Az ​őz 91% 1514 csillagozás

Szabó Magda 1959-es regényét Poket változatban olvastam el, mely Juhász Anna utószavával jelent meg 2019-ben. Ebben a női sorsokat és szerelmi háromszöget bemutató lélektani regényben Encsy Eszter meséli el gyerekkorának és felnőtt életének meghatározó eseményeit. A könyv egy önvallomás, mely az érzelmek széles skáláját vonultatja fel, kezdve a szerelemtől, a vágyon át, a szenvedélyen keresztül a haragig és a féltékenységig. Egy olyan főhős szemszögéből látjuk az eseményeket, aki közel sem tökéletes, aki irigy, aki dühös, aki rosszat kíván másnak, aki akár mi is lehetnénk. Megdöbbentő erejű regény, egy lecsúszott középosztálybeli család lányából ünnepelt színésznővé váló nő monológja, amelynek hatását az olvasás után is sokáig érezni fogom. Mindenképpen újraolvasós!

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj.
Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla.
Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona.
És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Egy különlegesen megkomponált lélekábrázolás Encsy Eszter monológja féltékenységről, irigységről, gőgről kisebbrendűségi érzésről. Különleges, mert Eszter csapongó gondolataiból kapunk képet gyermek – és felnőttkorának történetéről, és arról, hogy hogyan vált szeretetlen, lyukas orrú cipőt hordó kőgáti kislányból szeretetre éhező városi színésznővé. És különleges abból a szempontból is, hogy vegyes érzelmeket vált ki Eszter karaktere az olvasóban: egyszerre gyűlöljük mérhetetlen rosszindulata miatt, másrészt együtt is érzünk vele, hiszen – még ha álszent módon nem is valljuk be –, Eszter érzései mindőnkben ott lakoznak, és fájdalmát sokszor magunkénak érezhetjük.
Eszter sorsa előre predesztinált volt. Mert milyen felnőtté válhat az, aki gyerekkorában azt érezte, szülei csak egymást szeretik, vagy az iskolai ünnepélyen egyedül csak ő viselt fehér öltözetet? Milyen lehet a levágott orrú cipőkben két korrepetálás között figyelni a bájos Angélát, akinek Elza cipeli a kabátját és aki a kertjében egy ártatlan őzet nevelget? A főszereplőnk mindig menekült a valóságtól, nem véletlen vált színésznővé, akinek mindegy is volt, hogy mit játszott, hiszen – Eszter szavaival élve – “minél inkább mást kellett alakítanom, mint aki valójában vagyok, annál jobban mulattatott”.
Angéla nem bűnös, viszont Eszter nem létező bűnei miatt is a halálát kívánja, és a gyermeki Eszter megfosztja Angélát őzétől, hogy aztán felnőttként majd a férjét is elmarja tőle. Hiszen ha ő sosem válhat Angélává, akkor Angélától el kell venni azt, ami boldoggá teszi, ami Angélává teszi. Az Angéla iránt érzett gyűlölet végül odáig fajul, hogy szerelme halálát kívánja, és kicsit olyan érzése van az olvasónak, hogy a férfihez való kötődését is egyre inkább az táplálja, hogy elszakítsa őt Angélától.
A regény – tágan értelmezve – véleményem szerint akár lehetne a mai magyar társadalom elé állított görbe tükör is, hiszen jócskán tele van a Szabó Magda által megfogalmazott érzelmekkel. Viszont számomra Az őz Szabó Magda egy olyan zseniális műve, mellyel mindannyiunknak pontosan megmutatja, milyenek is vagyunk Encsy Eszterként.

Szabó Magda talán legmegrázóbb, legfelkavaróbb regénye, egyik örök kedvencem. Egy regény, amelyről ő maga azt mondta, Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.

Harmadjára olvastam most el Encsy Eszter kétszázegynehány oldalon átívelő belső monológját. Harmadjára, tehát a cselekményt már alaposan ismertem, mégis, még most is, újra és újra összerezzentem. Mikor az első fejezet végén kimondja azokat a végzetes szavakat Angéláról, most is ugyanúgy összeszorult a szívem, olyan megrendüléssel néztem a sorokat, mint legelőször.

spoiler

Nehéz bármit írni erről a könyvről. Eszter alakja nekem soha nem volt megvetendő vagy taszító, bármit is tett, bármit is gondolt, kezdetektől fogva, és most, harmadszorra is én csak sajnálatot éreztem és érzek iránta. Mély, őszinte sajnálatot. És megértést.

Döbbenetes erejű regény, Szabó Magdától talán az egyik legjobb, mélyen megindít, elgondolkoztat, felkavar. Ajánlom. Nagyon.

Mesterien mutatta meg Szabó Magda a lélek mélységeit, sokszínűségét. Lenyűgöző korrajz, a múlt szinte megelevenedik a visszaemlékezések során. Lendületesen váltakoznak a képek, mégis mintha csak lassan bandukoltam volna végig az emlékek és pillanatok között. Benne éltem a történetben, ízlelgettem a gyönyörű, olykor régies szavakat és kifejezéseket.

„Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül… Nem tudom. Soha, soha nem segített senki.”

Hűha. Most, Az őz-zel értettem meg, hogy miért is az Szabó Magda, aki. Ha csak ezt az egyetlen kötetet írta volna meg életében, már megérdemelné a vastapsot és kitüntetéseket. Fájlalom is, hogy nem ezzel a könyvvel indítottam nála (és még szerencse, hogy nem vette el a kedvem teljesen az Abigél…). Idén ilyen hatása gyakorlatilag egy könyvnek volt (szépirodalmiban), Gergely Ágnes: Őrizetlenek c. könyve. Ugyanazt a döbbenetet, torokszorító érzést éreztem ennek a kötetnek az olvasása közben is.

„… én tudom, hogy az ember nem felejt el semmit… az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák.”

A történet meglehetősen furcsán építkezik, hiszen a jelenben olvassuk Eszti sorait, amit valakinek ír – nem lehet tudni, főleg az elején, ki az illető, mi ez, napló neki, levél, vagy más.. (bocsánat, egy sír mellett gondol az emlékekre, köszönöm Jucella pontosítását!) Apránként jönnek elő Eszti emlékei, néha ide-oda csapong, de ettől is olyan reális, olyan jó… Az emlékek pedig nem egy könnyű gyerekkort mutatnak be…

„Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha, kicsi koromban sem hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért.”

Igazából a kötetben akire a legjobban haragudtam, az Eszti édesapja volt. Az egy dolog, hogy valaki becsületes akar lenni, de hagyni, hogy a gyerekem éhezzen és dolgozzon tizenévesen… Nem csoda, hogy folyamatosan zárul be és keményíti meg a szívét és utál meg mindent, avagy mindenkit akinek jobb lehetősége van. Csodálkoztam, hogy az édesapját nem utálta meg, sőt, mennyire szerette… De hát ott volt Angéla, mint gyűlölete fő célpontja…

„…mióta először láttam, és azóta is, alva, ébren, még holtomban is, ha van valami a halál után, gyűlöltem és gyűlölni fogom Angélát.”

Igazából szegény Angéla csak egy „normális” kislány, amilyennek voltaképpen Esztinek is lenni kellett volna. Természetes, hogy elkényeztetik, megvan rá a lehetőség, ő pedig még hajlik is a „kiszolgáltatottságra”… Nem is tehet róla, hogy Eszti megutálja, mindene megvan, amire Eszti vágyna, sőt, szerintem a kedvességével és az Eszti felé való magatartásával még tovább növeli ezt a gyűlöletet…

„Csavarogtam a körúton, néztem a kirakatokat, hogy mit lehetne venni, még mindig azon kaptam rajta magamat, hogy gyerekjátékot nézek, meleg holmit vagy kottát.”

A múlttól Eszti nem tud szabadulni, itt-ott felbukkan a sorok között egy-egy elejtett mondattal minden fájdalma, minden vesztesége, amit összegyűjtött és amiből a gyűlöletét táplálja. Nem tud szeretni, nem tanulta meg igazán, hogyan kell, nem bízik senkiben, hiszen soha senkitől sem kapott „ingyen” semmit… Nagyon sajnáltam Esztit, teljesen azonosulni tudtam vele, a gondolataival, az érzéseivel. Igenis tönkre lehet tenni ennyire egy gyereket (és ismét haragot érzek a szülei iránt…).

„Jövő. Nekem még soha senki sem akart jövendőt építeni. Csupa múlt van köröttem, akkora, hogy beleiszonyodom.”

Hiába a könnyebb élet, hogy híres emberré vált, hogy „lekörözte” valószínűleg Angélát, meg mindenkit, aki gyerekkorában az életben volt, mégsem tud nyugodni… látjuk ezt abból, hogy mennyire ki van éhezve még mindig minden falatra, hogy gyűjtöget, nem költekezik, tudja, milyen szegénynek lenni. De belép az életébe a szerelem, amit nem tud értékelni, nem tud megérteni. Vagy még inkább: nem tud hinni neki.

„Az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy engem nem szeretnek, ezen sose csodálkoztam, és sose sértődtem meg.”

A legnagyobb csattanó a színházi jelenet. Mindenre számítottam, csak erre nem. spoiler. A vége egy icipici megnyugvást tudott adni, abból a szempontból spoiler. Egy igazi remekmű ez a könyv, ami elvezet a rossz emlékek börtönébe és a mellette lévő kínzókamrába, ahová az ember önmagát láncolja le és önmagát sanyargatja, s ezáltal folyamatosan mérgezi a környezetét is… s bár lenne, aki megmentené, de a kamra ajtaja zárva, s zárva is marad…

„Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked sem bírtam igazat mondani.”

Ez a könyv már akkor is rázott, amikor tizenpár évesen, az Abigélt követő első döbbenetből felocsúdva áthordtam az egész Szabó Magda-életművet a nagyszüleimtől hozzánk, és válogatás nélkül habzsoltam egymás után a regényeit. És hol voltam még attól, hogy értsem is őket…!
Döbbenetes, hogy én hosszú éveket töltöttem (töltök?) azzal, hogy Angéla legyek, akit mindenki szeret, aki mindenkihez jó, aki puszta jelenlétével is békét és boldogságot hoz a szobába, amelybe belép; aztán észreveszem magamon, hogy minél szélesebb a mosolyom köszönéskor, annál torzabbá válik az arcom utána, ha már nem lát senki.
Ne bántsátok az Encsy Esztereket.

„Minek tanítanak olyan hülyeségeket az iskolában, hogy jótét helyében jót kell várni? Az ember komolyan veszi, iparkodik, reménykedik, aztán nem történik semmi.” (80.oldal)

Minden, eddig olvasott Szabó Magda regény közül ez volt a legerősebb, megrázóan fájdalmas – igazi lélektani dráma!

Mesterien és nagyon érzékletesen tárja elénk az írónő, miként torzítja el a lelket a folyamatos kirekesztettség, mellőzöttség és feleslegesség érzése. Encsy Eszter számára az élet folyamatosan adósa, és ő törleszt.

A fájdalmát, az emberi méltóságában ért mély megalázottságát Angéla iránt érzett irigységéből táplálkozó gyűlöletében éli meg, ő testesíti meg az örök ellenfelet, ellenséget, szenvedésének legfőbb okát, okozóját. Sorsuk elrendeltetett, gyerekként, majd felnőtt korukban is összefonódik.

Angéla jósága, önzetlensége és nagylelkűsége jelent Eszter számára igazi fájdalmat, hisz azzal szembesíti, ami az ő életéből hiányzik, amit ő nem kap meg. Irigység, gonoszság kéz a kézben járnak, lehúzzák a mélybe, ahonnan nincs menekvés.

A regény egy monológ, Eszter cikázó gondolatokkal terhelt monológja teszi érzékletessé a zaklatottságot, a kínzó fájdalmat, ami meghasonlott életét jellemzi. Súlyos mű!

Hű. Nem is igazán tudom, mit mondjak. Angéla akartam lenni, ahogy szerintem sokan mások, aztán rádöbbentem, hogy sokkal inkább Eszter vagyok.
Félve kezdtem neki, tartottam tőle, hogy mit fog nekem adni a történet, hiszen eddig az összes Szabó Magda könyv, amit olvastam, óriási hatást gyakorolt rám. Hát ennek is sikerült.
Nem tudtam csak úgy végigszaladni rajta, ebbe mélyen bele kellett élnem magam, annyira meghatározó élményt jelentett. Egyre jobban meg vagyok győződve Szabó Magda írói munkásságának tökéletességéről.

Eszter alakja nekem ellenszenves volt, harcát elítéltem. Hol sajnáltam, hol pedig taszított a viselkedése.
Szívszorító történet ez, komoly, erős dráma. Őszinte lélekrajz.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/11/az-oz.html