Varratok 5 csillagozás

Félek repülni. Nem tudok aludni. Az üveg pedig megcsillan a műanyag szálakon és megvakít. Bánom. Lenne másom, kérhetnék mást. Olyat. Gyereket. Tiszta bőrt, könnyű vízben lebegő vérrel. Puha rezgést a hasfal mögött. Sírást, ami átszakítja a hajnal csendjét, lábakat, amik törékenyebbek, mint a porcelánüvegcsék. De nekem nem adtak se fát, se kertet. Gyümölcsre nem futja. Nincs bennem semmi földi. Élettelen ébredek, hiába kertészem. Nem tud vele mit tenni.

75. oldal

Nekem mindig hiányzik valaki. Klárka néni már négy éve nem mond semmit. Egy keresztes pókot kergetett a csillár kristályai között amikor lezuhant. A hetedik létrafoknál már az égben is volt. Azóta félek, nem lehet tudni, merre van a fölfelé.

74. oldal

Nagymama hajszálanként varródott a halálhoz. Anya hiába fésülte. A bőre lassan puhult vékonnyá, hogy tapintható legyen a mellcsontja, akár egy kalitka rácsai. Köröket írt a levegőbe, egyre kisebbeket. Aznap csak felemelte az ujját és feltartotta a plafon felé. Megfordult. A deszka mereven támasztotta a testét, mint régen a cseresznyefa kérge a hátát. Nagymama hajnalban bújt ki pókselyem hálóingéből. Meztelen vitték. Könnyű hajóként lebegett át anya arcán. Aki csak ült, nézte az egymáshoz száradt cseresznyemagokat. A fésűt, az üres ágyat. Hallgatott.

29-30. oldal

Ahol senki. Nincs már senki. Csak szövet és a szekrény. Belebújok. Órákon át számolom a fény változó foltjait. Hátha nagyapa, hátha ami eltűnt visszacsenhető. A bőröndből a pulóvere, szürkés-kék fonalak csomói. Bolyhos és büdös. Felveszem. Kilóg a karom, mint a fák a kertből. Megölelném. Sötét lesz, kiszögezett éjszaka. Nagymama üvölt, nem ér hozzám. Mosakodnom kell. Lemosnom, levennem, elhagynom, elfelejtenem. A kislányt, akiről nem mesél.

50. oldal

Eszik a húst, harapják, mint arcról a vonást. Sokan, egyedül. Soha mások, nem máshogyan. A hegyek lába megköt, a remény csomókban. Nincs kegyelem, hétköznapi tárgyak. Törik, reped, átfolyik a semmin túlra. Az autó megáll, nincs hova. Minden száj béna, nem szabad szólni. Levágott karmok. A nap felkúszik a hegyre, az aranyhajú dombok összefonódnak. Sirályok, keselyűk. Holnap majd talán. Így alszanak, a fejük alatt kimunkált megnyugvás, megfestett félelem, könnyű párna. Csak bújnak fúródnak egy szanaszét tört pohár falába.

69. oldal