Ebből a kötetből Szabó Magda újabb négy drámáját ismerhetjük meg, nekem pedig hasonlóan tetszettek, mint a már olvasott Szabó Magda-drámáim.
A négy közül a Régimódi történetet szerettem a legjobban. Eleinte féltem, hogy mivel olvastam a regényt, unalmas vagy érdektelen lesz a drámaváltozata, de szerencsére nagyobbat nem is tévedhettem volna. A dráma teljesen más aspektusból közelítette meg a történetet, sokkal előbbé varázsolta a szereplőket, mint a számomra néhol túlzottan tényszerű regeny.
A regényben Szabó Magda mindent leírt, amit levelekből, visszaemlékezésekből, jegyzetekből, sőt, számlákból megtudott, és igyekezett hűen visszaadni mindazt, amit talált.
A drámában viszont mar a saját szereplői köszönnek vissza, a valaha élt embereket a saját elképzelése szerint jelenítette meg.
Gizella alakja es a Hoffer-szerelem itt sokkal jelentősebb, mint a regényben. Gizellát meg is értem, kár lett volna kihagyni egy ilyen érdekes karaktert. Bárcsak tudnám, hogy a valósagban is ilyen pimasz és szókimondó volt -e Melinda. spoiler
Az, hogy Hoffer József itt jobban ki van emelve, talán csak annak szól, hogy Sz. M. itt próbált pártatlan maradni, míg a regényben a sértett lány szemszögéből nézi a történteket, aki nem akarja elfogadni, hogy az anyjának megvolt már a nagy szerelem az apja előtt.
Az nagyon tetszett még, ahogy Sz. M. a költői vénával megáldott ősök fennmaradt irásait beleépitette a szindarab szovegebe.
A Fanni hagyományaiban tetszett, hogy egy klasszikust dolgoz fel, de közben át is formálja a saját szájíze szerint (épp, ahogy a Régimódi történetben a szereplőket a regényhez képest), Fanni érzelgős szenvedéséből sokkal komolyabb dolgot varázsol.
Azonban sosem lesz hűtlen az eredetihez, csak javít rajta, ha szabad ilyet mondani. Az is tetszett, ahogy belecsempészte a szövegbe Kármán nevét és az Urániát. Bár azt hiszem, Sz. M.-tól nem szoktam meg az ennyire depresszív befejezéseket, úgyhogy ezt meglepően lehangoló volt olvasni. (Na nem mintha a négyből legalább három vége nem lenne lehangoló).
A Kiálts, város! akár krimi is lehetne, a kérdés adott: ki ölte meg Borzán Gáspárt es miként? Azonban nem ilyen egyszerű az egész, Borzán gyilkosai pedig leginkább a körülmények és a véletlen egybeesések.
A legtöbb szereplőt nem kedveltem, a főbíró karakterét értem, de mégis ellentmondásos, ahogy makacsul kitart valami mellett, aztán az utolsó pillanatban úgy dönt, jöjjön, aminek jönnie kell. De ugyebár mindent Debrecenért. Nála sokkal szimpatikusabb volt az idősebb Portörő, aki, bár kevésbé felelősségteljes döntéseket hozna, de sokkal emberségesebb volt és nem elvakult. Esztert iszonyúan sajnáltam, de nagyon idegesített, ahogy az öreganyja is.
Az egészben az az igazán elkeseritő, hogy egy szereplőt sem lehet kiemelni, és gonosznak vagy hibásnak bélyegezni. Mindenki a saját értékei szerint cselekedett, és eszerint mindegyikőjük helyesen cselekedett – a főbíró, az öreg Portörő, a lelkész stb.
Hasonló körülmények között játszódik A macskák szerdája, csak röpke kétszáz évvel később. Amikor elkezdtem olvasni, mérsékelt izgalommal vártam, hogy mi lesz ebből, kémkedés, egy újabb főbíró a Kiálts, város! után, hasonlóan keserű befejezésre számítottam, mint ott. Aztán, mikor kiderült számomra a fiú alakjának kiléte, leesett az állam. Utána persze szidtam magam, hiszen gondolhattan volna, hogy ha Kollégium meg Debrcen, akkor őt is bele fogja csempészni a történetbe valahogy. A végkifejlet nagyon érdekes volt, a felét ismertem a sztorinak, a másik fele izgalmas csavar volt, önfeláldozásról és arról, hogyan születnek a legendák. Bár őszintén szólva, a fiút jobban kedvelem költőként, mint ebben a műben, nekem túl öntelt volt, ahogy a halhatatlanságát hangoztatta.
De bármennyire is tetszettek a művek, valahogy azt éreztem mind a négynél, hogy ezek elsősorban nem számomra, mezei olvasónak és Szabó Magda-rajongónak íródtak, hanem Debrecen város és a debreceniek számára. Én, aki az ország másik felében élek, és még csak nem is jártam Debrecenben, kicsit kivülállóként olvastam, és nem éreztem közben, hogy igen, ez az én otthonom, ami akármin is ment keresztül, a századok dobálhatták ide-oda, mégis makacsul a helyén maradt és kitartott. Biztos vaggyok benne, hogy Szabó Magdában meg volt ez a büszkeség, és azt kívántam, bárcsak én is átérezhetném, úgy teljesen más lenne olvasni. Talán ezért volt a kedvencem a Régimódi történet, amit jobban magaménak éreztem a regény alapján.