Negyven ​elszánt kutató I-II. 2 csillagozás

Valamelyik könyv adatlapján került a szemem elé ez a könyv, és már a borítót látva rögtön megrohantak az emlékek. A bátyám kapta ajándékba, valamikor a hatvanas évek elején. Semmi emlékem nem maradt magáról a történetről, arról se, elolvastam-e egyáltalán, bár visszaemlékezve kislány magamra csodálkoznék, ha pont ezt kihagytam volna a szovjet gyerekirodalom gyöngyszemei közül. (Faltam ugyanis az ilyen könyveket, talán nem csak azért, mert ilyesmikkel volt teli a gyerekkönyvtár.) Bármikor fel tudtam volna idézni a borítóját, még arra is emlékszem, hajdanában melyik könyvespolcon volt a helye… A könyv (és mindaz, ami körülvette…) már nincs meg, eltüntette sajnos az élet, de a könyvtárban találtam egy ugyanolyan példányt. A szaga, a fogása, a megbarnult lapok, Kassowitz Félix mókás rajzai – mind azt sugallta, hogy ez itt a kezemben ugyanaz.
Az olvasása olyan volt, mint egy időutazás. Kizártam a fejemből mindent, amit azóta megtudtam a Nagy Szovjetunióról, a szovjet falu, a szovjet emberek életéről, nem töprengtem azon, vajon ki mindenki volt-van-lesz lágerek foglya a szereplők közül (mint Golicin számos családtagja), nem izgattam magam nyilvánvaló kis logikátlanságokon, szépítéseken vagy lehetetlenségeken sem. Azon se problémáztam – pont úgy, mint gyerekként se izgatott –, hogy minek kell 150 kilométeren át cipelni befőttesüvegeket meg egy zsák cukrot, ha az ember faluhelyen akar gyümölcsöt befőzni (most már persze tudom…). Visszamentem gyerekbe, örültem és izgultam, és persze teljesen rendjén valónak éreztem a lelkesedést, a gyors és fájdalommentes megoldásokat, hogy még a bürokrácia is megjuhászodik egy rimánkodó gyerekszempártól vagy néhány úttörőnyakkendő látványától. És annak is örültem, hogy minden jó, ha a vége jó, és a jók kutatók elnyerik méltó jutalmukat, ami itt pusztán azzal egyenlő, hogy büszkék rájuk és büszkék lehetnek magukra. Ilyesmiben nagyon tudtam hinni valaha. Bírtam nagyon a könyvben a szovjet élet mindennapjainak apró morzsáit, a társbérletet, a falusi nyaralást, a gyümölcs- és gombaelrakást, a régimódi igazi természetjárást, a vonaton zötykölődést. És bírtam az illúziókat is, még azt is, ami biztosan nem úgy és nem olyan volt.
Egy szép világ, ami így, ilyen formában nem volt, nincs, (sőt, nem is lesz már), csak az írói képzelet alkotta a gyerekek örömére. Meg az én örömömre is, mert Golicin segítségével elő tudtam hívni magamból a régi naiv gyereket.

Anyukám könyvtárából származik. Gyakorlatilag lapokra szét van esve annyiszor elolvastuk már mindketten. Nem lehet megunni. Üdítően humoros, nem szájbarágósan tanítja és elmagyarázza az orosz történelem egy részét.