranak be, és az „Istenem…hová lett?” :(
Az én Katalin utcámat tökéletesen felidézte Szabó Magda, ahová nem is biztos, hogy a „bűn nélküliség tudata” miatt vágyok/vágyunk vissza, lehet, hogy csak azért, mert egyszerűen az (Lenne) az alapállapotunk.

Aurore>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

ÓKÚT 4,5*

Milyen kis vadóc, önfejű, makacs, különc, álmodozó és kreatív kisgyerek volt ez a Szabó Magda! A többi életrajzi könyvéhez képest igazabbnak éreztem valahogy, kevésbé mesterkéltnek. Érdekes volt.

KATALIN UTCA 4*

A Katalin utca a Paradicsom, ahonnan kiűzettünk.

Mindenkinek van ilyen Paradicsoma. Készen kapjuk az életet: a családunkat, a lakóhelyünket, a körülményeinket, és tökéletesnek érezzük úgy, ahogy van. Aztán eljön a pillanat, amikor egészen rövid időre azzá is válik. Tökéletessé. Lehet, hogy tudjuk is, hogy most az, és jó lenne az időt megállítani. De az könyörtelenül halad tovább. Minden széthullik. És mi nyomorultak csak vágyakozhatunk vissza – a Katalin utcába.

PS. Jó tanács az első olvasónak: ne aggódj az elején, hogy nem érted! Térj vissza a könyv elolvasása után az első fejezetre, világos lesz minden.

miss_eszti>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Azt hittem, még beljebb evezek a mélyvízbe, de kiderült, itt is ugyanakkora a víz. És meglepetésemre egy kis szigetet találtam, ahol a korábban megismert vízi törvények nem érvényesek.
– Azaz továbbra is ismerkedem Szabó Magda műveivel

A Katalin utcánál ismerősként üdvözöltem az a nyomasztó (talán ez nem is a legjobb szó rá) érzést, hangulatot, amit a Disznótorban már megismertem. Együtt lélegeztem, együtt éltem meg minden eseményt a szereplőkkel, az elejétől fogva, amikor a családi viszonyokat még csak sejteni lehet.

A Katalin utca után túl kellemesnek éreztem az Ókútat, szenvedni akartam, vagy legalábbis szenvedésről olvasni. Boldoggá tett ez az érzés, még a tanácstalanság, megjavíthatatlanság is, ami belengte a Katalin utcát.

Emiatt nem is tudtam azonnal elkezdeni az Ókútat, és bár sokszor úgy magával ragadott, hogy megfeledkeztem a való világról, és a két világháború közötti Debrecenben találtam magam, nehezemre esett belerázkódni, elkezdeni is és folytatni ott, ahol megzavartak.

Az Ókút számomra nem egységes, mondhatni tanulmányokból áll, Szabó Magda saját magáról készített tanulmányaiból. Elemzi magát, a gyermekkorát, a szüleit, hogy a végére egy teljes egésszé álljon össze a regény. Egy gyermek világát mutatja be, a pár éves Dolna szemén keresztül láthatjuk az 1920-as évek Magyarországát, abból is egy kiragadott kis részletet, Debrecent, az utcát, a szülőházat. Amit egy gyerek felfog a világból. Vajon mindannyian így gondolkodtunk gyerekként? Őszintén szólva, én nem tudnék ennyi érzést, ennyi gondolatot felsorakoztatni kisgyermekkoromból, pedig nem kellene messzire visszatekinteni érte. Mégis, olvasás közben időről időre felötlött bennem: – Én is ilyen másképp láttam a világot? Biztosan. Azt tudom, hogy sok mindent nem értettem, félreértettem, de mégis. Nem hagyott nyugodni a saját gyermeki énem, ahogy megismertem Szabó Magdáét.

Akárhogy is legyen, az öt csillagot nem tulajdoníthatom el Szabó Magdától. A Katalin utca nekem mimdenképpen ötös, és nem tudhatom, hogy az Ókútnak hány pontot szánnék akkor, ha nem így és ekkor olvastam volna.

Páncélpillangó>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Szabó Magda ezen művei is fantasztikus olvasmányok voltak, melyek ugyancsak elkalauzolták az embert a lélek mélységeibe és magasságaiba is, elgondolkodtatva olvasóit az érzelmek sokszínűségéről, rejtelmeiről, fontosságáról. Szabó Magda regénye egyaránt alászállás ebbe az ókútba, a múltba a gyerekkor világába. Abba a világba, amelyben képzelet és valóság oly természetes összefonódásban volt jelen, ahol a mese, a játék állandó bűvöletében élt felnőtt és gyermek egyaránt, s ahol az otthon biztonságát csodálatos varázslók vigyázták. Szülők, rokonok, barátok népesítik be a regény lapjait s a várost, Debrecent. A két mű közül az Ókút tetszett jobban, melyben megismerhettem az írónő gyermekkorát, szülei iránt érzett mérhetetlen szeretetét, különleges személyiségét, amely engem teljesen elvarázsolt olvasás közben. Imádtam minden sorát!
„Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.”

A Katalin utca három család fájdalmas történetét ismerhetjük meg,mely történetek szorosan összekapcsolódnak egymással. Biztos vagyok benne, hogy minden embernek megvan a saját maga Katalin utcája, az a hely, ahová visszavágyódik, ami bár már távoli, de mégis oly közeli, amely fájón facsarja a szívünket, mégis szeretettel és szép emlékekkel tölti el elménket és lelkünket, mosolyt csalva az arcunkra, könnyeket a szemünkbe. Az én Katalin utcámon a szüleim háza áll, melynek kapujában szüleim ölelő karjai várnak.

Szabó Magda művei ma is tündöklő csillagai a magyar irodalomnak, melyeket mindenkinek meg kellene ismernie!

Gabriella_Balkó>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Katalin utca: Fájdalmas történet 3 szomszédos családról a Katalin utcából, melynek tagjainak élete összefonódik egymással a háborús Magyarországon.
Ókút: Milyen varázslatos gyermekkora volt Szabó Magdának! Ez volt még az igazi gyermeklét… milyen csodálatos szülők, akik valójában kicsit furák voltak, de mégis varázslatosak. :)

>!
Magvető, Budapest, 1982
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632716205
Margaery>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Igaz, lényegében még csak kettő (és fél) könyvét olvastam Szabó Magdának, már az első találkozásunkkor beleszerettem. És valószínű, hogy halálig tartó szerelem ez. Olyan ő nekem mint egy anyuka, aki lassanként elém tárja a legemberibb emberi érzelmek egyvelegét. Mindig is szerettem az ilyen könyveket. Egyszerűek mégis összezavarják a lelket és valamennyicskére sötétek, borongósak. A Katalin utca is ilyen volt. Nyersnek (a jó értelemben) és valódinak érződött. Megértettem a karaktereket és megértettem azt is mit miért tesznek. Egy kicsit olyan volt, mintha egykor én is a Katalin utca lakója lettem volna és gyötörne a hiánya. Haragot éreztem, hogyan kopnak el az emlékek és miért nem maradhat minden olyan szépen mint régen. Az Ókútban még jobban megismerhettem az írónő tehetségét illetve önmagát. És azt, mennyire hihetetlenül kreatív ember volt már gyerekként. Folyton elcsodálkoztam azon, hogy mennyi részletre emlékszik a gyerekkorából. Szerintem nekem hat éves korom előttről vagy négy darab emlékem ha van. És az olvasás közben azt kívántam bárcsak több lenne. Bárcsak nekem is olyan képzelőerőm lett volna, hogy ha azt képzeltem megfagyok az egész testem a képzetbeli szituációval együtt hűlt volna. De nem mindenki lehet Szabó Magda. Csak neki hódolnak be ilyen kecsesen a betűk és szavak.

Anditrombitas>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

Nekem ez az első Szabó Magda könyvem, amit olvastam az írónőtől. Ritkán olvastam magyar írótól, főleg írónőtől. Szabó Magda gyönyörűen ír, és élmény olvasni.
A Katalin utcával kezdtem, az eleje nagyon nehéz volt, rengeteg szereplő, három teljes család, belekavarodtam, ki kinek hogy a rokona, ki nem él, és ugrált az időben, de nem adtam fel, végül összeállt a kép. Kissé nyomasztó a hangulata, ami érthető, hisz a második világháború idejében zajlik a történet, az értelmetlen halál, az elveszített kedves ismerősök fájó eltűnése teszi szomorúvá. Érdekes volt a történet, és igazából valóban olyan érzést ad, mindenkinek megvan a saját Katalin utcája, ahol felnőtt, ragaszkodik a gyermekkori emlékekhez, ismerős arcokhoz, épületekhez. Hiába rombolják le a házakat, költöznek be új emberek, mindenki ragaszkodik a saját emlékeihez, amik oda kötötték. Gyűjtöttem pár kedvenc idézetet is:
„Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”

„Álltam az ablakban, néztem a kertet. Most már tudom, milyen pillanat volt, akkor nem sejtettem, az ember mindig később jön rá, hogy nyújtani kellett volna az időt, amíg szabad, amíg lehet. Nem nyújtottam, nem fogtam vissza, siettettem, akartam, hogy múljék, kapjuk be a reggelit, fussunk misére, aztán jöjjünk haza, üljünk le az ünnepi ebédhez, ami éppen Held bácsiék miatt lett ebéd és nem vacsora, és hogy itt legyen körülöttem mindenki, akit szeretek, mert ma telik be az életem, és ennél csak egy nagyobb nap vár még rám, mikor férjhez megyek. Kezdődjék el minden.”

„Kiment, s az a csend maradt utána, az a rossz csend, ami olyankor következik be, ha a magukra hagyottak nem értenek semmit.”

Az Ókút az írónő saját gyermekkoráról szól, hol nőtt fel, hogy nőtt fel. Mesél a szüleiről, akiket csak úgy ír le, mint két tündér. Szerencsés az írónő, hogy ilyen boldog, szerető környezetben nőtt fel, két ilyen szülővel. Furcsa, akaratos kislány volt, mindig a saját feje után ment, hihetetlen kreativitással. Gyönyörűen tudta körbeírni emlékeit az 1920-as évektől, ízig-vérig alföldi, Debreceni, és nagyon büszke magyarságára, ami kicsi korától jellemző rá.
„ A nyár arany tőre meghasította a dinnyéket kánikula idején, a piacon a gyümölcshegyek között kibuggyant mézes belük, síkos fogaik felett a darazsak szinte belehaltak a zamatba és a ragyogásba. Ott nyáron minden évben úgy meghalt néhány ember a hőségtől, ahogy a sarkvidéken megfagyhatott az utazó. Ha befőztek, a nők bekötött fejjel, de alsóruhában kavarták a lekvárt, felsőtestük majdnem meztelenül villogott, olyanok voltak, mint valami ókori asszonyi misztérium részesei, mert a férfiakat ilyenkor mindenki elűzte hazulról. Eső néha hónapokon át nem esett, a virágok kisültek, s ha valaki a nagyerdőn járt, hallotta, hogy reccsen a felnyurgult, gyantás törzsön a fenyőpikkely, mintha a fa kiadná lelkét az elviselhetetlen hőségben. A felhőtlen ég pillantását nem állta szem, a kutyák elnyúlt állkapoccsal hevertek, akár utolsó óráikat élnék, a lovak agyoncsípett farának, nyakának ragacsos, vörös csíkjain nyüzsögtek a legyek, hangjuk vékony volt, mint a fátyol, híg, zöld dünnyögés.”

„Ha vidékre utaztam, s láttam a mezei munkát végző állatokat, nyakukon az iga, szájukban zabola, elképedve bámultam rájuk. Láttam, mennyivel erősebbek az embernél, az mégis dolgoztatja őket, dolgoztatja, és nem kíméli, egészen addig a határig, míg aztán önként jelentkeznek a vágóhídra, mert azt azt életet, amit ők élnek, nem lehet elviselni. Ember és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat, vagy magunkat se gondoltam se többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast, vagy egy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az embernek vagy embertelenségnek. Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket, vagy az irhát, amelyből a szemük rám pillantott, úgy néztem, mint a színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni.”

„-Siessünk – mondta apám. Néztem a lovat, mely nem mozdult, s amelyre hullott a hó. Közel voltam hozzá, hát láttam óriási szemét, és bár senki se mondta, tudtam, hogy baj van, valami nagy baj, onnan tudtam, mert annyira hallgatott. Később is, egész életem folyamán, ha állati gyötrelem tanúja voltam, mindig külön megdöbbentett a szenvedő állat némasága, a halál felé közeledő út utolsó stációján, a titokzatos hallgatás, amely már nem panaszkodik, nem vár segítséget, hanem átengedi magát a sötét hullámoknak és a végnek.”

„ Bámultam utána, ahogyan távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy egyszer elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról, meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudtak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.”

Dócsné_dr_Görömbei_Gréta P>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

A két írás jól megfér egymás mellett, mindkettő múltbanézés, de összehasonlíthatatlan. Míg az egyik a 20. századi magyar történelem viharai által elsodort múltat idézi, a másik a gyermekkor tündérvilágát.
A Katalin utca nekem jobban tetszett. A szereplők mint egy görög sorstragédia figurái buknak el, és a végén a megalkuvók maradnak egy lakásban. Együtt, de a vágyott békét mégsem találják. Annyi elhallgatás, elvesztett idő terheli őket, hogy ebből az állapotból a Katalin utca még szebbnek tűnik. Emberi helyzet, amikor a boldogságot valami elérhetetlen után vágyakozva keressük, és nem vesszük észre, hogy annak elérése sem adhat megnyugvást.

Az Ókút Szabó Magda szüleinek becses emlékkönyve, és az író egész lényének feltárása. Epizódok, melyek hol meghatottak, hol megnevettettek. Csodálatos egyéniségek voltak a szülők, olyan gyermekkori alapot teremtettek Szabó Magdának, amire egy egész írói élet, értékrend épült.
Szerettem olvasni ezt a könyvet. Szabó Magda mesélő stílusa, a belső monológok nagyszerű olvasmányélményt adtak.

terembura>!
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút

A két könyvről külön-külön:
Katalin utca:
Hmm… ez a könyv olyan… olyan… nem is tudom. A lényeg, hogy nagyon jó. Rá kellett jönnöm, hogy nekem is megvan a saját Katalin utcám… és hiányzik – hát kellett ez nekem? A válasz: Igen, nagyon kellett!
Érdekes volt rájönni, hogy milyen egyszerű dolgokat vagyok hajlamos a szőnyeg alá söpörni. Hogy mi minden van nekem besöpörve az alá a bizonyos szőnyeg alá, egész kis domb lehetne belőle. Talán kevésbé lenne elrontva az életünk, ha mi is ilyen őszintén tudnánk visszaemlékezni arra, amiből hegyeket építünk a szőnyeg alá…
Igaz, hogy talán nem annyira olvasmányos, mint más regényei, amiket eddig olvastam tőle, de az a hangulat… na az mindent visz.

Ókút:
Zseniális, gyönyörű, csodálatos, stb. Mit írhatnék még róla? Tessék kombinálni az első mondat szavait. :)


Népszerű idézetek

Agawe>!

Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

Ókút

Creusa>!

[…] minden embernek csak egy olyan valaki jut az éltében, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.

8. oldal

palastim>!

A városnak voltak olyan lakói, akik nem tartoztak baráti körömhöz, de valamiképpen mégis részt kaptak az életemből, mert nemcsak hogy ismertem, de számon is tartottam őket. Majdnem szemben a mi házunkkal, a túlsó oldalon lakott a Vöröshasú, a rejtelmes pap, a nagy aranykereszttel, aki apám barátja volt, szépen kellett köszönnöm neki, s aki mindig megveregette illatos kezével az arcomat, hiába húzódoztam. Szégyelltem pedig a társaságában mutatkozni, mert a reverendája kétségbe ejtett, azt hittem róla, női ruha, ez annyira degusztált, hogy egyszerűen nem bírtam róla beszélni, így aztán senki se magyarázta meg nekem, hogy tévedek. Úgy gondoltam, aki nem átall nagy, vörös női övet kötni a derekára, és férfi létére szoknyában járni, attól minden kitelhetik, s ha egyszer felfújja a szél azt a fekete női ruhát, és kilátszik, hogy milyen a bugyogója, az lesz csak a nagy szégyen. A szelíd és gyermekkedvelő, finom, művelt prelátustói sokkal jobban tartottam, mint attól a bőrkabátban járó, nagyon piros ajkú, nagy bajuszú, parázsszemű férfitól, akire a szüleim hamar felhívták a figyelmemet, hogy ki kell térni az útjából, mihelyt meglátom, és eszembe ne jusson rá hallgatni, ha szól vagy ajánl valamit, ha meg cukorral kínálna, csak fussak el, vagy kiáltsak segítségért. „Szatír” – mondta apám anyámnak, ennek a szónak nem volt értelme számomra, csak azt gondoltam, valami alantas foglalkozás, olyasmi, mint a hóhér vagy a sintér. Loholtam hát, ha megláttam, ahogy utasítottak, bár nem látszott a szatír félelmesnek, és úgy gondoltam, valamit csak kell csinálnia, nem tehet róla, hogy éppen Szatír lett, ha egyszer nem kapott más állást, hát miből éljen. De akármit csinál is, még mindig sokkal emberségesebb külseje van, mint a Vöröshasúnak, mert legalább nem jár női ruhában. A szatír elől utasításra menekültem, a prelátustól azért, mert valóban féltem tőle, nem értette szegény, miért futok, ha egyedül vagyok, kiabált utánam, csalt, kis eretneknek nevezett, és nagyokat nevetve azt mondta, menjek csak oda, tudja ő az apámtól, hogy szeretem a cukrot, ad ő nekem, csak menjek. Hogyne, még cukor is, azt lesheti! És még a szatírral ijesztgettek, aki soha életében nem ajánlott nekem még csak egy szem bonbont sem, s aki egyáltalán csak egyszer szólt hozzám, akkor is nagyon tisztelettudóan azt érdeklődte meg, milyen vagyok, ha pucér vagyok, ami elvégre nem olyan nagy dolog, hogy ne lehetne megkérdezni. Mondtam is neki, hogy nincsen még mellem, szaladva mondtam, de azt reméltem, azért megérti. Nagyobb lány koromban együtt ülve vele, megvallottam a prelátusnak, mit hittem róla, cukráról és öltözékéről kicsi koromban, könnyesre nevette magát, míg hallgatta.

255-256. oldal

félóra>!

és végre megértettem, hogy [az idő] nem szabdalódik szakaszokra, nincs más, csak a bontatlan jelen pillanat, amely mozdíthatatlanul áll örök tengelyén, talpa alatt tárgytól, dallamtól, háztól, bármi külső jegytől függetlenül, az emberi tudatba ágyazva, és csak az emberrel együtt elpusztítható a múlt és előreforduló homlokán a jövendő.

390. oldal

books_frommyshelf>!

Mikor az imát tanultam, még nem ismertem a ritkábban előforduló szavak jelentését, azt a fogalmat se ismertem, hogy lenyugodni. „Fáradt vagyok, leugszom” – süvítettem a földig érő hálóingben, s ahogy később mesélték, nem javított ki senki, szüleim humorérzéke számára minden este megújuló mulatság forrása lett, hogy látták a párnán a lányukat, amint bejelenti, hogy fáradtnak érzi magát, és ő most le is ugszik.

Ókút

palastim>!

Hogy egyszer még nem voltam, aztán meg hirtelen lettem, méghozzá nem is ott, ahol laktunk, hanem máshol, olyan helyen, amelyet úgy hívtak: Bábaképezde, maga is elég lett volna, hogy megzavarjon, elnémítson, hát még a hely neve, a szó. Anyám és Jóska bátyám, anyám sógora, tanítók voltak, tanítóképezdében képezték őket, elmondták nekem. Ha a tanítókat meg a tanítónőket tanítóképezdében képezik, akkor a bábaképezde nem lehet más, mint olyan hely, ahol a bábákat képezik. Bába számomra csak egy volt, a vasorrú; úgy irigyeltem mindenkit, aki normális helyen jött a világra, nem olyan iszonyatban, ahová bábákat iratnak be varázslók vagy kicsodák, akiket aztán ott megtanítanak mindenfélére, ami undok mesterségükkel jár.

235. oldal

Creusa>!

Miután Isten és minden bibliai személy hitem szerint magyar volt, a júdeai környezet csak azért mesélődött köréjük, hogy az egész érdekesebb legyen, máskülönben szó se lehetett volna róla, hogy imádjuk, az idegen származásút állandó bizalmatlansággal szemléltem, főleg ha az a gyanú ébredt bennem, hogy az idegen talán nem is boldog attól , hogy a Debrecen város lakója lehet, ott élhet a Hortobágy mellett, és hallgatja esténként, hogy dudál a pusztai szél, és hogy veri fel a homokot.

261. oldal

Creusa>!

Részvéttel néztem szegény nyomorultakat akik egy szót sem tudtak magyarul, valami idegen nyelven makogtak, azon tűnődtem, ugyan minek élnek.
Hogy a kis ezredes olyan mélyen megvetettem,arról voltaképpen apám tehetett meg a magyar szabadságharc. Apám még abban a generációban tartozott, amely kitűnően tudott, de fiatal korában nem volt hajlandó németül beszélni, azzal az indoklással,hogy ha valaki érintkezni akar velünk , tanulja meg az országunk nyelvét, az sem lehet nehezebb egy osztráknak, mint nekünk a der, die, das.

262. oldal

palastim>!

Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

316. oldal

Viktória_Zsuzsanna_Sajó>!

Fáradt vagyok, lenyugszom,
álmos szemem bezárom,
a te szemed jó atyám,
vigyázzon ez éjjel rám…

400. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Garai Imre: Sláger
Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány
Juszra Márdini: Pillangó
E. Pára – L. Naprava: Tizenhét év álarcban
Dézsi Ibolya: Én, Földes Jolán
Kiharu Nakamura: Kiharu, a simbasi Gésa
Cselenyák Imre: Tiszta szívvel
Ignácz Rózsa: Róza leányasszony
Nemere István: Viharban
Vaszary János: Zörgetik az ajtót