Disznótor 92% 256 csillagozás

Nagyon résen kell lenni, mert SzM nem kíméli az olvasóit (itt sem), és csak úgy dobálja hozzánk az új neveket és információkat, oldalanként négyet. Bevezetés? Gyorstalpaló? Családfa a belső borítón? Ugyan, dehogy.
Ezt (is) (nagyon) szeretem benne egyébként, hogy szellemi partnerséget vár el az olvasóitól, kódfejtést, nyomozást, memóriát, gondolkozást, nem rág a szánkba mindent, annál nagyobb a pofon, amikor rájövünk valamire.
Hátborzongató könyv a maga gonoszságával és kőkemény karaktereivel, akik még mindig meglehetősen fekete-fehérek – bár engem rendkívül szórakoztatott a politikai nézetek napjainkra bekövetkezett fordulata. spoiler
Mivel gyerekkoromban mindent levehettem a polcról, ezt is nagyjából 12 évesen olvastam először, ezért a cselekmény főbb vonalaira emlékeztem, de azért így is megdolgoztam a 250 oldalért. Meg is izzasztott időnként.

2023. évi újraolvasás:
Kihoztam a könyvtárból két Szabó Magda kötetet. A másodikat olvasva pásztáztam kicsit a Molyon, miket nem olvastam még az írónőtől. Feltűnt a Disznótor, amit nagyon régen olvastam, de nem maradt emlékem róla. Gondoltam, beleolvasok egy kicsit a pim.dia.hu oldalon, hátha frissíthetem az emlékezetem.

Az eleje a tőle megszokott durr bele a közepébe indítás volt, csak kapkodtam a fejem a nevek és utalások olvasásakor, ki kicsoda. De tudtam, hogy egy kis türelemmel helyrerázódnak majd a dolgok. És annyira magával ragadott a regény, hogy félre is tettem minden mást, csak ezt olvastam. Abszolút elfelejtettem az egész történetet, semmi nem maradt meg belőle, még így, újraolvasva sem jöttek elő emlékek. Így aztán akkorát ütött rajtam a befejezés, mintha először olvastam volna. Régen éreztem ilyen letaglózva magam egy könyv befejezése után, nincs az a skandináv pszichohorror, ami akkorát csapott volna, mint ez a könyv. Hogy fér el ennyi fájdalom, trauma, gyűlölködés, kegyetlenség, hűtlenség és csalárdság egy családban! Nincs az a csutak, ami nem robbanna ilyen hitszegéstől, az egész életét megkérdőjelező, kigúnyoló, kihasználó hazugságtól és kegyetlenségtől.

(Kerestem itthon a könyvet, mert arra viszont pontosan emlékeztem, hogy a Szépirodalmi Zsebkönyvtár kötetét olvastam, amit nem sokkal az 1980-as megjelenése után vettem meg. De sajnos, nincs már meg, elveszett valahol az évtizedek forgatagában…
Olvasásként ezt a kiadást jelöltem meg.)

Ez a könyv csupa fájdalom. Fantasztikus jó lélekrajzokkal, mégis minden fejezete olyan, mintha egy kimerevített kép lenne. Mindenki be van zárva a saját világába, úgy érzi, hogy áldozat. Szereplői nem tudják szeretni azokat, akiket szeretniük rendeltetett, ők maguk sem szerethetőek.
Semmit sem szabad megmutatniuk igazi magukból, mert ezzel elárulnák a bennük fortyogó sötét dühöt, és egymás iránti gyűlöletüket. Nemcsak a saját világukat mérgezik meg, magatartásuk árnyéka sorscsapás – szerűen rávetül a család fiatal nemzedékének jövőjére is. Szinte mintha önmaguk ellen hívnák ki a sorsukat.
Pedig a boldogság utáni vágyakozás él valamennyiük lelkében. Jónak indultak, de út közben elveszett belőlük az őszinteség, megkeményedett a lelkük.
Az első nyílt, igaz mondat pedig tragédiához vezet. Gyász, veszteségek, egymásba marás, agyonhallgatott titkok, élethosszig cipelt sötét karma. Tények, események, amelyekről tilos beszélni. A legkeserűbb, engesztelhetetlen gyűlölet, cinizmus, gúnyos fricskák , szánakozó lenézés. Eltorzult lelkek marakodása, melyért az utódok fizetik a számlát.
Mindez Szabó Magda írói bravúrjával tálalva, az olvasó feszült várakozásával valami feloldásra, az utolsó lapig.

Meglehetősen gyakori, hogy egy párkapcsolatban az egyik fél domináns szerepet tölt be. Természetesen többségében nem annyira végletesen mint ahogyan azt Szabó Magda ábrázolja, de azért ilyen szélsőséges esetek se számítanak rendkívülinek. A domináns bármelyik fél lehet, nem szükséges a társadalmilag preferált nemhez tartoznia. A családra nem feltétlenül érvényesek a társadalom törvényei és előítéletei. Sokféle oka lehet a dominanciának és az alárendelt szerepnek, de a társadalomnak többnyire nincs is tudomása arról, hogy tagjai hazatérve melyik szerepben találják magukat. Néha a dominánsak is, de többnyire az alantasak igyekeznek – méghozzá milyen sikeresen – leplezni a családon belüli helyzetüket. Éppen ezért előfordul, hogy a családban lábtörlő szerepére kényszerülő rabszolga a tágabb környezetében megbecsült ember. Ezekben a családokban a mentális erőszak mindennapos, a fizikai viszonylag ritka. Szabó Magda boszorkányos ügyességgel lavírozik a megalázó önfeladás, az öngyilkosság és a gyilkosság közötti szűk lélektani ösvényen. Bár a történet 1955-ben játszódik, az előzmények és egyes karakterek kibontása nagyrészt a különféle, olykor egészen az első világháborúig visszanyúló emléktöredékekből épül fel. Kiváló regény, de nem javaslom depresszióra hajlamosaknak, mert még kiegyensúlyozott személyiségekből is kellemetlen érzéseket válthat ki az alárendelt szereplőnek a megaláztatások iránti vonzalma.

Szokásosan nehéz SzM-olvasmányom volt ez a regény. Vagy a szokásosnál is nehezebb? Az a helyzet, hogy majd' mindegyik Szabó Magda-regénynél ezt érzem. Ha tőle olvasunk, nem számíthatunk könnyedségre, vidám kacagásra, boldog családokra, kiegyensúlyozott életekre. Csupán szenvedő felekre, könnyekre, mély szomorúságra, erőlködő kapcsolatokra – és/vagy kapcsolatban.
Ettől függetlenül spoiler.

Az Abigél és Az ajtó mellett a harmadik kedvenc, bár elég megrázó a története.

Szabó Magda sokat tud az emberekről. Főleg arról az oldalukról, amit nemigen mutogatnak társaságban, kávé után.
A Disznótorban, mint Pilinszky poklában, az történik, ami nekem általános, a Terekből kölcsönzött alany épp elviselhetetlen. Talán nem sok, egy udvariasnak álcázott mosoly, egy élesebb szóra már megint lapuló férj, vagy az a szó, hogy siheg, mert az is annyira pontosan leír egy iszonyatos, küszködő hangot, egy felnőtt férfiét, akivel olyasmi történt gyerekkorában, aminek nem lett volna szabad…
Van itt vád, ítélet, az írónő kedvenc görög tragédiái átszármazva az őkorabeli jelenbe. Van itt minden, ami csak megharagíthat, kétségbeejthet és elszomoríthat. Majdnem olyan kegyetlen, mint a Pilátus. És éppen annyira be is talál.

Félelmetesen és zseniálisan kegyetlen könyv ez! Nemcsak az egyéni sorsok alakulása, a saját és mások életének módszeres tönkretétele miatt… Még csak nem is csupán a történet miatt, hiszen az önmagában nem túl egyedülálló, láttunk már hasonlót… Na de a stílus, ahogy Szabó Magda mindezt megírta! A rengeteg belső monológ, amit eleinte nem is tudunk követni, hogy ki kinek a kicsodája és kit milyen néven nevez magában, kit miért utál vagy épp istenít… A kegyetlenül őszinte és szókimondó belső monológok, amik által az összes szereplő ott áll maximálisan lemeztelenítve előttünk… Minden karakter borzalmasan erős: nemcsak a családokat irányító, döntéseikben megfellebbezhetetlen anyaoroszlánoké, hanem a leggyengébbnek beállított, leggyávábbnak tartott, legtöbbször lehülyézett alakok kitartása is megdöbbentő…
Aludtam már egyet a könyv befejezése után, de még mindig csak itt hápogok, agyalok, keresem a szavakat. Megrázó volt ez az egész világ, ami feltárult előttem; kezdetben még kedvem lett volna kiosztani néhány pofont, megrázni némelyik szereplőt, de aztán ez is elmúlt, mert vannak dolgok, amiken már nem segít a pofon sem, a megrázás sem. És talán abba a legfélelmetesebb belegondolni, milyen könnyedén és észrevétlenül sodródhatunk el addig a pontig, ahol már nincs több választási lehetőségünk…

Családtörténet. Házasságtörténet. Gyerekkortörténet.
Magyarország.
A történelmi háttér csak sorvezető.
Böngészés az érzések mélységében, a gondolatok világában.

Csak egy emberöltőnyit kell visszaugrani az időben, hogy beléphessünk egy különleges, mégis mindennapi család életébe. A könyv terjedelméhez viszonyítva sok a szereplő, sok az egyéni nézőpont. De ez csak emeli a történet élvezeti értékét – szemléletmódok, gondolkodásmódok, szempontok, felfogások „csatáznak” itt.
Imádtam kézbe venni, imádtam belesni egy tovatűnt világba. Kíváncsian vártam hogy kinek mit hoz a sors, miként alakul, formálódik az élete, kire miként hatnak a külső körülmények.
/ Ui: Épp egy hónapja fejeztem be Palotai Boris: Ünnepi vacsora c. művét. Annyira hasonló a két kötet, hogy fel-fel merült bennem a „plágiumgyanú”.
De mégsem, hiába a rengeteg hasonlóság, a két stílus egyedivé varázsolja mindkét kötetet. /

Megrázó, döbbenetes… meg ilyen jelzők jutnak csak az eszembe a Kémery lány esetéről a Tóth Janival.
Most haragszom (egy kicsit) mindenkire, aki ízlésformálóként könyveket adott a kezembe, hogy ezt nem… Keresem a szavakat, hogy mitől zseniális ahogy megírta a két család, a honnan jöttünk ellentétét, ahogy kirakta az önfeláldozásnak , a függésnek ezt a furcsa dominósorát.
Először kaotikusnak tűnt a belső monológok sora. Az, hogy nem tudtam, hogy most éppen ki beszél kiről, hiszen mindenki mindenkit másképp hív magában… aztán összeállt, ahogy a dráma is kibontakozott.
..és ahhoz képest, hogy mi lett a vége, hát engem megnyugtatott.
Ezt a könyvet nem szabad feledésre ítélni.