Freskó 91% 556 csillagozás

2017. január végén kijelenthetem, hogy ez volt az eddigi legnehezebb regény az írónőtől, amit valaha olvastam – igaz, a Freskóval együtt, még csak nyolc könyv van a hátam mögött Szabó Magdától. Nem tudtam sírni. Olyan elképesztő feszültség, elkeseredés és düh volt bennem a szereplők miatt – ugyanakkor szomorúság is; és mégsem tudtam sírni. Az ajtó is nagyon nehéz olvasmány volt, de ott az olvasás közben érzett fájdalmat ki tudtam engedni magamból. Itt nem. A szereplők nem engedték.
Nagyon szokatlan a regény szerkezete. A szereplők, a történet hőseinek gondolatait ismerhetjük meg; és ezeken a gondolatokon, visszaemlékezéseken keresztül tárul fel előttünk egy szomorú családtörténet. Annuskán kívül talán csak Szuszu (a kis Zsuzsanna) és Anzsu jók itt. Mindenki más gyáva, megalkuvó vagy tolvaj; vagy kegyetlen és szívtelen.
Annuska tizenévesen elmenekült ebből a családból, és most, sok év után tért vissza, anyja temetésére. Hogy mi lesz ennek a napnak – mert csak egyetlen nap a történet – vége, megtudhatjuk Szabó Magda varázslatos, ugyanakkor embert próbáló regényéből.

Engem nagyon megrendített a történet. Hihetetlen, hogy Szabó Magda milyen hitelességgel és mégis milyen egyszerűséggel írja le a történetet. Magával ragadó a stílus, az olvasó megismer minden szereplőt, azonosul velük, átéli a fájdalmukat, örömüket, szomorúságukat. Én legalábbis átéltem és átéreztem.
Megszerettem Anzsut, Szuszut, Annuskát. Csodálatos karakterek. Ó, hát Anzsu, ő a nagy kedvenc. Csodálatos, erős, makacs, igazán valóságos. Imádtam.
A történet a lelkem mélyéig hatolt. Ez a nap, ez a kemény, szomorú, fájó nap – hiszen mégiscsak egy temetésről van szó –, mély érzéseket ébresztett bennem. Annuska volt a középpont, köré épült az egész, ki hogyan viszonyult hozzá. Végig feszültséggel telve vártam, hogy mi történt korábban, miért történt, ami.
Szabó Magda számomra ismét kiemelkedőt nyújtott. Nem ereszt a történet, nem ereszt Annuska, nem ereszt Anzsu… én is része lettem ennek a hatalmas egésznek.

Tizenhét-nyolc éves fejjel egy teljesen hirtelen indíttatástól vezérelve spoiler egymás után kapkodtam le a polcról a már meglévő és menet közben beszerzett Szabó Magda-köteteket, hónapokig csak miatta jártam a könyvtárba, néztek is rendesen, mikor egyszerre fél tucatokat elvittem és feltételezhetően már akkor is úgy gondolták, valami teljesen másik, idegen bolygóról származom. off Azt mondjuk magam sem tudom, hogy bizonyos “nagy” regények – pedig annyira még nem is hosszú, csak szokás szerint lelkileg megterhelő, lassan csordogáló és odafigyelést, befogadókészséget igénylő –, mint a Freskó is, miért maradtak utoljára? Nem rémlik, hogy úgy jártam volna esetleg, hogy már belekezdtem, de félbemaradt, mert annyira kikészített, hogy nem bírtam tovább. Amúgy is azt szoktam csinálni, hogy legyen akármilyen nehéz falat és nagy kihívás egy könyv, én akkor is legyőzöm, Szabó Magdát pedig már csak a hozzá kötődő olvasói tisztelet és megbecsülés miatt sincs szívem soha faképnél hagyni. Igaz, hogy a fiatalos lendület alábbhagyott egy idő után és már csak elvétve kerestem a társaságát, csaknem egy éve pedig úgymond felé sem szagoltam, de higgyétek el, végig előttem lebegett, hogy ideje lenne felújítani a kapcsolatunkat, ehhez pedig a legjobbkor jött össze minden (is).

Végre sorra keríthettem hát az asztalfióknak írt regények első darabját 1958-ból, s habár már az első oldalak is rögtön pakolták a mázsás terheket és dobálták az akkor most mi van? típusú kérdéseket, viszonylag hamar belezuhantam abba a világba, amiről elmondhatom, hiányzott már… Noszogatni mondjuk egyáltalán nem kellett, pedig tudtam, hogy ez is nehéz lesz. SzM-nak az ifjúsági regényei sem kimondottan egyszerű falatok, de az ilyen felnőtt regényekhez kell egyfajta nyitottság és tettrekészség, ami ezek szerint megvan és még mindig megtalálható bennem. Ilyenkor tudom azt érezni, hogy valamelyest érett olvasó vagyok és talán egyáltalán nem hiábavaló az a sok könyv és oldal, aminek jelentős hányadára jó szívvel emlékszem vissza – ezek is egyfolytában formálnak, eljuttatnak az ilyen nehéz utak céljába. Az, hogy a legtöbb könyve olyan, mint egy családi tabló, már megszoktam, de hogy itt gyakorlatilag megelevenedik a cím freskója és elképesztő mélységekig áshatunk le az együtt élő, mégis mennyire különböző generációk lelkében, az minden túlzás nélkül csodálatos. Gyönyörű, mégis fájdalmas mondatok, hitelesség és egyszerűség, szereplőt pedig úgy igazán egyet sem tudsz megkedvelni. Érzed, hogy az egész elkapja a szívedet és facsar keményen, legszívesebben bőgnél, de visszafogod magad spoiler, hiába telt el a megírása óta több, mint hatvan év, ugyanannyira karcol, mint tehette annak idején.

Az életműplecsnihez “szükséges” (bár ez nagyon rossz szó ebben az esetben) olvasásokat pipálgatva azt láttam, hogy nyolcvan százalékon állok legkedvesebb írónőmet illetően. Egyszerűen hihetetlen számomra is. Mármint nem annak ténye, hogy ennyire jól haladok, hanem hogy hamarosan vége lesz a maratonnak. Vajon mit csinálok majd azután, hogy lesz tovább? link Némi fellélegzés után nyilván kezdem majd elölről…

Nagyon-nagyon szeretem Szabó Magda könyveit. Ezt is a remek írások közé sorolom, mert kétségtelenül jól van megírva, hasonlóan nehéz és mélyenszántó mint Az ajtó (talán nem annyira érintett meg, csak megközelítette).

De valahogy ez most mégsem tudott annyira elkapni, lehet, hogy egy kicsit sok volt nekem az emberi sorsok megismerése Szabó Magda szemüvegén át. Mert értékelem a mélyenszántó lélekábrázolást, meg olvasok a sorok között is, micsoda igazságtalanságok érik a főhőst (de igazából mindenki tele van lelki nyomorúsággal ebben a családban) és mekkora nyomorult az apja, hogy így viselkedik, de valahogy mégsem teljesen értem Annuskát. Szóval értem is meg nem is, átéreztem persze a nehézségeiket, minden együttérzésem a szereplőké külön-külön is meg mint család összességében is.

Az is érdekes, hogy igazából senkit nem kedveltem a szereplők közül, senkit sem, még az öregembert sem, meg Annuskát sem, senki nem tudott megérinteni annyira tehetetlen az ember olvasás közben, megbéklyózott az a tehetetlenség amivel szemlélik, eltűrik a dolgokat és én is csak végig olvasni tudom.

Jó könyv, talán ha ez az első amit olvasok tőle, akkor más a benyomás, most kell egy fellélegzés Szabó Magdából.

Két esemény van a családok életében, amikor általában mindenki találkozik; az esküvő és a temetés. Ilyenkor aztán mohón lesik, kivel mi történt, hogy néz ki, kivel él. Nincs ez másként a Freskóban sem, ahol Décsy Edit ravatalára gyűlt össze a család. A legnagyobb feszültséget a kilenc évvel korábban elmenekült Annuska várása (?), megjelenése és fellépése okozza. A szereplők Annuskához való viszonyából kiinduló, belső monológjaik által mutatkoznak meg igazi valójukban. A máz lekapargatása után, ott állnak pőrén, önző, bűnös és sokszor kicsinyes mivoltukban.
Szabó Magda cseppenként adagolja az információkat arról, hogy mi történt korábban. Az olvasót a saját kíváncsisága sodorja. Én is arra szomjaztam, hogy megtudjam mi történt valójában Kun László és Annuska között, mit tudott minderről Janka, mi történt azután, hogy Annuska Pestre jött és így tovább. Ez adja a könyv dinamikáját, mely ugyanolyan nyitottan ér véget, mint amikor beléptünk. A temetés után mindenki hazavonatozik. Lassan megnyugszanak a kedélyek, s talán páran szorosabbra fűzik kapcsolataikat.
A Freskóban a szerző ismét az emberi kapcsolatokat, függéseket és jellembeli hozadékokat mutat be. Nem ítél, csak ábrázol. S akinek elege lenne a Pap ridegségéből, az Árva önzőségéből, vagy a gyávaságból, annak Szabó Magda Anzsut ad orvosságul és Annuska szikrázó egyéniségét. (Annuska olyan mint Vitay Georgina, vagy a Katalin utca Blankája)

Friss:
Harmadszorra is ötös neki.

Ki nem mondott, fel nem oldott, le nem zárt konfliktusok egy hátborzongató, mélylélektani regényben, amely egyetlen nap történéseit meséli el. Anyja temetésére érkezik vissza Annuska szülővárosába, ahonnan kilenc évvel előtte menekült el, e találkozóra készülve, ezt a viszontlátást megélve ismerjük meg egy család keszekusza viszonyrendszerét belső monológok formájában. Szabó Magda a lélektani regény nagyasszonya, ezen monológok helyenként olyan nyomasztóak, fojtogatóak, hogy szinte már-már elviselhetetlenek, néha meg kell állni, pihenni közben kicsit.

A néhány hónapja elkezdett Szabó Magda életmű újraolvasási projektem keretében vettem elő újra ezt a könyvet, idén szeretném ezt befejezni, és az összes Szabó Magda könyvet újraolvasni. Ez alkalommal sem bántam meg, hogy így tettem. Mestermű.

56% (23/41)
A történetmesélést egy virághoz tudnám hasonlítani, aminek a középpontjában a temetés van, illetve, h Annuska hazautazott a temetésre. A szirmok pedig a többiek történetei, amiből összeáll a nagy egész. A történetvezetés nem tetszett.
Maga az egész igen. Amikor te tudod, h ott kell lenned, de már nem tartozol oda, mégis ismersz mindenkit v legalább is sokakat. A te fejedben is vannak történetek róluk, nekik is megvan rólad. Ők sem örülnek neked, és neked sincs ott már keresnivalód.
Rém életszerű ez most is!

Nehezen indult a kapcsolatom Freskóval. Egyrészt azért, mert Az ajtó című könyvét olvastam és még mindig a hatása alatt vagyok. Most úton van németül ahogy az Ajtó mögött című könyv is. A Freskó egyetlen nap történetét foglalja magába. Egyetlen nap története, kitett egy regény hosszat. Zseniális! Fontos és különös, hogy ez egy temetés napja. Mindenki máshogy dolgozza fel a halált. Szabó Magda így dolgozta fel a nagynénje halálát.

Szeretem, ahogy Szabó Magda gyakran megragad egy ünnepet, egy kivételes napot, hogy bemutasson családokat, életeket. Ilyenkor, az ember kibillen a hétköznapokból, felfeslenek az addig jól takargatott és kicsit el is felejtett emlékek, érzelmek.
Itt egy temetés egy ilyen „kivételes nap”, és egy hazalátogatás. A múlt temetése, a múlt visszaidézése. Freskó, mert ahogy a templomok renoválásánál is sokszor le kellett kaparni a vakolatot, hogy kibontakozzon a kép, úgy itt is lehull a vakolat, és előkerül a freskó, az emberek magukról és másokról alkotott képeik. A monológokból kitűnik, hogy ezek az emberek nem csak másokról alkotnak megingathatatlan „képet”, de önmagukat is lefestik, hogy mentséget tudjanak találni saját hibáiknak. Annyira biztosak és megingathatatlanok bizonyos (és gyakran téves) elképzeléseikben, mint a festmények. Persze, nem mindenki, mert van kitörési lehetőség erről a helyről; de aki igen, az nagyon… Egyszerűen nem tudtam például az Apa részeit olvasni nyugodtan: nagyon-nagyon fel tudtam magam húzni a korlátozottsága miatt.
Élő és fájdalmas történet…

Már gyerekkorom óta falom a Szabó Magda-könyveket, elfogultság nélkül így nem számolhatok be az olvasmányélményeimről.
Tavaly év végén elolvastam Kónya Judit könyvét, ami Szabó Magda halála után jelent meg, és alapvetően nagyon részletes műelemzésnek tekinthető, ez alapján kedvem támadt az életművet sorrendben végigolvasni. Mivel a korai versei nagyon nehezen hozzáférhetőek (számomra), a Freskóval kezdtem újra a sort, és… bárcsak minden első kötet ilyen lenne!
A Kónya-féle kritika kiemelte, hogy ez még nagyon fekete és fehér, hogy a szereplői vagy vegytisztán jók, vagy vegytisztán rosszak, és hogy ez a későbbiekben enyhül, de engem ez sem tudott megtörni.
Mindenkinek jár egy Ádám!